Tényleg olyan kemény a balettvilág, mint a Fekete hattyúban? – Radina Dace, a Magyar Nemzeti Balettintézet művészeti vezetője

Mikor jött el az a pont az életébe, amikor eldőlt, hogy balettművész lesz önből?

Tízéves koromban. Nagyon aktív kislány voltam, mindig táncoltam. A szüleim a balett előtt mindenhová elvittek, sokféle tevékenységet kipróbáltam, és a tánc tetszett a legjobban. Először néptáncra írattak be, ám az együttes vezetője valaha balerina volt, így hetente egyszer balettórát is tartott nekünk. Ő vette észre, hogy jók az adottságaim, és megkérdezte édesanyámat, nem akar-e elvinni a balettiskolába. Így kerültem a Rigai Balettakadémiára, ahol nyolc évig tanultam.

Milyen emlékei vannak a balettmestereiről és erről az időszakról?

Jók és rosszak is.

A rosszból, ami ott ért, nagyon sok jó született utána: erősebb, kitartóbb és önállóbb lettem.

Ami talán még ennél is fontosabb: megtanultam, hogyan nem szabad csinálni, hogy ne okozzak traumát a gyerekeknek. Az első négy évfolyamon a balettmesterem sosem dicsért meg, nem nézett rám, nem mondta, hol hibázom, tehát nagyon sokáig nem is tudtam, hogy jó vagyok. A vizsgákon ennek ellenére mindig a legjobb jegyet kaptam. 13–14 éves koromban kezdtem el ellenkezni a mesterrel, akivel kellemetlen összeütközéseink lettek. 15 évesen új balettmestert kaptunk, akinél mindenki egyenlő volt, és akkor megváltozott a világ. Szerencse, hogy az édesanyám mindig mellettem állt, ami nagyon nagy erőt adott. Meg tudtam vele beszélni mindent, ezért nem maradtak meg a kudarcok sem, mert így a következő nap mindig tiszta lappal indult. A balettben keményen jelen van a féltékenység, a rosszindulat, nagyon sok ilyen tapasztalatot is szereztem, amikor elkezdtem komolyabban szerepelni – volt, hogy vizsga előtt eltörték a balettcipőmet. Van egy film, a Fekete hattyú, amely jól bemutatja mindazt, ami ebben a világban előfordul, csak nem egyszerre olyan mennyiségben, ahogy a film ábrázolja, hanem elszórtan.

A Balettakadémia után a Rigai Operabalettben kezdte a karrierjét...

Igen, rögtön szólistának vettek fel, az első szerepem a Giselle balettben volt, Kis Pas de deux, ami után nagyon sok más szerepem is volt, amiket eltáncoltam másfél év alatt.

Miért döntött úgy, hogy Budapesten folytatja a karrierjét?

Egyszer elmentünk egy turnéra, ahol a darabnak magyar zenekara volt, így találkoztam az első férjemmel, aki miatt Magyarországra jöttem. A következő turné után ideutaztam, Harangozó Gyula nézett meg és adott lehetőséget, hogy itt táncoljak. Egyik napról a másikra otthagytam mindent, ami a szüleimnek nagyon nehéz lehetett.

Milyen érzés volt megérkeznie az országunkba?

Sosem jártam itt előtte, emlékszem, Ausztriából jöttem autóval, áprilisban. Lettországban ilyenkor még sötét van, hideg, ehhez képest itt a napsütötte tavaszba érkeztem.

Az Operaház gyönyörű, amikor bejöttem az épületbe, megcsapott a jellegzetes illata, amit később is sokáig éreztem.

A magyar nyelvvel hogyan sikerült megbarátkoznia?

Az együttesben csak néhányan beszéltek angolul, nagyon nehéz volt, kevés emberrel értettem meg magam. Eldöntöttem, hogy minden nap megtanulok tíz szót. Este megtanultam, reggelre elfelejtettem, ezért két hónap után abbahagytam. Viszont ebben a közegben dolgoztam, és egy hónappal később lassanként elkezdtem érteni a nyelvet, s egy év elteltével elkezdtem beszélni is. Az olvasással ugyanígy voltam: egyszer csak kinyitottam egy újságot, és rájöttem, hogy tudok olvasni is. Négy nyelven beszélek, hamar megtanultam a magyart is annak ellenére, hogy soha nem vettem belőle leckéket.

