Pásztor Anna: „A mentorálás olyan, mint a gyémántbányászás”

A Varázsceruza program keretében három előadót vagy formációt fogsz mentorálni három hónapon keresztül, majd egy közös albumot is létrehoztok. Amikor először hallottam a program nevét, úgy sejtettem, egy képzőművészeti projektről van szó. Mi köze a zenének a színekhez?

Mindannyian más színűek vagyunk. Van, aki kék, más sárga vagy zöld – mind különböző mélységűek és más történetet hordoznak, amikből összeadódva valami gyönyörű fog születni. Igyekszem majd olyan embereket választani, akik a legjobban kiegészítik egymást.

Szerinted milyen a jó mentor?

A mentor olyan, mint egy jóízű vörösbornak a kehely. Nem mindegy, hogy ez a nemes ital bögrébe kerül, műanyag pohárba, papírpohárba, vagy pedig egy elképesztő szépségű kristálypohárba. 

A tehetségnek is arra van szüksége, hogy finoman tartsa valaki, aki nem próbálja meg összenyomni, átalakítani, kiszínezni, hanem megvárja, amíg harmóniába kerül önmagával. Tehát fel kell fedezni, védeni és tartani a kezeinkben.

Korábban, zsűritagként már dolgoztál más tehetségkutató verseny csapatában is. Miben más fogyatékossággal élők tehetségét gondozni, mint épekét?

Olyan ez, mint a gyémántbányászás. Azok az emberek, akik egész életükben azzal szembesültek, hogy eltérnek a társadalmilag elfogadottól, és ez a másság rossz, mélyebben éreznek, nekik mélyebben fáj és nagyobbat kell ugraniuk. De ha erről íródik dal, az másokat is inspirálni tud. A társadalmilag elfogadott, sablonos dolgokról nem születnek csodák.

Pásztor Anna a Premier Kultcafé munkatársaival a Varázsceruza sajtótájékoztatóján, amit stílszerűen a kávézóban tartottak – Fotó: Civilút Alapítvány

A te életedben is volt olyan személy, akire mentorként tekintesz?
Egy mallorcai flamenco-énekesnő, akinek annak idején úgy mentem el a koncertjére, hogy addig nem is ismertem. Egy helyi klubban lépett fel, és nagyon magával ragadott, ahogyan énekelt. Utána odamentem hozzá, hogy gratuláljak neki, ő pedig megadta a számát, és azt mondta: „Te még egyszer nagy énekesnő leszel, és nagyon sok embernek fogsz fontos üzenetet közvetíteni.” Pedig akkor még csak rappeltem, és csupán álmodoztam az éneklésről. A telefonomban úgy mentettem el a számát, hogy a neve mellé azt írtam: Hope, azaz remény. A szavai pici reménysugárként csillantak fel előttem, és utána ebbe kapaszkodtam. 

Gyakran elég egyetlen ember, aki azt mondja, hisz benned.

Az elmúlt években sokakat mentoráltam, akik közül azóta többen rám írtak, hogy mekkora segítséget jelentett nekik egy ölelés, egy kedves szó, vagy amikor felfedeztem bennük valami speckót – mert mindenkiben van speckó. Amikor koreográfusként dolgoztam egy musicalben, direkt bevettem olyanokat a csapatba, akik a ritmus mellé léptek vagy megbotlottak – ők lettek a legérdekesebb, legcukibb, legérzékenyebb jelenségek a színpadon. Külön szerepet adtam nekik, mert a sutaságukkal nem olyanok voltak, mint egy gép, hanem mint egy törékeny, gyönyörű őzike. 

Mit tanácsolsz azoknak, akik, bár szívesen zenélnének, nem bíznak magukban vagy félnek a nyilvános szerepléstől?

Mindig azt szoktam mondani annak, aki nem mer kiállni, hogy ne aggódj, ha nem sikerül, az senkit sem fog érdekelni. A legnagyobb sztárok bukásain is csak két másodpercig csámcsognak, aztán elfelejtik. Ez csak a te bizniszed, viszont megpróbáltad, munkát fektettél belé, gyönyörűséged volt benne. Meg kell tanulni elengedni, mit vár el a társadalom, és a saját képességeidhez mérni magad. Amikor először léphettünk fel a zenekarommal egy kocsmában, akkor én sem a Rolling Stones-hoz viszonyítottam magunkat, hanem a tegnapunkhoz, amikor még egy ilyen lehetőség sem adódott. Nem azt néztem, hogy Mariah Carey mekkorát énekel, hanem hogy én mekkorát fejlődtem. Van, aki már eleve kiváló hangi adottságokkal született, és később semmit sem kell tennie. 

Kurt Cobain egyszer úgy fogalmazott, megfosztották attól a gyönyörű érzéstől, amit akkor érez az ember, ha a sok éven át gyűjtögetett pénzéből megveszi a vágyott gitárt. Ő ugyanis, amikor befutott, az egész gitárboltot meg tudta volna venni. Tehát, ha neked lépéseket és erőfeszítéseket kell tenned bizonyos irányba, minden kicsi kupacon le kell ülni, akkor örülni kell a megtett útnak, az elért apró sikereknek. 

