Fenyvesi Zoltán parasportoló: „Néha elgondolkozom, büntetésként vagy kihívásként kaptam, hogy kerekesszékben élek”

Mivel foglalkozol mostanában?
Egészen december végéig a SUHANJ! Alapítványnál dolgoztam kommunikációs munkatársként. Egyetemre járok, kommunikáció- és médiatudomány szakra, diplomázás előtt állok. Korábban egy autókereskedésben dolgoztam kommunikációs területen, később egy multinál HR-területen. Ezek a munkák rendre megszakadtak, ahogy beindult az életemben a filmezés, ami feltölt energiával és erőt ad, visz előre. Csak sajnos még nincs annyi lehetőségem, hogy mindennapi munka szintjén tudjam csinálni.

Az Instagram-oldaladon közel 24 ezer ember követ...
Tíz éve indítottam el hobbiként. Megélni ebből nem tudok, mert ahhoz kellene százezer vagy még több követő. Ahhoz viszont olyanfajta elköteleződés vagy folyamatos megnyílás kell, amit nem szeretek. Nem szeretek a lakásban felvételeket csinálni például, mert az az én magánszférám. 

Milyen céllal indítottad el az oldalt?
Olyan embereket kerestem, akik kerekesszékben élnek, és megmutatják a mindennapi életüket. Mosolykán (Hozleiter Fanny) kívül akkoriban nem találkoztam más hasonlóval. Szeretek fotózni, és meg akartam nézni, mit lehet ezzel kezdeni. Eleinte, ahogy közlekedtem az utcán, ha például egy lekerekített járdaszegélyen ott álltak a kukák, akkor lefotóztam, hogy „nesze neked, akadálymentesítés!” Később azt is, hogy hogyan sportolok. 

Akkoriban benne voltam egy kerekesszékes tánccsoportban, amit szintén bemutattam, valamint azt is, hogy kerekesszékesként is lehet bulizni. Mert ma is él az a sztereotípia, hogy ha valaki mozgássérült, akkor be van zárva a négy fal közé, és programozóként dolgozik.

Pedig vagyunk páran, akik nem pont így éljük az életünket, úgyhogy ezeket a bulizós pillanatokat is megmutattam, így lett egyre több követőm. Utána jött Till Attilával a film, ami szintén növelte a követők táborát, majd idővel elindultak az együttműködések. Ez egyfajta bevételi forrás is egy mozgássérült embernek, hiszen nincs sokféle munkalehetőségünk. Az online világban tud nagyrészt munkát végezni, aki fogyatékossággal él. 

Hogyan jött a filmezés az életedbe?
Ismerősök és barátok ajánlották, hogy jelentkezzem, mert Tilla kerekesszékeseket keres egy filmjébe. Előtte csak reklámokban szerepeltem, de nagyon megfogott, hogy a film az akcióvígjáték–dráma vonalon mozog, és boldog vége van, egy csavarral. Ezt követően epizódszerepeket is kaptam más produkciókban – most télen például egy angol sorozat forgatásán, ahol a főszereplő egy kerekesszékes lány volt, akadálymentesítő koordinátorként dolgoztam. A stáb meg volt döbbenve, hogy itthon hét évvel ezelőtt létrejött egy fogyatékossággal élőkről szóló produkció, amelyben igazi fogyatékossággal élők játszanak. Mi mindig nagyon szeretjük azt mondani, hogy „bezzeg nyugaton”, ők viszont azt mondták, hogy ott akkoriban még nem volt példa rá, hogy nagyjátékfilmben szerepeljenek fogyatékossággal élők ilyen volumenben. 

Milyen kihívásokkal szembesültél akkor a filmben?
Voltak kihívások, bár igyekeztünk előre felkészülni, hogy ne legyen olyan nehéz dolgunk. Nekem így is nehézség volt, hogy nagyon korán kellett kelni, mert nem vagyok korán kelő típus. 
 

Nagyon fárasztó volt, szerencsére a produkció figyelt arra is, hogy nekünk, kerekesszékeseknek mindenünk meglegyen. Kéthetente jött például egy gyógytornász, aki átmozgatott minket. 
 

Számomra nagyon jó élmény volt, amit életem végéig nem fogok elfelejteni! Ha minden emlékem elveszne, azt kívánnám, hogy legalább ez az egy maradjon meg. A film, a filmfesztiválok, a New York Maraton és a Berlin Maraton ugyanakkor mind olyan kihívások voltak, amiket nehezen bírtam, mégis jó volt végigcsinálni. Szerencsére a családom mindig támogatott: „csináld, ne add fel!” Sokan nem látták, hogy ha az iskola és a munka mellett elmentem egy rendezvényre este, utána két napig aludtam, annyira elfáradtam. A gerincem nehezen bírta ezeket a kihívásokat.

Kép

Zoli a BMW Berlin Maratonon 2022-ben – Fotó: Petkó Beier

A közönség viszont szerette a filmet...
Pedig élt bennem egy félelem, hogy mi van, ha nem tetszik az embereknek, de szerencsére jó lett a fogadtatása. Voltak persze negatív kommentek – a kedvencem közülük, hogy rosszul játszottuk el a mozgássérültet. Érdekes volt megfigyelni, hogy az emberekben is működött egy félelem attól, hogy elmenjenek a moziba megnézni a filmet. Többen elmondták, hogy féltek attól, mi lesz, ha sajnálni fogják a mozgássérülteket. Azóta sokszor felismernek az utcán, vagy hallom, hogy összesúgnak mögöttem: „ott az a srác abból a filmből”. Nekem a legszebb pillanat az volt egyébként, amikor az apai nagymamám, akivel nagyon sok időt töltöttem, és aki a premierre nem tudott eljönni, másnap az első előadásra megvette a jegyet. 

