A film, amely leemelte Jézust az üvegablakokról és kivitte az utcára – 50 éves a Jézus Krisztus Szupersztár

A dalok útja a szélesvászonig

De hogyan jutott el az Andrew Lloyd Webber zenéjéből és Tim Rice szövegéből született lemez a mozisikerig? A 1970-ben megjelent koncepcióalbumot hazájában, Nagy-Britanniában kevéssé értékelték, a BBC be is tiltotta, mivel szentségtörőnek találta. Amerikában azonban rögtön felfigyeltek rá. A színházi adaptációk is gyorsan megszülettek, a Broadway közönsége is szerette. Igaz, a szakma fanyalgott, és nyolc hónap múlva már a jegyek sem fogytak jól, hiszen az árukat a többnyire fiatalokból álló rajongótábor nem tudta megfizetni.   

Norman Jewisont, a film későbbi rendezőjét azonban megihlette a rock műfajában megelevenedő Jézus-történet, és sok lehetőséget látott benne. A producerek pedig bíztak a filmes szakemberben, hiszen épp néhány évvel korábban vitte nagy sikerre a Hegedűs a háztetőn című filmet. Igaz, a Jézus Krisztus Szupersztár bőven rejtett kockázatot. Jewison még a film bemutatója előtt így nyilatkozott: 

„Ezek a srácok megpróbálják leemelni Jézust az ólomüveg ablakokról, hogy kivigyék őt az utcára. Néhány embernek ez nem fog tetszeni.”

A forgatás és a szereplők

A rendező ragaszkodott ahhoz, hogy a filmet eredeti helyszíneken forgassák – hitt abban, hogy Jézus szülőföldje inspirálóan hat majd a szereplőkre. Izrael egyébként, a fent idézett rendőrrel ellentétben, pozitívan viszonyult a készülő produkcióhoz. Sőt maga a kormány is hozzájárult a gyártás költségvetéséhez, és több mint húsz helyszínt, köztük Jeruzsálemet, Názáretet, a Holt-tenger vidékét és a Negev-sivatag egy részét is a stáb rendelkezésére bocsátotta. Jewison pedig cserébe népszerűsítette a szentföldi helyeket.  
Az első elképzelés szerint a film a Ben-Hur (1959) stílusában készült volna, de ezt a koncepciót elvetették. Jewison ötvözni akarta Jézus korát a modern világgal. Az egyes jeleneteket végül Melvyn Bragg-gel együtt írták meg az eredeti helyszíneken.   

Jézus szerepére kezdetben olyan nagy nevekben gondolkodtak, mint Mick Jagger, John Lennon, Paul McCartney, Barry Gibb, Robert Plant és Ian Gillan. Kézenfekvő lett volna, ha utóbbi játssza Jézust, hiszen az 1970-es albumon még ő énekelte a szerepet. De Gillan végül a Deep Purple akkor induló turnéjára hivatkozva nem vállalta az alakítást. Jewison hosszas keresgélés után a szinte ismeretlen Ted Neeley mellett döntött. 

Időközben belátta, jobb, ha nem világhírű énekesre testálja a feladatot, mivel attól tartott, hogy a nézők majd nem tudnak elvonatkoztatni egy valódi szupersztár személyétől.

Júdás szerepére szintén egy akkor még kevéssé ismert fekete énekest, Carl Andersont választotta. Ez a döntés sokakban megütközést keltett, de Jewison az értetlenkedő kérdésekre így felelt: „Egyszerűen ő a legtehetségesebb erre.” A zseniális – sajnos 2004-ben leukémiában elhunyt – Anderson valóban a film egyik legerősebb alakítását nyújtotta. Júdás figurája – Rice szövegkönyvének köszönhetően – nem a főgonoszt testesíti meg. Egy olyan tanítvány áll előttünk, aki szereti Jézust, de aggasztja, hogy követői istenként tekintenek rá, míg ő inkább politikai szabadságharcost lát benne.  

A Mária Magdolnát játszó egzotikus szépségű (japán anyától és ír apától született), igéző hangú Yvonne Elliman már az eredeti albumon is énekelte szerepét, ahogyan a Pilátust kiválóan megformáló Barry Dennen is.  

A színészek, a táncosok és a hippi statiszták a forgatás szüneteiben nagy hangerőn hallgatták a film zenéjét. Élték a történetet. Jewison nem tévedett, a helyszín is erősen hatott rájuk.  

