A súlyos baleset és az önsajnálat után – #Építőkockák

Azt akartam, hogy megértsék, milyen terhet rakott rám az élet, hogy átérezzék a fájdalmamat, a tehetetlenségemet és a tétlenség okozta feleslegességérzést. Igazán átjöhetnének az én térfelemre is, hogy lássák, amit én, gondoltam magamban dühösen. 
Sokáig gyötört a bűntudat az eltitkolt érzéseim miatt, a mai napig szégyellem magam, hogy egyáltalán felmerült bennem mindez. Ugyanakkor hálás is vagyok ezeknek az érzéseknek, mert fontos üzenetet kaptam tőlük. Rájöttem, hogy valójában megértésre, együttérzésre és arra a bizonyosságra vágyom, hogy a környezetem akkor is szeretni fog, ha az adott pillanatban képtelen vagyok fegyelmezetten a felépülésemre koncentrálni, és nem katonás fegyelemmel haladok a gyógyulás útján. 
Egyszerre volt megnyugtató és felszabadító ez a felismerés, mert egyrészt közelebb engedett saját magamhoz, lehetőséget adott arra, hogy a racionális gondolkodás merev kereteit az érzelmeim által tágítsam ki. Másrészt abban is segített, hogy rájöjjek, a megértés és a szeretet hiánya okozta űrt nem biztos, hogy elsősorban a környezetemnek kell betöltenie – ez sokkal inkább az én dolgom. 
Azonban volt még valami ebben az érzésben.

A saját szenvedésemben a szeretteim, barátaim, családtagjaim tehetetlenségét és kilátástalanságát láttam visszatükröződni, ami bár végtelenül ijesztő volt, segített átmenni az ő térfelükre.

Betekintést engedett az érzéseikbe, és megértettem, hogy amíg a felszínen erősnek és támogatónak mutatják magukat, legbelül kimondhatatlanul aggódnak értem. 
Mindezek a felismerések nagy lendületet adtak ahhoz, hogy a nehéz pillanatokban beleképzeljem magam a szeretteim helyzetébe, sőt ahhoz is, hogy beengedjem őket a saját térfelemre. Már nem féltem megmutatni a sebezhetőségemet. Megszületett bennem a bizonyosság, a biztonságérzet és a bizalom a környezetem felé. Megértettem, hogy ebben a helyzetben nincs olyan, hogy ők és én. Itt egyetlen csapat létezik, ami ugyan több kisebb részből áll össze, és sokszor úgy tűnhet, hogy ellenkező térfeleken játszunk, a cél mindig közös: erőt adni és erőt meríteni egymásból. Mert messzire jutni csak akkor tudunk, ha együtt megyünk. 

Az írás Temesvári Orsi Építőkockák című sorozatában jelent meg, amelynek további részei itt olvashatóak.
„25 éves koromban egy majdnem végzetes balesetben nemcsak az egyik gerinccsigolyám törött szilánkosra, hanem az úgynevezett életem is. A csontokat fixálták, de a helyzet adta leckéket egyedül kell megtanulnom. Leckéket, amelyek tapasztalataira egy új életet építhetek.”

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>