Elszigeteltségben nem lehet gyógyulni – Pszichológusszemmel az „Álomország” című filmről

A történet  

Az Álomország című film főhőse, Nemo az édesapjával egy világítótorony belsejében kialakított lakásban él. A nem megszokott környezet, illetve a tenger közelsége kiváló táptalaj ahhoz, hogy a gyermeki fantázia szárba szökkenjen, és ismeretlen világokba kalandozzon. Nemo nem jár iskolába, édesapja otthon tanítja, és nem csupán a matematikai egyenleteket magyarázza el neki, hanem igyekszik a mindennapi élethez szükséges, hasznos tudást is átadni.  

Kapcsolatuk igazán különleges és bensőséges, ugyanakkor zárt is, hiszen egy vízimentő hölgyön kívül nem igazán látunk mást a környezetükben. Közös szövetségüket az esti meghitt mesélések teszik még szorosabbá.

Nemo édesapját hatalmas fantáziával áldotta meg az ég, így aztán előszeretettel mesél a kalandokról, amelyeket gyermekkorában Álomországban élt át egy Flip nevű, minden hájjal megkent csirkefogóval együtt. 

Az idill azonban véget ér, amikor Nemo egy lidércnyomásos éjszaka után arra ébred, hogy a parti őrség várja az ajtóban. Édesapja örökre eltűnt a tengeren, neki pedig ezentúl soha nem látott nagybátyjával, Philippel kell együtt élnie a városban.  

Nehezen alkalmazkodik az új környezethez, nagybátyja és az iskola szabályai megzabolázzák szabad természetét, és ő a maga csendes módján lázad mindezek ellen: az álmok fantáziavilágába menekül. Találkozik a híres-hírhedt Flippel, akivel nehéz feladatra vállalkoznak: meg kell szerezniük a rémálmok tengerének fenekén rejtőző igazgyöngyök egyikét, és akkor bármit kívánnak, biztosan teljesül. Nemónak más vágya sincs, mint hogy még egyszer találkozhasson az édesapjával, ám útközben rá kell jönnie, hogy a saját fájdalmán kívül más nehézségek is vannak, közös erővel pedig könnyebb felülkerekedni rajtuk, mint magányosan harcolni.  

A magány páncélja  

A kislány eleinte nem is sejti, hogy különc és zárkózott nagybátyja sem egészen az az ember, akinek most ismeri a világ, hogy régen benne is volt lelkesedés, energia és sok-sok történet, ám a veszteség magányos, furcsa remetévé változtatta őt. 

Nem lehet elmenni a felismerés mellett, miszerint ebben a családban a nehéz élethelyzetekre, különösen a veszteséggel járó fájdalomra, mindenki izolációval válaszol. 

Nemo apja elszeparálta magát a világtól a felesége halála után, nagybátyja pedig sosem heverte ki, hogy testvére nélküle vágott neki a világnak. Most pedig Nemo az, akihez nehéz bárkinek kapcsolódni, mert teljesen bezárja magát a saját világába, ahol talán csak a különös Flipnek jut némi hely. Hamarosan világossá válik, hogy Flip talán mégsem a képzelet szüleménye, csak ő is elveszítette a kapcsolatot a valósággal.  

Varga Hedvig és munkatársai a gyász- és veszteségfeldolgozásról szóló cikkükben leírják, hogy a feldolgozatlan érzelmi veszteségek következtében a személyt annyira lefoglalja a múlton való rágódás, illetve a jövőben bekövetkező újabb veszteségektől való aggodalom, hogy nehézséget okozhat a jelen pillanatainak, érzelmeinek és kapcsolatainak szabad átélése. Olyan, mintha a veszteséget átélt személy egy mély verembe esne, ahol annyira sötét van, hogy nehéz meglátni a kiutat, a zuhanás pedig olyan megterhelő érzelmileg, hogy ereje sincs a szabaduláshoz szükséges erőforrások feltérképezéséhez. Ez a beragadt állapot ellopja a színt a hétköznapokból, leépülnek a kapcsolatok, a gondolatokat pedig a jelen helyett szinte csak a múlt történései, illetve a jövő veszélyei uralják.  

Néha a veszteséget átélő fájdalma olyan erős, hogy úgy dönt, a lelkében egy olyan helyre száműzi ezeket a nehéz érzéseket, ahol nem kell velük nap mint nap szembesülnie. 

