Aranyporral festett arcok, rafinált hajköltemények, kék és vörös körmök, illatos olajok – avagy az antik kozmetika aranykora

A boltosok az értékes illatszereket finomművű ónix-, alabástromdobozkákban vagy színes üvegedényekben tárolták és árulták. Efféle tégelyekből az egykor birodalmi nagyvárosnak számító Aquincumban (a mai Óbuda területén) is meglepően sokat találtak a régészek. 

A római nők szívesen illatosították magukat, festették hajukat, arcukat, szempillájukat és szájukat, sőt körmüket is. Az első ismert illatszerkönyvet még a Kr.e. 3. század elején írta Arisztotelész kedvenc tanítványa, Theophrasztosz – a parfümöket, illatos olajokat tehát már akkoriban használhatták a Földközi-tenger vidékén élő emberek. Tudjuk például, hogy az észak-egyiptomi Alexandriában a Krisztus előtti 3. században olyan nagy becsben tartották a parfümöket, hogy egyes rózsaolajokhoz a legnagyobb költők írtak himnuszokat (ma reklámversnek neveznénk ezeket), sőt az egyik készítményt egyenest Berenikéről, az egyiptomi uralkodó feleségéről nevezték el.

Rómában különösen a mirrhát, a nárdust és a különféle növényi balzsamokat kedvelték, ám ismerték és használták a rózsaolaj több mint húsz fajtáját, a cetek testéből nyert ámbrát, sőt a hím hód nemi mirigyéből préselt pézsmát is.

A „balzsamos kenet” felvitelét, a haj vagy a bőr bedörzsölését illóolajokkal az erre szakosodott házirabszolga vagy pedig a fürdős, a masszőr végezte. A közfürdőkben pedig külön kellett fizetni az efféle szolgáltatásért, amelyet nemcsak hölgyek, hanem – a régi vágású rómaiak nagy felháborodására – férfiak is szívesen igénybe vettek.

A hajápolással is külön szakember foglalkozott. Az ügyes fodrász-rabszolganőt (akit ornatrixnak vagy tonstrixnak neveztek) kézről-kézre adták az úrihölgyek, hiszen már a Kr.e. 1. századtól divatba jött a dauer, vagyis a tartóshullám, amelyet sütővassal állítottak elő, valamint a „gall módra festett” szőke vagy vörös haj. (Érdekes módon a latin nyelv nem tesz egyértelmű különbséget a két szín között!) Hajfestésre hennát, maró hatású hamuzsírt, „sapo” nevezetű, erősen lúgos szappant vagy egyszerűen aranyport használtak. Az aranyporral olykor az arcukat is festették a nők – sőt a férfiak is. Az arc vörösre festésének egész más, kultikus okai voltak: ez csak hadvezérek, császárok számára volt engedélyezett.

A rómaiak a fogápolás titkai is ismerték: fogporokat porrá tört, illatosított csontból, tengeri állatok „alkatrészeiből” gyártottak, és noha a fogkefét még nem találták föl (erre a célra bizonyos növények, például puszpáng szárát használták), fenyőfagyanta, bétel, menta rágásával, illatosított pilulák, szájvizek alkalmazásával gondoskodtak megfelelő szájhigiénéről.

Mindez azonban szintén csupán a felsőbb osztályok előjoga lehetett. Erre utal például, hogy Apuleiust, a kiváló 2. századi írót részben azért vádolta meg környezete fekete mágiával, mert rendszeresen mosta a fogát.

