A báltermi táncoktól a rapid randik koráig – így zajlott a párkeresés 150 évvel ezelőtt, és így ismerkedünk ma

A szerelem és a párkeresés témája örökzöld. Nincs olyan korszak, amelyben ne lenne jelen, és amelyben ne játszana meghatározó szerepet. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy mindenkit érint – rangtól, társadalmi osztálytól, foglalkozástól, kortól és nemtől függetlenül. Ám ha végigtekintünk a történelmen, láthatjuk, hogy a szerelem mint mindent elsöprő érzelem nem mindig volt fontos szempont egy-egy frigy megkötésénél. A házasságok évszázadokon keresztül valamilyen érdek mentén születtek: vagy azért, mert a földet és a vagyont szerették volna ezzel gyarapítani a családok, vagy mert a címet és a rangot akarták továbbörökíteni. 
Szalai Piroska szerint a változást a polgárosodás időszaka hozta el, ekkor ugyanis előtérbe kerültek az egyéni érdekek, és megjelent az igény a másik megismerésére. Az érzelemből kötött házasság lassan minden társadalmi osztályba beszivárgott, ez pedig akarva-akaratlanul is maga után vonta az udvarlás folyamatát. 

Korábban minden a lányos házban zajlott szigorú feltételekkel, hiszen nem maradhatott kettesben az eladósorban lévő hölgy a férfival, és az érintkezés is tilos volt. 

A polgárosodással viszont megjelent a randevú (francia eredetű szó, jelentése: köztéri találkozás) is, ezt követően már a lányos ház falain kívül történt az ismerkedés. 
A 19. század végén, a 20. század elején virágkorát élték a bálok, ekkor a táncmulatság volt az elsődleges ismerkedési helyszín egy-egy fiatal nő és férfi számára. Minden társadalmi csoport megrendezte a saját összejövetelét: a főúri bálok mellett szerveztek cselédbálokat, de foglalkozáscsoportok szerinti estélyeket is tartottak, például jogászbált, gyorsírók és üvegessegédek bálját vagy sportegyesületek bálját. A korabeli feljegyzések azt mutatják, bőven volt miből válogatni: 1913-ban, az első világháború kitörése előtt közel 2 400 nyilvános bált tartottak Budapesten.

Tálcán kínált táncrend, első udvariassági tánc, szívre helyezett legyező

A bálok elengedhetetlen kelléke volt a táncrend, amelyet elegánsan, tálcán kínáltak a beérkező hölgyeknek. Ebbe a kis programfüzetbe, amelyben fel voltak sorolva a táncok és a szünóra, a hölgy bejegyezhette ceruzával, hogy melyik táncot kivel fogja járni. De nem csak praktikus okokból készítettek ilyet: a szervezők szépen díszítették, címerrel és olykor fotóval is ellátták annak érdekében, hogy a meghívottak eltegyék emlékbe.

A bálokon nagy hangsúlyt fektettek a megjelenésre, az elvárt öltözetre komoly illemszabályok vonatkoztak. Férfiak esetében például a csokornyakkendőnek kötelezően fehérnek kellett lennie. Az első bálozó hölgyeknek fehér ruhát kellett viselniük, később színesebb darabot is választhattak maguknak. Ugyanazt a ruhát viszont nem illett felvenni másik bálban – el lehet képzelni, mekkora terhet rótt ez egy olyan családapára, aki a három lányát és a nejét vitte mulatságba.

Az első tánc mindig udvariassági tánc volt – ezt a hölgy az édesapjának, a testvérének vagy a vendéglátójának ajánlotta fel, csak ezt követően táncolhatott szíve választottjával. Azt is kiszámolták, hogy ha egy mulatságon egy hölgy este 10-től hajnali 5 óráig táncolt, akár 25 ezer lépést is megtehetett, ami körülbelül 19 kilométernyi távolságnak felel meg.
 

Kép

Bálozó alakok egy korabeli litográfián – Forrás: nypl.org

A bálokon elengedhetetlen kellék volt a legyező, amelyet a hűsítésen kívül kommunikációra is használtak: a nők ezzel tudták jelezni, ha szerették volna, hogy felkérjék őket, vagy épp ellenkezőleg, ha nem óhajtottak táncolni valakivel. 

Ha a nyitott legyezőt jobb kezükben tartva a szívükre helyezték, azzal tulajdonképpen szerelmet vallottak a férfinak. Ha valamelyik hölgy a legyezővel a gyűrűs ujjára mutatott, akkor azt jelezte a férfinak, hogy nyitott a házasságra.