Én például, amikor egy hanggal többet tudtam tisztán kiénekelni, sírtam az örömtől.

Sokan a kereskedelmi csatornák tehetségkutató műsoraitól várják a sikert, amelyek azonban gyakran teszik nevetség tárgyává a különc versenyzőket…

Itt egy biztonságos közeg fogja körülvenni a mentoráltakat. Nekem az volt a bajom az összes tehetségkutatóval, hogy ott valósággal kivégeztek egy-egy jelentkezőt, fájdalmas volt végignézni, hogy bántják őket. Pedig oda kiállni és életükben először énekelni ennyi ember előtt egy nagyon bátor lépés. Lehet, hogy annak idején Stevie Wondert is kinevették volna a furcsa mozdulatai miatt, és nem is gondolták volna, hogy egy világklasszist küldenek haza. Szóval ez óriási felelősség, és nem szabad valakit már az elején elvágni. 

Hogyan lehet ilyenkor kommunikálni emberségesen, ha úgy látod, valakinek még bőven van hová fejlődnie?

Semmiképpen sem szabad megalázni. Azt lehet neki mondani, hogy látszik, mennyire szereti csinálni, de még nem színpadképes a produkciója. De ha fontos neki, akkor tanuljon még, és találkozzunk mondjuk két év múlva. Lehet, pont ennyi idő kell neki, hogy elérje a megfelelő szintet. De olyan is van, akinek tíz vagy húsz évre van szüksége ehhez. Én például még nem tudok jól gitározni, és lehet, hogy nyolcvan leszek, mire ezt elmondhatom magamról. Dehát még csak ötven vagyok, nem ráérek?

Hogy látod, mennyire nehéz ma fogyatékossággal élőként érvényesülni a zenei szférában?

Nincsen rálátásom, de biztos vagyok benne, hogy nagyon nehéz lehet. Hiszen nőként is nehéz. Én olyan közegben nőttem fel, ahol ez nem volt kérdés, és később sem foglalkoztam vele, csak mentem előre. A zenekarom számára sem az volt a fontos, hogy az énekesük nő vagy férfi, hanem hogy amit csinál, az jó vagy nem. Aztán meglepve tapasztaltam, hogy többen kétségbe vonták, nőként ezt hogy lehet. 
Mindenre rásüthetik, hogy fogyatékosság, ha valaki csendesebb vagy épp tele van energiával, azt már betegségként ítélik meg. Én hiperaktív gyerek voltam, és ma biztos gyógyszert írnának fel, mondván, hogy ez figyelemzavar. 

Nem inkább az a beteg, aki egész életét a pénzkeresésre teszi fel, hajtja magát, gyógyszereken él, és aztán ötvenévesen meghal szívinfarktusban?

Ma megszabják, hogy milyen a megfelelő hajszín, fenék-, száj- és mellméret, és mindenki egyre inkább ugyanúgy néz ki. Mint az előre gyártott robotemberek, akik mind ugyanazt csinálják. Ez a csillogó-villogó, filterezett világ, amiben most élünk, haldoklik, és vele együtt a Föld is. Csak az mentheti meg, ha finom lelkű emberek megmutatják az ő túlélési stratégiáikat. És azt látom, hogy a világ kezd a másság felé nyitni. Mert nem a fogyatékossággal élőknek van szüksége segítségre, hanem a világnak rájuk. Úgyhogy most jön a sokszínűség és az érzékenység ideje.

Egyébként sok olyan nevet tudnék említeni, akik nagy karriert futottak be, mint a már említett Stevie Wonder, Ray Charles, Barabás Lőrinc trombitaművész vagy Deák Bill Gyula. Mind fantasztikus, ösztönből jövő dolgot hoztak létre, és jó példái annak, hogy a tehetség, az akarat és a mély mondanivaló mindig utat tör magának.  

A Civilút Alapítvány szeptember közepén hozta nyilvánosságra „Varázsceruza – Hagyj nyomot a világban Pásztor Annával” nevű fogyatékosügyi adománygyűjtő és tehetségkutató, tehetséggondozó programját, amelyet fogyatékossággal élő amatőr zenészek, énekesek, együttesek, formációk számára indítanak. „Úgy gondoljuk, hogy a fogyatékosság nem stigma, hanem az egyediség lehetősége” – fogalmazott Ruttkay Réka, a Civilút Alapítvány kuratóriumi elnöke.
A programra az Anna and the Barbies Márti dala című szerzeményének feldolgozásával lehet jelentkezni. Két produkciót Pásztor Anna válogat be a mentorprogramba, a harmadikat a közönség választhatja ki az énekesnő által javasolt öt jelölt közül, akikre a Varázsceruza Facebook-oldalán lehet majd szavazni. A jelentkezés határideje október 20. éjfél, a teljes felhívás itt olvasható.
A három kiválasztott szakmai fejlődését Pásztor Anna három hónapon keresztül fogja kísérni. Ezidő alatt a mentoráltak workshopokon vesznek részt, dalszövegírást, zeneszerzést, hangképzést tanulnak, majd egy dalt is szereznek közösen, amelyhez aztán videóklipet forgatnak.