Neeley későbbi elmondása szerint a keresztre feszítés jelenetét senki sem bírta ki könnyek nélkül. 

A fogadtatás: giccses, kiábrándító, gyönyörű 

A szereplők közül a legtöbb kritika azonban éppen Neeley-t érte. Azt vetették a szemére, hogy az általa megformált Jézus már az elfogatása előtt is túl gondterhelt és enervált. Nem hiteles, mert hiányzik belőle az a tűz, amellyel az evangéliumok Jézusa képes volt maga köré gyűjteni a tanítványokat.  

Ez az ítélet azonban nem volt igazságos, hiszen Neeley tépelődő, érzékeny, de komoly indulatokra is képes Krisztusa éppen olyan volt, mint amilyennek egy kereszthalálra készülő embernek „lennie kell”.  És azt se felejtsük el, hogy kiváló hangi adottságai alapján is megfelelt a szerepre, hiszen a Getsemáne című dal kétvonalas G-jén még ma is sok énekes elvérzik.   

A debütáló filmet a közönség lelkesen fogadta, a legtöbb mérvadó lap azonban súlyos kritikával illette: giccsesnek és kiábrándítónak nevezték, olyannak, ami alárendeli a kereszténységet az üzleti érdekeknek. Az Országos Zsidó Közösségi Kapcsolatok Tanácsadó Testülete antiszemitának ítélte meg, úgy vélték, felerősíti azt a vádat, amely szerint a zsidók felelősek Jézus haláláért.  

Egyes keresztény közösségek istenkáromlónak látták, mivel nem mutatja be a feltámadást, mások pedig a Jézus és Mária Magdolna között felsejlő szerelmi szállal nem tudtak megbékélni. 

VI. Pál pápa azonban így köszönte meg az alkotást a rendezőnek: „Mr. Jewison, nemcsak nagyra értékelem gyönyörű rockopera-filmjét, de hiszem, hogy több embert fog világszerte a kereszténység felé terelni, mint bármi más korábban.”   
Ráadásul épp a pápa volt az, aki Mária Magdolna legismertebb dalát, amelyben a bűnbánó asszony Jézus után vágyakozik, ihletett szépségűnek nevezte. Végül a pápának lett igaza, hiszen a film még ma is sokakat képes megérinteni.   

Az idős „szupersztár” és az agg Jézus 

A még élő szereplők mindig szívesen nyilatkoznak a filmről, főképp most, az ötvenedik évforduló alkalmából. Életük és pályájuk fontos állomása volt a forgatás, a film és a dalok elválaszthatatlanok tőlük. Ugyanakkor kétségtelen, hogy Ted Neeley az, aki e fél évszázad alatt gyakorlatilag összeforrasztotta magát a filmmel és egykori szerepével. Érdekesség, hogy a forgatáson ismerte meg későbbi feleségét is, aki az egyik táncos volt.   

A Jézust alakító művész idén szeptember 20-án lesz nyolcvanéves, vagyis jócskán messze van a krisztusi kortól.   

Azonban saját társulatával évtizedeken át fellépett a dalokkal. Az ötvenedik évforduló alkalmából is színpadra állt Jézusként, noha egyértelműen kiöregedett hajdani szerepéből. Egy agg Jézus sem történelmi, sem teológiai szempontból nem értelmezhető. Kissé ironikusan azt is mondhatjuk: egy „szupersztár” amíg él, turnézik, hiszen (egy jövedelmező) show soha nem érhet véget.  

Ugyanakkor Neeley idős Krisztusa semmivel sem ébreszt kevesebb új gondolatot 2023-ban, mint amennyit a hippikkel körülvett ébresztett 1973-ban. Hiszen kit ne érintene meg egy olyan Jézus, aki nyolcvanévesen is beleüvölti kétségbeesett „Miért?”-jét a Getsemáne-kert éjszakájába, hogy aztán mégis elfogadja az elfogadhatatlant.    

Mindettől függetlenül – e fél évszázad alatt – a film sem veszített sem aktualitásából, sem művészi értékéből. Legfeljebb kapott egy kis patinát. Éppen annyit, amennyi egy rocktörténeti klasszikusnak jár.

A Budapesti Klasszikus Film Maraton keretében a Jézus Krisztus Szupersztárt szeptember 14-én (csütörtök) 20 órától vetítik a budapesti Szent István téren, a bazilika előtt. A vetítés ingyenes.