A filmben Philip példáján keresztül látjuk, hogy ez korántsem jelenti azt, hogy a veszteséget feldolgozta, csupán azt, hogy befagyasztotta az érzelmek megélését, illetve az ezekről való kommunikációt. A fájdalom elnyomásáért azonban súlyos árat fizet. Ahogy John Bowlby leírta: „A közöny álarca mögött feneketlen nélkülözés van, a színlelt érzéketlenség mögött pedig kétségbeesés.” Az érzelmi bénultságot ugyanis nem lehet izolálni az életünk többi területétől, így apránként elveszítjük a lelkesedésünket, a motivációnkat, az életkedvünket, a kapcsolatainkat, majd végül szép lassan önmagunkat is. A legátolt gyász így az érzelmek és az emberi kapcsolatok megélését is megakadályozza. Míg Philip életét nézve az a benyomásunk, hogy bár ébren van, mintha mégsem lenne egészen jelen, addig Nemo a fantázia világába és az alvásba menekül, ahol nagyon is él, ám a való életben bezárja a szívét, és nem mutatja ki az érzéseit.  

Jelenet az Álomország c. filmből - Kép: Profimedia

Kapcsolódás önmagunkkal, a valósággal és a másik emberrel  

Nemót hatalmas tragédia érte, és teljesen normális, ahogyan erre reagál. Nagyon fontos, hogy a gyászolóknak lehetőségük legyen az érzelmeiket a saját ritmusukban, megítélés nélkül kifejezni. A gyász mindig egyedi, így külső szemlélőként a legfőbb feladatunk az ítélkezésmentes, megtartó viszonyulás.  

Ugyanakkor fontos látnunk, hogy abban, ahogyan Nemo elveszíti a kapcsolatát a jelennel, a belső valóságával, majd a külvilággal is, nagy szerepet játszik az a hiedelemrendszer, amelyet a családjából hozott. Az, hogy milyen üzeneteket kaptunk a családunktól, felmenőinktől a veszteségek feldolgozásával kapcsolatban, illetve milyen mintáink vannak arra, hogy hogyan kezeljük a fájdalmakat, nagyban meghatározza, hogy kapcsolatot keresünk, vagy érzelmileg elszigetelődünk.  

Judit Herman szerint „a gyógyulás csakis az emberi kapcsolatok kontextusán belül történhet meg, elszigeteltségben sohasem”. 

Gyakran tapasztaljuk, hogy legyünk bármilyen erősek is, szükségünk van a másik emberre, arra a megtartó biztonságra és szeretetre, amit tőle kapunk, hogy megtaláljuk magunkban azokat az erőforrásokat, amelyek segítségével kimászhatunk a krízis sötét verméből.  

Érdemes azt is megvizsgálnunk, hogy milyen (volt) a viszonyunk azzal az emberrel, akihez az érzelmi veszteségünk kapcsolódik. A „halottról vagy jót, vagy semmit” tétel helyett érdemes a valóság elvét alkalmazni. A valóság ugyanis sokszor fájdalmas, ám hosszú távon hozzásegít az egészséges, kiegyensúlyozott viszonyuláshoz. A gondolataink szavakba öntése, majd ezen keresztül a búcsú, az érzelmek kommunikálása mind-mind lépések a gyógyulás felé. Mindez bátorságot és önismeretet is feltételez, hiszen csak így tudjuk megfogalmazni azt a bonyolult, komplex érzésvilágot, ami minket jellemez. Ez a fajta érzelmi kommunikáció mindig fontos, de különösen nagy jelentősége van akkor, ha nem tudtunk elköszönni a számunkra fontos embertől. A búcsú ugyanis érzelmi szükséglet, ami segíthet a legnagyobb lelki fájdalmakat is elhordozni. A film különösen meghatóan mutatja be ennek a fájó hiányát és a feloldását is, ami Nemo életében is segítheti a gyász folyamatának természetes menetét. 

Forrás:  
Kiss Enikő Csilla, Sz. Makó Hajnalka (szerk.): Gyász, krízis, trauma és a megküzdés lélektana  

A cikk 2023 februárjában jelent meg a nyomtatott Képmás magazinban.