„Így tanultam meg felvállalni az örömöt és a sebezhetőséget is” – #Építőkockák

Úgy éreztem, ha kimondom, minden fájdalom és hiány valósággá válik. Amikor a legnehezebb pillanatokban mellettem álló családtagok és barátok szemébe néztem, a legmélyebb szeretetet és együttérzést láttam, de mindezek mellett ott volt az őrjítő, tehetetlen fájdalom is. Nem volt bátorságom tetézni mindezt a saját érzéseimmel, a félelmekkel és a kiszolgáltatottságom fojtogató valóságával. 
Mindeközben szünet nélkül arról győzködött a környezetem, hogy még sosem láttak olyan erős embert, mint én. Bármennyire is szívmelengető volt ezt hallani, úgy éreztem, fel kell nőnöm a feladathoz. Azt mondtam magamnak, aki erős, nem beszél az érzéseiről, nem panaszkodik. Márpedig én erős akartam lenni. Vagy legalábbis annak akartam látszani. Mit csináltam tehát? Meggyőző(nek szánt) mosollyal bizonygattam, velem minden rendben, nincs bennem rossz érzés, csak az újdonsült lendület. 

Bár valahol mélyen tudtam, nem lesz jó vége, racionális emberként azt hittem, ha megszabadulok az érzelmektől, fájdalommentesen élhetem túl a gyászt, anélkül, hogy akár egy pillanatra is bele kellene süppednem.

Fájdalmas beszélgetések és könnyekkel teli, döbbenetes felismerések kellettek ahhoz, hogy megértsem, ez a hozzáállás csak újabb veszteségekhez vezet. A félelmek, a bizonytalanság és a tehetetlenség elnyomásával elveszíthetem a boldogság, a hála és a szeretet érzését. Lassanként összeállt a kép, és megértettem, nem akarok semmi mást elveszíteni. Nem szeretném elbarikádozni magam azoktól az emberektől, akik a legnehezebb pillanatokban is ott voltak és nem tettek mást, csak őszintén szerettek. 
Nem állítom, hogy hirtelen fordulat következett be a gondolkodásomban. Annyit azonban elértem, hogy a hogylétem felől érdeklődő kérdésekre már nem tőmondatokban válaszoltam. Idővel egyre többet meséltem arról, mi zajlik bennem, és minden beszélgetéssel mélyebbre ástam. Megtanultam: szívvel élni annyit jelent, mint kapcsolódni. Őszinte, tiszta érzéseket megosztani, felvállalni a jót és a rosszat, az örömöt és a sebezhetőséget egyaránt. Szívünkön keresztül ajtót nyitni egymás felé. 

Az írás Temesvári Orsi Építőkockák című sorozatában jelent meg, amelynek további részei itt olvashatóak.
„25 éves koromban egy majdnem végzetes balesetben nemcsak az egyik gerinccsigolyám törött szilánkosra, hanem az úgynevezett életem is. 
A csontokat fixálták, de a helyzet adta leckéket egyedül kell megtanulnom. Leckéket, amelyek tapasztalataira egy új életet építhetek.”

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>