„Olimpiai bajnok szeretnék lenni, de még nem tudom, miben!” – Ki döntsön arról, hogy mit sportoljon a gyerek?

Amikor a lányom elérte azt a kort, hogy elkezdhettünk azon gondolkodni, milyen mozgásformát válasszunk, nem sokat tétováztunk, milyen órára is vigyük először. Persze hogy balettre és tornára! „Sajnos ezek kimaradtak az én életemből, milyen jó lesz neki” – gondoltam magamban. A lányom is örült neki, pedig akkor még azt sem tudta, mire számíthat. Először a balettel próbálkoztunk. Míg az összes kislány tüllszoknyában illegette-billegette magát a nagy tükör előtt, a lányom csodálkozva szemlélte őket – leginkább az ölemből –, és már az első óra után kijelentette, hogy ő ide biztosan nem teszi be többé a lábát. Hiába próbáltam a következő órára is elvinni, épp úgy tett, mint harminc évvel korábban az édesapja, akit ötévesen szintén balettórára vitt el az anyukája. Második órán már belekapaszkodott az ajtófélfába, és be sem lehetett tolni. Férjem máig nem érti, hogyan jutott eszébe, hogy őt fiú létére balettórára vigye. Talán anyósomat is csak a saját vágya, hiánya vezérelte: ha nem járhatott gyermekként, majd viszi az övéit, még akkor is, ha fiai születtek. 

Miután a balettel kudarcot vallottam, következett a torna. Bő egy évig „erősítette” lányom a Zsebibaba csapatot. Kezdetben szívesen ment, majd néhány hónap után sztrájkolni kezdett. Sokáig nem értettem, mi a baja vele, mert mindig örömmel jött ki edzésről. Utólag már tudom, ez az öröm inkább az edzés végének szólt. Idővel már nemcsak tiltakozott a tornára menés ellen, hanem végig is sírta az odavezető utat. Ha csak rajtam múlott volna, én előbb engedek neki, de a férjem kitartott azon elképzelésünk mellett, hogy ha valamit elkezd, akkor év végéig csinálnia kell. „Akkor vidd te a tornára, így könnyű erősnek maradni!” – mondtam neki nemegyszer. Végül a tornabemutató őt is meggyőzte arról, hogy nem ez a legmegfelelőbb sportág a lányunknak, abszolút nem hajlékony, utolsóként teljesít minden gyakorlatot, és minden csak segítséggel sikerül neki. 

Ekkor úgy döntöttünk – még mielőtt végleg elvesszük az önbizalmát –, hogy teljesen átadjuk neki a választás lehetőségét. 

A lovaglás mellett tette le a voksát, aminek nagyon örültem, mert tizenévesen én is lovagoltam. Olyannyira, hogy elkezdtem én is órákat venni. Magam előtt láttam, ahogy együtt lovagolunk terepen: „Milyen jó anya-lánya program lesz!” Sajnos én kitartóbbnak bizonyultam, mint ő. A Covid miatt abba kellett hagynunk, és amikor újra mehettünk volna, már nem érdekelte. Úgyhogy elengedtük, ahogyan egy évvel később a teniszt is, amit szintén ő választott, de inkább csak a barátok miatt, mintsem saját elhatározásból. Ezután egy rövid úszókarrier következett, de az már említésre sem méltó, mert az iskolai úszás teljesen elvette tőle a kedvét, nem akart még azonkívül is a medencében lenni.  Nem is bántuk annyira, mert egyre inkább azt láttuk, hogy a személyiségéhez jobban illene egy csapatsport. Így, amikor az iskolában röplabdára toboroztak lányokat, nem is volt kérdés, hogy elmegy-e megnézni. Ennek már három éve, azóta is röplabdázik, és még egyszer sem fordult meg a fejében, hogy abbahagyja. Élvezi, sikerélménye van, és bizony nagyszerűek a nyitásai. 

Lányunk esetéből sokat tanultunk, így a négy évvel fiatalabb öccsénél már nem erőltettük, hogy minél korábban sportoljon. Engedtünk a „ha már elkezdted, akkor év végéig járnod kell” elképzelésünkből is, és nem próbáltuk meg semmilyen irányba terelgetni. 

Pedig voltak elképzeléseim arról is, mit sportoljon a fiam, de ezúttal csendben maradtam. 