Itt is szólótáncosként folytatta a karrierjét, volt valaha kartáncos?

Igen, Rigában, a Balettakadémia utolsó három évfolyamában kartáncosként volt lehetőségem a szereplésekre.

A balett hierarchikus műfaj, megkerülhető benne a kartánc?

Megkerülhető, de szerintem nem feltétlenül jó megkerülni. A kartáncból nagyon sokat lehet építkezni a szólóhoz, valamint tapasztalatot ad arra nézve is, milyen csoportban táncolni. Ha szólistaként kezdi valaki, az szuper dolog, de hiányzik ez a tapasztalása, tehát sosem tudja, mi történik a háta mögött, mert soha nem állt ott.

Ön szerint minden kartáncosban ott van a vágy, hogy szólótáncos legyen?

Sokáig ezt gondoltam, de 30 éves koromban rájöttem, hogy nem így van. Az együttesben is volt olyan lány, aki kapott szólista-lehetőséget, kipróbálta, és azt mondta utána, ez akkora felelősség, stressz, hogy nem szeretné csinálni. Van, aki nagyon szeret ott lenni, ahol van, persze olyan is előfordul, hogy valaki a karban táncol, szeretne szólista lenni, de nem kap rá lehetőséget. Ez pedig nagyon fájdalmas tud lenni.

Hol dől el az, hogy valakiből szólótáncos lesz – mennyi pluszmunkát jelent, fizikai adottság kérdése, vagy inkább belső motiváció kell hozzá, hogy sikerüljön?

Ez nagyon összetett dolog. Elsősorban az embertől függ, ugyanis mindennap 120 százalékos munkát jelent.

Nincs olyan, hogy elfáradtam, nincs kedvem vagy valamim fáj. Mindennap a legjobbnak kell lenned önmagadhoz képest.

Szerencse kérdése is, hogy megüresedik-e egy szólóhely, vagy találkozol-e olyan balettmesterrel, aki meglátja benned a karaktert egy szerepre. Balettmesterként azt látom, hogy aki nagyon keményen dolgozik, az megkapja a lehetőséget. Más kérdés, hogy él-e vele vagy sem. 

Kép

Forrás: Radina Dace magángyűjteménye

Van olyan szerep a repertoárjában, amit a legjobban szeretett, vagy amelyiket újra nem szeretne eltáncolni?

Van olyan, hogy egy szerepet nem éreztem annyira a magaménak, de akkor is el kellett táncolnom. Mindig törekszem rá, hogy a tőlem telhető legjobbat nyújtsam. Hiszek abban, hogy mindenkinek van egy sorsa, ami viszi őt előre, és ha valaki mindig a legjobbra törekszik, akkor megjönnek a lehetőségei. A rosszul őrzött lányban Lisa szerepét 23 évesen kaptam meg, majd 26 évesen táncoltam el az Anyeginben Olgát, tíz évvel később Tatjanát.  A szerepeimet mindig akkor kaptam, amikor érzelmileg készen álltam rájuk.

Befolyásolta a karrierjét a kislánya megszületése?

Volf Katalin művésznő nagy példaképem, későn szült, és ő mondta nekem egyszer, hogy „Dace, először táncold ki magad, és utána szülj gyereket, mert így könnyebb”. Igaza volt, bár véletlenül alakult úgy, hogy a negyvenhez közel szültem. A test egyébként könnyen visszaáll a szülés után. Nagyon leterhelő volt ugyanakkor egy csecsemő mellett táncolni, egy idő után borzasztóan elfáradtam. Negyvenévesen abbahagytam a táncot, addigra kitáncoltam magam, nem maradt hiányérzetem.

Jelenleg balettmester, illetve a Magyar Nemzeti Balettintézet művészeti vezetője. Hogyan osztja be ezeket a feladatokat?

