Örülj, hogy lány, még ha mások beszólnak is miatta!

A „peches” tíz százalékban?

Gyermekkoromban mindig fiús anyukaként képzeltem el a későbbi önmagam, nem ijesztett meg, sőt vonzott a gondolat, hogy akár három-négy kisfiú is szaladgálhat majd vadul körülöttem. De ahogy az mostanság sokakkal történni szokott, időközben egy kicsit elvesztem a párra találás, házasságkötés, gyermekvállalás bermudaháromszögében, így az első gyermekem csak most, 35 éves koromban fog előbújni az anyaméh öleléséből.

Ráadásul ő soha egy pillanatra sem hagyott bizonytalanságot sem az orvosokban, sem bennünk a tekintetben, hogy kislány lesz...

Az előzmények tükrében bevallom, a 12. heti genetikai ultrahangvizsgálat után egy kicsit emésztenem kellett az információt, hogy kék helyett rózsaszín túlsúly, kisautó helyett Barbie baba és unikornishadak dominálják majd az otthonunkat. Szerencsére viszonylag hamar sikerült búcsút intenem a fiús anyuka imidzsnek (amelyet szerintem azért találtam ki több mint húsz éve, mert nagyon vagány és különleges akartam lenni), de így is egy kicsit rosszul éreztem magam amiatt, hogy ha csak egy pillanatra is, de nem kizárólag öröm töltötte el a szívemet gyermekem érkezésével kapcsolatban. (De persze két korai vetélés után az, hogy egyáltalán eljutottunk a 12. heti genetikai ultrahangig, és ott még mindent rendben is találtak, már önmagában a létező legnagyobb boldogság volt.)

Általában az első trimesztert követően kezdünk el szélesebb körben beszélni a terhességünkről, ez velem sem volt másképp. Ismerősök és ismeretlenek teszik fel ugyanazokat a kérdéseket, és szinte mindenki meg akarja tudakolni, lehet-e már tudni a születendő gyermek nemét. 

Amennyire örültem, hogy az első adandó alkalommal megmutatta magát a kislányunk, annyira meglepett, hogy az embereknek milyen furcsa véleményük van a pocakban lakó dupla x kromoszómásokról. Úgy tűnt, vadidegeneknek és ismerősöknek sem mindegy, hogy egy kislánnyal vagy egy kisfiúval gyarapítom-e a föld népességét.

Néha már-már megcsapott egy olyan érzés, mintha azzal, hogy lányunk lesz, valami rejtélyesen rossz és balszerencsés tíz százalékba kerültem volna, szemben a többi emberrel, akik mind kisfiúkat várnak.

Másokat zavart csak igazán

Hazudnék, ha azt mondanám, ezek a furcsa reakciók a kortársaimtól érkeztek. Úgy tűnik, szüleink generációja ragadt csak le ennél a témánál, számukra ennyire fontos kérdés a biológiai nem. Érdekes, hogy éppen egy olyan nemzedék tagjairól beszélünk, akik annak idején csak a szülőszobán szembesültek vele, kisfiú vagy kislány-e az utód. Így eshetett meg a mi családunkban is, hogy a nagymamám végigimádkozta a húgom születését, hogy ezúttal fiú jöjjön a világra. Úgy tűnik, Mama egy kicsit már el volt késve, ehhez legalább kilenc hónappal korábban kellett volna felkelnie. 

Többnyire fiús szülők kérdezték meg tőlünk többször is a terhességem alatt, persze ők is csak viccnek szánták: „és megtartjátok?”. Sajnos a férjemmel kínunkban csak mosolyogtunk, ahelyett, hogy azonnal faképnél hagytuk volna beszélgetőtársunkat. Ahogy ez a mondat elért az agyamig (a szívemig inkább nem engedtem eljutni), rögtön azt gondoltam, nem véletlenül létezik a szabály a leggyakoribb genetikai rendellenességeket kimutató vérvizsgálatoknál: a terhesség betöltött 12. hetéig senki nem szerezhet tudomást a születendő gyermeke biológiai neméről! Az erről szóló e-mailt kizárólag a második trimeszter első napján küldhetik ki, éppen azért, hogy ez egyetlenegy magzat sorsát se határozhassa meg. (A 12. hétig ugyanis lényegében indok nélkül lehet abortuszt kérni, utána azért már sok szempontból nehezebb az ügy.)