Már óvodás korában számos sportágba belekóstolt, megtanult úszni és síelni, jött velünk lovagolni és nagyokat túrázni. Rövid ideig ovis focira is járt, de hamar arra jutott, hogy ott nem értenek a focihoz a gyerekek, nem passzolnak és csőrrel rúgják meg a labdát. Ott is hagyta pár hét után, de továbbra is mindenhol focizott, ahol csak lehetett, kivéve, amikor a nővérével papucsban gyorskorcsolyázott a nappaliban a Liu testvéreket utánozva. 

Amikor elsős lett, úgy gondoltuk, elérkezett az idő, hogy válasszon magának egy sportágat, amely tetszik neki, szívesen űzi, és hosszú távon elköteleződik mellette. Amikor feltettük a nagy kérdést, hogy mit szeretne sportolni, meglepődésünkre nem a focit választotta, hanem az akrobatikus kosárlabdát a Face Team csapat videóinak köszönhetően, amelyeket előszeretettel nézett. A fiatalok trükkjeit a kanapéról, ágyról matracra ugorva próbálta utánozni, miközben képzeletbeli kosárlabdapalánkba zsákolt a levegőben. „Akkor akrobatikus kosár” – könyveltük el magunkban a férjemmel – hiszen nem törhetjük derékba egy ígéretes tehetség sportkarrierjét, aki arról álmodott, hogy egyszer ő is a világ legjobbjai között szaltózzon és kosárra dobjon. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Annak ellenére, hogy még nem érte el a sportághoz előírt nyolcéves kort, sem a kellő magasságot, bevették a csapatba. A kezdeti lelkesedés azonban hamar alábbhagyott, mert alacsony termete miatt még nem kapott labdát a kezébe, így csak a trambulinról való felugrást gyakorolta. Hamar el is ment a kedve az egésztől, és bejelentette, hogy ő többet nem megy, inkább kosarazni szeretne. Elköszöntünk az edzőtől, és következő héten már kosárlabdaedzésen találtuk magunkat, ahol szintén a legfiatalabb volt, de ez még nem is szegte annyira a kedvét, mint az, amikor két nyolc-kilencéves lány elkezdte kioktatni és irányítgatni az edzésen. Több se kellett neki, megmondta, hogy hülye lányokkal nem jár kosarazni, máshova megy. Kerestünk is másik kosáredzést a környéken, de ott jórészt óvodások voltak. Itt egyből sikerélménye lett, hiszen ő volt az egyik leggyorsabb, legügyesebb. Ám néhány héten belül túl babásnak titulálta az edzést, és kijelentette, hogy ő inkább atlétikára szeretne járni az egyik barátjával. Már kezdtem úgy érezni, hülyét csinál belőlem, még október vége sincsen, de már a harmadik helyre járunk. „De, ha ez szeretnéd, megnézzük!” – mondtam. Ám elég hamar bebizonyosodott, hogy a játékos, labdával ügyesen bánó fiamnak túl monoton a futóedzés, mert hogy az atlétikai számok közül csak ezt az egyet űzték. Egyből tovább is akart állni, én meg már kezdtem elveszteni a türelmemet: „Döntsd már el végre, mit szeretnél sportolni! Elegem van abból, hogy minden héten máshova megyünk.” „Nem tudom – válaszolta –, de olimpiai bajnok szeretnék lenni! Csak azt nem tudom még, miben”. Kezdtem sorolni a sportágakat: úszás, biciklizés, evezés, foci, vívás, kézilabda. Erre csak annyit mondott: „Szívesen kipróbálom mindegyiket.” Itt már elvesztettem a türelmemet: „Nem haknizzuk végig a város összes sportegyesületét! Befejeztük.” 

Jó pár hónapig jegeltük a témát, ám továbbra is egész délután csak focizott. Aztán maga állt elő azzal, hogy mégiscsak visszamenne focizni, és onnantól kezdve másról sem szól az élete, csak a fociról. 

Nem épp elképzeléseim szerint alakult gyermekeink sportágválasztása, és nem egyenes út vezetett hozzájuk, de mindketten megtalálták azt, amit szívvel-lélekkel űznek. Már le is mondtam arról az álmomról, hogy a lányom híres tornász, a fiam meg világbajnok vízilabdázó lesz. Majd az unokáim!