„Átment rajtunk az életük...” – Szilviáék már három családnak adtak átmeneti szállást

Hogyan jutottatok arra a döntésre, hogy befogadjátok a menekülteket?

Az a döntésünk, hogy ilyen módon is segítünk, még a 2015-ös menekültválságra nyúlik vissza. Akkor Ferenc pápa azt mondta, minden család fogadjon be egy menekültet. Mi ezt meghallottuk, és szállást adtunk egy fiatal afgán párnak a kisbabájukkal. Öt napot töltöttek nálunk, nagyon sokat kaptunk ettől a találkozástól. Viccesen azt szoktuk mondani, hogy lehet, hogy a gyerekeink jövőjét anyagilag nem tudjuk tökéletesen megalapozni, de ettől a muszlin családtól annyi áldást kaptak, hogy az bőven elég lesz. Érdekes megtapasztalás volt, próbáltunk úgy segíteni nekik, ahogy csak tudtunk.

A szomszéd zsidó néni adott matracot, mi keresztényként beengedtük őket, a valószínűleg ateista zöldséges bácsi pedig adott zöldséget, gyümölcsöt.

Jóval kisebb lakásban éltünk, az egész annyira szürreális volt. Ezek után fel sem vetődött bennünk, hogy most ne engedjük be a segítségre szoruló embereket. Ráadásul nekünk könnyebb így, hiszen van valami, ami teljesen a fejünk fölött zajlik, mégis bele tudunk nyúlni valahogy.

Hogyan jelentkeztetek szállásadónak?

Nekünk jó kapcsolódási pont a Szent Egyed közösség volt, nekik szóltunk. Négy emberre számoltuk a kapacitásunkat, de szinte azonnal jöttek hatan. Abszolút elfértek így is, mi pedig nem mondtunk nemet. A második családnál is ők voltak az összekötők, a harmadik alkalommal pedig adományokat vittünk ki a józsefvárosi evangélikus közösségtől, a Mandák-házból és ott találkoztunk össze a Keleti Pályaudvaron. Ők akkor azonnal jöttek is velünk haza. Hozzáteszem ezek az emberek borzasztóan félnek, kiszolgáltatottak. Amikor odamentem hozzájuk, kérdezték mennyi pénzt kérek, és még tolmácsot is keresett az anyuka, hogy megbizonyosodjon, jól értette-e, hogy semennyit. Valószínűleg már tele vannak rossz tapasztalatokkal.

Hogyan élitek meg ezeket a napokat?

Most azt gondoljuk, kell pár nap szünet a következő családig. Eddig mindenki csak egy napot töltött nálunk, de ezalatt a rövid idő alatt átment rajtunk az életük. Az első család azok közül érkezett hozzánk, akik tudták, hogy menekülni kell, de még nem láttak traumatikus eseményeket, és van is hova menniük. Ők nem beszéltek sokat, de rengeteget sírtak. Férfiak nem voltak velük, nem mertük megkérdezni, miért… Sejtésünk azért van. A második család már érzékelte a háborút, a szomszéd városukat bombázták, de nem látták közvetlen közelről, és nekik is van hova menniük. Egy három év körüli kislány volt velük. Ő teljesen ki volt borulva, sikított. Még sosem aludt máshol, nagyszülőknél sem, az első ilyen tapasztalása menekülés közben a határ, majd idegen ország idegen emberekkel.

Érdekes volt, hogy reggel a nyolcéves kislányunk minden tiltásunk ellenére beszökött hozzá, felébresztette. Csak akkor vettük észre, amikor hangos nevetés hallatszott ki a szobából. Mesét olvasott neki, és játszottak.

Hallgatóztunk, az anyuka elsírta magát, hogy az ő kislánya végre így kacag. Nagyon megható volt a pillanat is, és az a felismerés, hogy a gyerekek milyen hatással tudnak lenni egymásra.

Harmadszorra egy anyuka aludt itt a kisfiával, ők már teljesen más mentális állapotban voltak, mint a többiek, konkrétan remegtek, és mondták, hogy lőtték őket a tengerről. Velük kapcsolatban az volt megdöbbentő, hogy azt éreztük: ők akár mi is lehetnénk. Hasonló közegből jöttek, olyan érzés volt, mintha az a család mi lennénk. Azt gondoljuk, most érkeznek majd azok, akik menekülnek a bombázás elől, és már nincsen hová továbbmenniük.

Hogyan fogtok töltődni a következő napokban?

Attól függetlenül, hogy nincs most nálunk család, még rengeteg dolgunk van. Van egy 47 főből álló menekültcsapat, akik még a legelején jöttek át Magyarországra. Őket elszállásolták egy intézményben, és utána egy kicsit magukra maradtak. Különböző státuszban vannak, védőoltás hiányában (bár lehet, hogy van oltás, csak a papír nincs meg) nem biztos, hogy be tudjuk őket vinni óvodába, iskolába. Az ő foglalkoztatásukat szervezzük, keressük azokat a szervezeteket, akik tudnának segíteni. Például a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom vállalta, hogy a 0–5 éves korú gyerekekkel foglalkozik. Sok diákom, pedagógus kollégám, szociális munkás, fejlesztő pedagógus ismerős jelentkezett, hogy szívesen jön. Kiderült, hogy több gyerek édesapja meghalt tavaly Covid-fertőzésben, egy komplett gyászterapeuta csoport jelezte, hogy segít. Óriási az összefogás, pillanatok alatt történt minden, ami eddig felépült.

A gyermekeitekre milyen hatással vannak a menekültekkel kapcsolatos események?

Nagyon félnek a háborútól. Ők most vannak túl egy válságon, számukra az egész Covid-időszak borzasztó krízis volt, szociálisan, mentálisan, minden szempontból.

Nagyon érdekes volt a reakciójuk, amikor előszőr beszélgettünk a háborúról, akkor az volt az első kérdésük, hogy te jó ég, akkor az ukrán gyerekek nem is mehetnek iskolába?

Egy karanténidőszak után ez a világ legszörnyűbb dolga, ami történhet. Annak örülünk, hogy látnak egy példát arra, hogy így is lehet viselkedni emberekkel, akik bajban vannak. Azt szeretnénk feléjük kommunikálni, hogy igen, van olyan, hogy nagy baj van a világban, de van segítség. Tudják azt, hogy ha egyszer majd ők szoronganak valamiért, mert baj van, akkor nekik is lesz segítség.