Amikor el akartam vinni, már csak annyit mondott, hogy – bár szinte egyedül volt azon a délelőtti előadáson – elsőként nézte meg. Ő nagyon támogatott abban, hogy mindig azt csináljam, amit szeretek. 

Sokat utazol, tehát van összehasonlítási alapod – hogyan éled meg kerekesszékesként a magyarországi létet? 
15 évvel ezelőtt nem volt ilyen akadálymentesített Budapest, mint most. Tinédzser koromból az az alapvető élményem, hogy anyára szorultam, ő vitt kocsival mindenhova. 2006-ban jött az első villamos, amire fel tudtam szállni, és utána jöttek az akadálymentes buszok, de mindez időbe telt. Budapesten ma már tudok akadálymentesen közlekedni. Sokáig azt éreztem, hogy külföldön biztosan jobb, aztán amikor elkezdtem utazni, rájöttem, hogy nem feltétlenül. A filmmel kijutottam Algériába és Egyiptomba, ahová magamtól nem mentem volna, mert amikor képeket néztem róluk, láttam, hogy nem épp az akadálymentesített környezet fellegvárai. Nyugaton nagyon sok helyen a bejáratnál van egy kis csengő, amit, ha a kerekesszékes megnyom, már hozzák is a rámpát. 

Az emberek elfogadóbbak, előre szólnak például, ha látják, hogy olyan hely felé tartok, ahol nem akadálymentesített a közlekedés, hogy forduljak vissza, mert nem fogok tudni felmenni az aluljáróból, ahol elromlott a lift. 

Ez itthon még nem jellemző, de már itt is jó irányba mennek a dolgok: a hármas metró vonala például teljesen akadálymentesített, aminek nagyon örülök, ráadásul sokaknak jó, hiszen a babakocsis kismamák és az idősek is használják a lifteket. Buliban előfordult már, hogy leszólított valaki, hogy „eltört a lábam, kerekesszékbe kerültem hetekre, ekkor derült ki, hogy mennyire nem akadálymentesített a város”. Egy kerekesszékes embernek meg kell terveznie az életét. Ha elmegyünk valahová, mindig meg kell néznem, hogy a hely akadálymentesített-e, van-e akadálymentes mosdó, mert egy étteremben kellemetlen tud lenni, ha ki kell mennem, és keresnem kell a környéken egyet, mert ott, ahol a barátaimmal ennék, nincsen. A baráti társaságom alapvetően figyel erre, persze bennem is van egy elfogadás, hogy nem lehet ezt mindenütt megoldani, hiszen Budapest régi város régi épületekkel, nem lehet mindent akadálymentesíteni. Szerencsére a bevásárlóközpontok miatt ma már én is sok helyen le tudok ülni egy kávéra, ezekkel lehet tervezni. 

Kép

Zoli a 2014-es New York Maratonon – Fotó: Varga Dániel

A szüleid elváltak, téged édesanyád nevelt fel. Neki mekkora hatása volt arra, hogy ennyire ki tudtál emelkedni sokféle területen?
A sportban ő indított el, mert én nagyon jól elvoltam a tévével és a számítógépes játékokkal, suli után már nem volt kedvem máshoz. Anyukám viszont azt mondta, hogy találunk nekem valamit, igenis menjek el sportolni. Aztán 2011-ben egy kerekesszékes barátnőm és én beneveztünk a SUHANJ! Alapítvánnyal egy tízkilométeres távra, de a barátnőm megbetegedett. Én is le akartam mondani, de anyukám nem engedte, így végül egyedül futottam le az egész távot, önkéntesek segítségével. Ekkor fogott meg a futás. A versenyeken handbike-kal tekerek, tehát olyan tempóban futunk, mint a leggyorsabb futók a mezőny elején. 
Minden sportot addig élvezek, amíg nem válik monotonná, és nincs kötelező jellege. Nekem fontos, hogy a futás élmény tudjon maradni! 

Mennyire vagy céltudatos, és milyen céljaid vannak most?
Vannak céljaim: szeretnék például külföldön is egy picit hosszabban élni. Most szerencsére van lehetőségem többet utazni, így kipróbálhatom, ez milyen lenne. Nagyon szemezek a wakeboarddal, amit nyáron szeretnék is kipróbálni. Továbbra is szeretnék külföldi futóversenyeken részt venni, még többet utazni. Nyelveket is szeretnék tanulni, és a filmezés is ott van a levegőben. Jellemző rám ugyanakkor, hogy túlvállalom magam. Most tanulom, hogyan kell türelmesnek lenni és bizonyos dolgokra nemet mondani. 

Harmincéves korodra sok területen értél el sikereket. Mi az, amiért a leghálásabb vagy az életben?
A barátaimért elsősorban, mert nagyon sokat köszönhetek nekik. Néha elgondolkozom, hogy büntetésként vagy kihívásként kaptam-e az élettől, hogy kerekesszékben élek. Végül arra jutok, hogy ha teljesen ép lennék, nem biztos, hogy most itt beszélgetnénk, lehet, hogy nem lett volna sportolói karrierem, filmszerepem. Nagyon sok minden történt velem azért, mert ebben a helyzetben vagyok, úgyhogy azt kell mondjam, van pozitív oldala is az egésznek.