Bálban sugdolózó férfiak, strong girl-ök a korzón

A városi séta során több szlengszó is előkerült. Azokra a fiatalemberekre például, akik nem táncoltak a bálon, csak egymás között sugdolóztak, külön kifejezést használtak. Emellett minden nagyvárosnak volt olyan sarka, ahol azok a férfiak álltak, akiknek nem sikerült a táncmulatságon közel kerülni egy hölgyhöz, így kénytelenek voltak kiállni a templom mellé, ahol a miséről kijövő lányoknak próbáltak udvarolni.
A strong girl (erős lány) kifejezést arra a hölgyre használták, aki egy héten többször is bálozott, és a hajnalig tartó mulatság ellenére másnap délelőtt kipihenten sétált a városban. Ha korzózott, akkor az azt jelentette, hogy a város népszerű sétálóutcáján levegőzött. A korzó amúgy meghatározó hely volt, ahol mindenképp meg kellett mutatnia magát egy társasági életet élő hölgynek, illetve férfinak, ellenkező esetben elindult róla a pletyka, hogy mit csinál, merre és kivel van.

Csengetés a moziban és téli fagyizás

Hol találkozgattak a 20. század első felében az emberek? Nagyon sokan csengetős moziba vitték a kiszemeltjüket, ahol a mozigépész csengővel jelezte a randevúzóknak, hogy fény fog gyúlni a teremben. Az első világháború után átalakultak a mozizási igények, megjelentek a színházmozik. A szocializmus időszakában a bezárt kávéházak helyén létrejött a presso, espresso, tejivó, sörcsarnok, ide jártak ismerkedni a fiatalok, de ezek szabadidő eltöltésére, szórakozásra is kiválóak voltak. Ugyanakkor házibulikban és diszkóban is rátalálhatott élete szerelmére az, aki a ’70-es, ’80-as években aktív szociális életet élt. Népszerű találkozóhely volt még az álló fogyasztású cukrászda is. 

A budapesti Jégbüfé például kultikus randihelynek számított, ahol télen is lehetett fagyit kapni – abban az időben komoly program volt ide elvinni egy lányt.

Kép

Kép forrása: Fortepan/Chuckyeager tumblr

Társkereső hirdetések már az 1900-as években is voltak

Az anekdoták szerint a legelső társkereső hirdetés az 1720-as években jelent meg Angliában, amikor egy nő az újságban keresett férjet magának. Ezt a tettét olyannyira erkölcstelennek találták akkoriban, hogy a nőt egy időre szanatóriumba záratták. A fellelhető források viszont azt mutatják, hogy a párkereső hirdetések a 19. század végén, 20. század elején kezdtek megjelenni.
Ebben az időben is történtek átverések, ekkor is voltak házasságszédelgők és bűnözők. Sőt olyanra is volt példa, hogy fiatal lányok anyagi támogatás céljából kerestek maguknak partnert, de ennek a fordítottja is előfordult, amikor egy férfi hirdetett ugyanezzel a szándékkal. Az erre irányuló érdek tehát, bármilyen meglepő, nem a modern kor szülötte.
Az újságban való hirdetés az egész 20. századot végigkísérte, ezt végül az internet megjelenése forradalmasította. Az első online társkereső hirdetések 1995 környékén láttak napvilágot, Magyarországon pedig 1999-ben indították el az első internetes társkeresőt. Akadtak viszont olyanok, akik kis idő után kiábrándultak ebből, így megjelent egy hibrid társkeresési forma, amely magával hozta a rapid randik korát. Ez azt jelentette például, hogy a társra vágyók interneten keresztül jelentkeztek, de a csetelés helyett egy szervezett, személyes találkozón vehettek részt. 

Itt az első benyomás alapján eldönthették, tetszik-e nekik a másik személy vagy sem, és egy úgynevezett szimpátialapot kitöltve léphettek tovább az ismerkedés következő fázisába. 

Ilyen összejövetelek, rapid randik még ma is léteznek és keresettek annak ellenére, hogy a túlnyomó többség online társkereső alkalmazásokkal keres párt magának.
A séta végén a szociológus a vakrandik kapcsán is megosztott egy érdekességet: egy dokumentumfilm szerint a nők attól félnek leginkább egy vakrandira indulva, hogy sorozatgyilkossal találkoznak, a férfiak pedig attól, hogy kövér nővel lesz dolguk.