Kép

Kép: Pexels

Érkeztek még a családon belül és a szomszédságból is kétes reakciók a gyermekünk nemére, így egyszer csak azon vettem észre magam, hogy bár elvileg nekem kellett volna egy kicsit megbarátkoznom a lánygyermek gondolatával, teljesen fel voltam háborodva, amikor olyan „biztató” megjegyzéseket kaptam: „előfordul, hogy csak születéskor derül ki, az orvosok tévedtek…” Szent ég! Semmiképp nem szeretném, hogy az orvosom tévedjen, főleg úgy, hogy a mai ultrahangtechnika mellett még én is egyértelműen látom, hogy kislányunk lesz – az az orvos, aki ezt a mi esetünkben benézi, inkább adja vissza a diplomáját. 

Felháborodásomban sok gyerekes ismerősömmel megosztottam a kellemetlen élményeimet, amire válaszul nagyon sok lányos apuka és anyuka hasonló élményekről számolt be.

Kit minősít a furcsa reakció?

Tagja vagyok egy kis létszámú kismamacsoportnak az egyik közösségi oldalon, ahol arról kíváncsiskodtam, érte-e bármilyen atrocitás azokat, akik hozzám hasonlóan kislányt várnak. A legnagyobb meglepetésemre a 250 tagból ötvenen szinte perceken belül reagáltak. Az egyik anyuka elmesélte, hogy amikor bejelentette, kisfia lesz, többen a tudtára adták, milyen szerencsés. Teljes meglepetésében csak annyit válaszolt: „ugyanilyen szerencsésnek érezném magam, ha kislányt várnék”.

Mintaként rajzolódott ki az is, hogy ha egy családban a második gyermek is lány lesz, az ismerősök így vagy úgy, de a sajnálatukat fejezik ki. Többek hallották a „bölcs” mondatot is ebben a helyzetben sóhajok közepette elhangzani: „Nem baj… Majd legközelebb fiú lesz”.

Voltak nők, akik párjuk becsmérléséről is beszámoltak, sok férfit ugyanis leminősítenek azért, mert csak lányt tud „csinálni”, pedig „egy igazi férfi fiút nemz”. Volt, ahol, amikor az ultrahangvizsgálaton kiderült, hogy a második gyermek is fiú lesz, az orvos megjegyezte: apuka nem tud hibázni. Az egyik családban az anyós megdicsérte a vejét, mert kisfia lesz („Ügyes vagy!”), egy másik anyós pedig elmarasztalta az övét („Már megint nem sikerült!”), mert „csak” egy lányt hozott össze. 

Az anyaméhben tartózkodó, egyelőre a külvilág számára teljesen ismeretlen babáról az egyik leginkább értelmezhető információnk a neme. Talán ezért is érdekel ez mindenkit ennyire, talán ezért olyan fontos erről így vagy úgy, de véleményt nyilvánítani.

Ám ezek a reakciók legkevésbé sem annak az emberi lénynek szólnak, aki még éppen csak mozgolódik a pocakunkban, sokkal inkább a reakciót adó múltjának lenyomataiként koppannak elénk a földre.

Információt adnak arról, az illető élete meghatározó nőivel milyen kapcsolatot ápol vagy nem ápol, örömét leli-e abban, hogy nő lehet, esetleg az összes nőtársánál, ezáltal magánál is sokkal különbnek tartja a férfiakat.

Nők, akiknek megvan a véleményük arról, ha kislány jön a világra, pedig ők is kislányként érkeztek. Erre mondja valaki, hogy nem kell szinte a fogantatásunk pillanatától azért küzdenünk, hogy ne hátrányból induljunk!