„Számolgattam, mennyi időm maradt még a gyerekekkel” – Winkler Marietta fotóművész a gyermekágyas depresszióról és a kivezető útról
„Az én történetem talán annyiban különbözik a többi gyermekágyi depresszión átesett nőétől, hogy sikerült rátalálnom közben valamire. Arra, hogy a szenvedés, a kínlódás, és később az öröm is hogyan talál magának utat bennem, hogyan válik belső energiává, hajtóerővé. Miközben a poklot éltem meg, az egyetlen javamat, a szenvedést igyekeztem visszaforgatni a közösbe. Onnan, a szakadékból elkezdtem magam körül észrevenni a szépséget, az azonosulási lehetőségeket, a ritmusokat, a jelenléteket, és azokat egyszerűen lefényképeztem. Számomra ez feldolgozási lehetőségnek bizonyult, mások számára pedig messziről hozott üzenetté vált. Üzenetté arról, hogy van kiút.
A lányomat 35 éves koromban szültem, a legnagyobb boldogságban. Amikor a kisfiamat vártuk, már 41 voltam, évek óta tanítóként dolgoztam, volt egy komoly elhivatottságom, karrierem. Talán annak is része volt a történtekben, hogy bár rendkívül örültünk a hírnek, és nagyon vártuk a babát, nem készültem erre tudatosan.
Édesanyáink huszonévesen szültek, a mai asszonyok sok esetben tíz évvel vagy még annál is később. Szerintem a szervezetünk nem követte ezt a gondolati váltást, én úgy éltem meg, hogy nem ott tartok az életemben, ahol biológiai értelemben tartanom kéne. Akit ez érzékenyebben érint, annál megborulhat az érzékeny egyensúly. Bennem megborult.
A terhesség alatt komoly vérnyomás-problémával küzdöttem, amire nem szedhettem gyógyszert, hiszen óvnom kellett a kisfiamat. A szülés alatt emiatt vészhelyzetbe kerültünk. A kisfiam már benn volt a szülőcsatornában, amikor a vérnyomásom életveszélyes szintre emelkedett, és a szülést segítő csapat borzasztóan feszült lett.
Nekem nem mondtak semmit, de minden mozdulatukból látszott, hogy gyorsan be akarják fejezni a szülést, mert valami baj van.
Rosszul érintett a titkolózás, a hallgatás. A szülést követően sem maradhattunk egy békés, csöndes harmóniában a kisfiammal, hanem óránként jöttek vérnyomást mérni, feszült arccal írták fel az értékeket, és végül megmondták: nem mehetek haza, amíg ilyen az állapotom. Csalódott voltam, karácsony körül történt mindez, és rettenetesen megijesztettek. Minden a könyörgésemre, hogy hazamehessünk, csak azt válaszolták: otthon akar agyvérzést kapni a gyerekkel?
Annyira megrémisztettek, hogy a félelem ott járt minden gondolatomban. Szinte traumatizált állapotban értem haza, és azt számolgattam, mennyi időm maradt még a gyerekekkel, hány évünk lehet még együtt. Amikor kijött a gyerekorvos, csak sírtam. És utána mindennap.
A bizonytalanság volt a legrombolóbb, és az, hogy elvesztettem a testembe vetett bizalmam. Az egész szorongást a fizikai testemre vetítettem, és rengeteg orvost kerestem fel abban az időben, azonban sem ők, sem a háziorvos nem gondolt gyermekágyas depresszióra, mert mindenki csak a saját szakterületére koncentrált. Nem láttak mást, csak röntgenleletet, laboreredményt, azt, hogy milyen a vérnyomásom, vagy hogy mitől fájhat a hátam. Én is rendkívül beszűkültem ebbe az irányba, már ott tartottam, hogy hipochonder leszek, sőt, az is eszembe jutott, hogy meg fogok őrülni.
Édesanyám mindennap átjött, elhúzta a függönyt, magától értetődővé tette, hogy muszáj felöltöznöm, asztalhoz ültetett – talán, ha ő nincs, napokig nem is eszem. Ő és a férjem is támogatott és mellettem állt, de nem értették, hogy mi történik, miért nem vagyok boldog, miért akarok állandóan aludni. Számomra az alvás volt a menekülés.
A világot félelmetesnek, rettenetesnek láttam, minden csak fekete-fehér volt benne, valahogy kimentek belőle a színek. Így láttam akkor, és így is fényképeztem, szinte minden akkori fotóm fekete-fehér.
A legelső kép akkor készült, amikor először voltam képes átmenni a tőlem tíz percre lakó anyukámhoz. Nagyon megkapott útközben egy göcsörtös fa látványa, amelyik apró zöld hajtásokat hozott, rossz állapota ellenére. Több volt ez, mint hasonlatosság: én voltam az a fa! Reményt láttam a hajtásokban, bár akkor ezt így nem fogalmaztam meg.
Egy anyajegy-eltávolítás után újabb ijedség ért, nem kaptam válaszokat a kérdéseimre, sok volt a halasztás, és mire megérkezett a negatív leletet, már semmi nem tudott megnyugtatni. Küzdöttem alvásproblémával, stresszel, bizonytalansággal, fáradtsággal. Ezen a ponton átbillentem egy veszélyes határon. A fiammal kellett volna lenni, figyelni, segíteni őt, én pedig egy homályos világban rettegtem, behúzott függönyök mögött. A férjem reggel ment, este jött, és igyekezett tanácsokat adni. De akkor azok már alig jutottak el hozzám, a rettegésből szinte falat építettem magam köré. A negatív gondolatok spiráljába kerültem, és a szorongás átvette felettem az uralmat.