Reggelente balettórákat tartok az Operában, ami minden táncosnak mindennap kötelező attól függetlenül, hogy van-e aznap próba vagy nincs. A gyerekekkel való munka nagyon más: más a tempó, a zene, a gyakorlatok. Pillanatnyilag a velük való foglalkozás hangsúlyosabb, a hetedik évfolyamot viszem. Járunk versenyekre, amik nagyon nagy élmények, hiszen amit egy gyerek elér egy versenyen, abban az én munkám is benne van. Amikor táncoltam, rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, de eleinte azt hittem, az ehhez kapcsolódó pozitív érzés csak akkor tölt el, amikor én állok a színpadon.

Balettmesterként már tudom, hogy a tanítványaim sikereit én is ugyanúgy megélem.

Művészeti vezetőként milyen munkát végez?

Az MNBI-ben 142 gyermek dogozik a kezünk alatt. Az enyém a döntés, Solymosi Tamás igazgató úré az utolsó szó, és az irodán dolgozók segítik a munkánkat. A felelősséget én viselem, folyamatosan nézem a balettórákon, hogy a gyerekek hol állnak a fejlődésben, kit hova küldhetünk versenyre. Próbálunk úgy dönteni, hogy többen is el tudjanak utazni, mert nagyon sokat fejlődnek a gyerekek ezalatt. Idén Veszprémben lesz a Hungarian Ballet Grand Prix július 26. és 30. között, amelynek szervezését vállaltuk, és nagyon várjuk.

Hogyan lehet ennyi mindent összeegyeztetni a családi élettel?

Amikor táncoltam, kicsit nehezebb volt. A kislányom, Adél az Operaházban nőtt fel, most már ő is táncol. Természetesen így könnyebb, mintha mondjuk teniszezne. Eleinte nem nagyon akartam, hogy ő is balettozzon, mert ez egy nagyon nehéz pálya. Viszont tehetséges, jó adottságokkal bír, és én mindig azt mondom, amíg van kedve, csinálja. Majd meglátjuk, mit hoz a tinédzserkor, mert az osztályomban is volt négy nagyon tehetséges kislány, akik 14–15 évesen abbahagyták, amibe a Covid is belejátszott. Nagyon sajnáltam, mert ha valaki ebben a korban fejezi be, és újra akarja kezdeni, már nagyon nehéz visszatérnie. Persze erre is volt példa. Tehát fel vagyok készülve, hogy ha a lányom így dönt, azt is el kell tudnom fogadni.

Kép

Radina Dace és kislánya – Forrás: Radina Dace magángyűjteménye

A Covid ideje alatt hogyan oldották meg az órákat?

Nehéz volt videón keresztül foglalkoztatni a gyerekeket, én például főleg arra koncentráltam, hogy az izomzatuk kellőképp le legyen terhelve. A balett mellett aerobicórákat is tartottam. Akik ekkor elmentek, szerintem azért mentek el, mert lelkileg nem bírták, hogy egyedül kellett megoldaniuk a feladatokat.

Ez egy olyan szakma, ahol magának a gyereknek kell nagyon akarnia. Hiába akarja az anyuka vagy az apuka, az kevés.

A pályája során volt olyan pont, amikor azt érezte, hogy abba kellene hagynia?

Amikor a táncot abbahagytam. Volt negyvenévesen egy pont, amikor azt éreztem, hogy már nem tudok olyan magasra ugrani, mint korábban, és fáradtabban táncolok. Ekkor hagytam abba, a csúcson, hogy a legjobb formában maradjak meg a közönség emlékezetében.

Több díjat is kapott Magyarországon, többek között a Harangozó-díjat, a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést...

A Harangozó-díjat az első külföldi állampolgárként kaptam meg, ami óriási megtiszteltetés volt. A karrierem ideköt, 1998 óta itt élek, és nagyon hálás vagyok, hogy elismerik a munkámat. Igyekszem továbbra is mindennap a maximumot kihozni magamból, ahogy táncosként tettem, balettmesterként is így dolgozom.