„A tudósok tanítása annyiféle, ahány a tudomány és ahány maga a tudós” – Eötvös Loránd életútja

Eötvös Loránd a szabadságharc idején született Budán. Édesapja báró Eötvös József volt, a reformkor és a kiegyezés utáni idők jelentős politikusa, kultúrpolitikusa, ismert és elismert író, aki az 1848-as Batthyány-kormányban és az 1867 után megalakult Andrássy-kormányban is a vallás- és közoktatási tárcát vezette, édesanyja, Rosty Ágnes is nemesi családból származott. Az Eötvös família a 16. században bukkant fel a forrásokban mint tehetős középnemesi család, amelynek – a család előneve, a Vásárosnaményi is erre utal – Szatmár és Bereg vármegyében voltak birtokai. Loránd egyik őse, Miklós 1768-ban nyert bárói címet, az egymást követő generációk a megyei kormányzatban és az államigazgatásban viseltek komoly tisztségeket. Loránd apja első minisztersége idején, 1848 nyarán látta meg a napvilágot. Alig volt néhány hónapos, amikor apja Lamberg altábornagy felkoncolása, a fegyveres harc kirobbanása idején lemondott, majd családját Münchenbe vitte, ahonnan csak két év múlva tértek haza. Gimnáziumba a pesti piaristákhoz járt, ott érettségizett 1865-ben. A pesti egyetemre iratkozott be, kezdetben jogot tanult, de eljárt a matematikai, kémiai, ásványtani kurzusokra is. Végül a természettudományok mellett döntött, és a kiegyezés évében Heidelbergbe ment, ahol főként fizikát tanult olyan nagy tudósok keze alatt, mint Kirchhoff, Helmholtz és Bunsen, szabadidejében pedig az Alpok csúcsait, köztük a különösen nehéz feladatot jelentő Monte Rosát hódította meg. 
Hazatérve doktorált elméleti fizikából, és magántanári kinevezést nyert a pesti egyetemen. Rövidesen már kísérleti fizikát is adott elő, nyilvános rendes tanár lett, Jedlik Ányos utóda a Fizikai Intézet élén. Hitvallása szerint „az igazi természettudós örömet talál magában a kutatásban s azokban az eredményekben, amelyeket az emberiség anyagi jólétének előmozdítására értékesít jelentős tudományos eredményei alapján”. Az Akadémia 1873-ban levelező, tíz évvel később rendes tagjává választotta, 1889-től 1905-ig pedig elnöke volt a tudományos testületnek. 1894–95-ben vallás- és közoktatási miniszterként tagja volt Wekerle Sándor kormányának. Főleg az iskolák állapota, az oktatás színvonala, a pedagógusok megbecsülése foglalkoztatta, azt vallotta, hogy „amit nem bír megtenni az egyes ember, azt kormányával az élen megteheti egy egész nemzet”. Az ő alapítása volt a nevét viselő Eötvös Kollégium, amely máig a hazai szellemi elit képzésének otthona.

Meggyőződése volt, hogy „a tudósok tanítása annyiféle, ahány a tudomány és ahány maga a tudós, az egyik a részletekbe mélyed, a másik inkább általános tételekkel foglalkozik, az egyik szaval, a másik diktál, az egyik kísérletez, a másik dedukál, egy mintára szabni valamennyit lehetetlen, és nem is szabad, mert értéket a tanításnak éppen annak egyéni jellege ad”.

Ezért kapcsolódott be a Magyar Királyi Természettudományi Társulat munkájába, alapítója volt a Mathematikai és Physikai Társulatnak és a társulat folyóiratának, a Mathematikai és Physikai Lapoknak, amelyben számos más hazai és külhoni természettudományos orgánum mellett rendszeresen jelentek meg kutatási közleményei. Mindezzel a magas szintű szaktudományos munka érdekét kívánta szolgálni: „ma éppen oly kevéssé becsüljük az olyan ember tudományát, aki mindent egyformán jól tud, mint amilyen kevéssé bízunk annak a munkájában, aki válogatás nélkül minden dologra vállalkozik” –vallotta. 

Kép

Tudomány és magánélet 

Eötvös professzor folyamatosan dolgozott kutatásain, laboratóriumi kísérletein, maga által tervezett műszerei elkészítésén. Kezdetben a folyadékok felületi feszültségének fizikai törvényszerűségei, az úgynevezett hajszálcsövesség jelenségének értelmezése, a gravitációnak folyadékokra gyakorolt hatása érdekelte, megállapításait a ma is Eötvös-törvénynek nevezett szabályban foglalta össze. Állandó témája volt a gravitáció, a tömegvonzás jelenségének vizsgálata. Fontos megfigyeléseket tett a nehézségi gyorsulás vizsgálata során, maga építette műszer segítségével igazolta, hogy a gravitációnak köszönhetően a földünkön kelet felé mozgó tárgyak veszítenek tömegükből, a nyugat felé mozgók tömege viszont növekszik, ez a megállapítása pedig egyik forrása volt a relativitáselmélet megfogalmazásakor tisztelője, Albert Einstein munkájának, aki Eötvös halálakor úgy emlékezett róla, hogy személyében „a fizika egyik fejedelme halt meg”.
Eötvös tudósi életművének legfontosabb eredménye a torziós inga vagy Eötvös-inga megalkotása volt. Ez az egyszerű, platinaszálon függő platinarudakból álló eszköz bepillantást engedett a föld mélyébe, érzékelte a talaj szerkezetében mutatkozó gravitációs eltéréseket. Az első inga 1890-ben készült el, Eötvös a Gellért-hegy, a Ság-hegy és a befagyott Balaton felszínén is kipróbálta. A párizsi világkiállításon, mint a földtani kutatások hatékony, próbafúrásokat nem igénylő eszközét mutatta be, a végső változat pedig 1912-ben Hamburgban debütált az ottani földmérőkongresszuson.

A műszer hatalmas siker volt, 1915-től évtizedeken keresztül a kőolajkutatás eszköze világszerte, késői, tökéletesített változata pedig ma is fontos a geodéziai kutatómunkában. 1913-ban az Akadémia Nobel-díjra is ajánlotta, ezt azonban nem neki ítélték. 

Bár élete középpontjában a munka állt, a biztos tudományos egzisztencia birtokában, nyilvános rendes tanárrá való kinevezését követő esztendőben megnősült. Horvát Gizellát vette el, Horvát Boldizsár neves jogtudósnak, a kiegyezés utáni Andrássy-kormány igazságügy-miniszterének a lányát, három lányuk született. Egyikük sajnos korán meghalt, a másik két lány, Rolanda és Ilona lelkes hegymászók lettek, akik elkísérték apjukat alpesi túráira. Eötvös szabadidejét a természetjárás töltötte ki. Úgy vélte, „többet lát egy ország természeti szépségeiből az az utas, ki tapasztalt vezető kíséretében, tervszerűen megválasztott ösvényeken bejárja ama néhány legértékesebb vidéket, mint aki végignyargal minden szélesre taposott országúton”. Tagja volt a Magyar Kárpát Egyesületnek, amely az ő idejében építette ki a Magas-Tátra turistaútjait, menedékházait, alapításától elnöke volt a Magyar Turista Egyesületnek, annak első, Dobogókőn emelt turistaháza 1898-as felépítésétől az ő nevét viselte. Szívesen kerékpározott, a ma nevét viselő pesti egyetemre pedig lovon járt be. 
Egészsége 1918-ban megromlott – rákot diagnosztizáltak nála. 1919 április elején halt meg, a Nemzeti Múzeumban ravatalozták föl, és a Kerepesi temetőben temették el. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>