Olyan ez, mint a személyiség „másállapota”, éreztem, hogy a korábbi vidám énem elillant. Az ebben az időszakban a kisfiamról készített képeimet most is alig bírom megnézni, mert nem csak őt látom ezeken, hanem az én akkori állapotomat is. A beállítások, a távolság, a színek is beszédesek. Most kívülről látom, hogy milyen mély gödörben voltam akkor. Befelé fordultam, de nem lelki értelemben, hanem azt kutattam magamban, milyen tüneteim vannak, milyen betegség készül, és átcsapott az egész egy őrületbe: volt olyan nap, hogy egymás után három orvosnál is jártam, és nem tudtam megnyugodni. Talán ez a szomatizálás nehezítette a felismerést, de az biztos, hogy egyszer sem vetődött fel a gyermekágyas depresszió kérdése. Anyukám érezte, hogy kell most nekem az irányítás, de háttérbe húzódott, ha az kellett, vagy támogatást, vigaszt nyújtott. Az ő generációja nem gondol pszichológusra.
A háziorvosom vetette fel először a diagnózist, amikor Andor már három hónapos volt. Akkor éltem meg a mélypontot, közel voltam az összeomláshoz, és végre segítségül hívtam egy ismerős pszichológust. A vele való első beszélgetésemtől kezdve elindult valamiféle enyhülés. Egy éven keresztül jártam hozzá, és megerősödtem abban, hogy nincs olyan múltban gyökerező problémám, amelyet terápiával kéne megoldani, nekem inkább gyakorlati segítség kellett. Nem feldolgozatlan trauma rejtőzött a háttérben, teljesen más oka volt a történteknek.
Pár hét alatt magától is lecsendesedett volna a probléma, ha hamarabb kapok visszajelzést a valódi állapotomról. Így viszont szorongás, pánik, szívritmuszavar lett belőle.
Amikor ez történt, sokszor eszembe jutott, hogy a családom csak hagyományos értelemben keresztény: keresztelő, esküvő… Amolyan külsődleges formák, igazi megélés nélkül. Hiányzott a vallási vonal, hogy nincs kapaszkodóm. Én egy »csendes hívő« vagyok. Ha erős hitem lett volna, szerintem nem is tudott volna ennyire elmélyülni a depresszióm. Egy endogén depressziótól persze a hit sem véd meg teljesen, de más lehetett volna a lefutása.
Egyszer egy gesztenyefacsoportot fényképeztem alulról, ahogy az ágaik között kivillant valami tiszta fény az ég felé. Kiút volt, de fölfelé. A családom meglátta ezekben a képekben a szépséget, számomra többet adott ennél: jelentése volt.
21 hónapig szoptattam a fiam, és amikor kezdtem leválasztani őt, éreztem, ahogy tisztul a tudatom. Ez is azt igazolta számomra, hogy nem lezáratlan gyermekkori trauma vagy kapcsolati zavar okozta az állapotomat. Megfelelő támogatással visszaállítható az eredeti személyiség, de egyedül el is lehet veszni benne. A bűntudat, lelkiismeretfurdalás is nehezen legyőzhető, és fontos tudni, hogy az is az állapot része, nem pedig valós mulasztásra való válasz.
Nekem az volt a kegyelem, hogy kreativitásba tudtam átvinni azt, amit megéltem. Olyan ez, mint amikor a szilárd test légneművé, súlytalanabbá válik. Pontosan tudom, hogy melyik képem milyen pillanatban született. Például élesen tudom fotóhoz kötni azt a pillanatot is, amelyiktől kezdve én magam is szívesen tudtam nézni a gyerekeimről készült fotókra.
Színesebbek, vidámabbak lettek innentől a képeim, a beállítások közelibbek, játékosabbak. Érzelmi töltetet kaptak a mindennapi tárgyak, túlmutattak önmagukon. És ez több, mint egy jó beállítás.
A kiállításom híre nagy meglepetést jelentett. Egy helytörténeti csoport lelkes tagja voltam, ott figyeltek fel a képeimre. Szőllősi Tamás vetette fel, hogy érdemes lenne belőlük kiállítást rendezni. Egyszer csak ott álltam a pokolból egyenesen a mennybe jutva, amilyen mélyen voltam, olyan magaslatra kerülve, viszonylag rövid idő alatt. „Mobilon keresztül a világ” – ez lett a kiállítás címe, s ez azért megkapó téma, mert mobilja ma már mindenkinek van, de kevesen gondolják, hogy hihetetlen minőségű képeket lehet előhívni egy telefonból is. Ezekben nem a technika van fókuszban. Nem a szerkezettől függ, hanem a fotós agyától. A valódi objektív a fényképező ember látásmódja, perspektívája. A depresszió ezért számomra a dimenzió tágulásának fájdalmas, de értékes időszaka volt.”
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Az öngyilkos nem meghalni akart, hanem a korábbitól eltérő módon élni
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