A szépészet alapvető helyszíne Rómában a fürdő volt: ezekből a magán- és közfürdőkből a császárkorban egyre több épült városszerte (a Krisztus utáni 1. században már nagyjából 200 efféle intézmény működött a Városban). Ezekben a balneumokban, thermákban meleg, hideg és langyos vizű medence, kád, nedves- és szárazgőz egyaránt a vendégek rendelkezésére állt, a fürdőkben ráadásul masszőrök, kenőemberek, fodrászok, illatszerárusok, kozmetikusok, sőt tyúkszemvágók is csapatostul működtek. Ám, ezeknek az intézményeknek a legfőbb vonzereje mégsem a fürdésben, hanem inkább abban állt, hogy itt beszélgetni, társadalmi életet élni, inni, enni, labdázni és flörtölni is lehetett. Némelyik jobb módú ember a házában is fenntartott fürdőszobát, ám a mindennapos fürdés a Földközi-tenger vidékén – a mindenfelé szinte kötelező, nátronnal, timsóval, babliszttel, illóolajos, ecetes vagy csak tiszta vízzel végzett kéz- és lábmosás kivételével – az egyszerűbb nép körében a 20. század végéig nem terjedt el.

Kép

forrás: wikipedia

A kozmetika harmadik fő területe (a hajápolás és a fürdés-illatosítás mellett), a testápolás az ókori orvosi irodalomban is korán megjelent. A nagy görög orvos, Hippokratész (Kr.e. 5.sz.) maga is részletesen foglalkozik a kérdéssel nőgyógyászati műve második könyvében, ahol egész sor – valószínűleg egyiptomi eredetű – testápoló-receptet sorol föl.

Hippokratész kozmetikai receptjeiből:
Arcápoláshoz például gyíkmájat kell olívaolajban péppé kenni – írja az orvostudomány atyja –, majd a pépet színborral fel kell ereszteni, és az arcra kenni. Ráncelsimításhoz zúzzunk porrá molibdént, mégpedig kőmozsárban, öntsünk rá egy hónapja álló esővizet, majd formáljunk az így kapott masszából golyókat. Ha a golyók kiszáradtak, oldjuk fel őket olívaolajban, és a krémet kenjük a ráncainkra. Hajhullás ellen pedig Hippokratész a következő remek recepttel szolgál: Keverjük össze a ladanum növény gyantáját liliom- és rózsaolajjal, valamint vörösborral, és kenjük pakolásként a fejünkre. Ha a pakolást sikerül lemosni, és még hajunk is marad, az már fél siker.

A hajkozmetika különösen előkelő helyet foglalhatott el a mesterségek rangsorában, hiszen Hippokratészen kívül a legnagyobb görög-római orvos, Galénosz (Kr.u. 2. sz.) is sokat foglalkozott a hajfestés és a hajnövesztés fortélyaival, sőt azt is megjegyezte, hogy az effajta dolgokkal igen tiszteletreméltó tudósok is szívesen bíbelődtek. Például Kritón, az 1. századi, Rómában élő görög udvari orvos, aki írt egy négykötetes kozmetikai könyvet is. Ez az alapvető kézikönyv azóta sajnos elveszett, bizonyos receptjei azonban még a középkorban is közkézen forogtak. Tudjuk, hogy az első kötet a haj és a különféle szőrzetek (szemöldök, szempillák) festéséről, kozmetikájáról (a szemöldököt például antimonnal vagy olajos szénnel festették) és a szájhigiénéről szólt. A második a kenőcsöket és a tisztító, testápoló és illatosító szereket foglalta össze, a harmadik a bőrhibák megszűntetéséről értekezett, a negyedik pedig a külsőt befolyásoló betegségek gyógyításáról szólt, s mindegyik könyv legalább 20 fejezetből állt!

Ám nemcsak az orvostudomány, hanem az irodalom is kedvelte e témát.

Ovidius, a talán legkönnyedebb tollú római író Medicamina faciei (Arc-kozmetikumok) címmel verses elbeszélést szentelt az arcápolószereknek, ám Horatius, Tibullus, Propertius, Martialis költeményei is teli vannak érdekes utalásokkal, amelyek mind a római kozmetikai kultúra magas szintjét bizonyítják. Arckrémek, púderek, testápolók, szájvizek, kenőcsök, olajok, szemfestékek, rúzsok, színesre – gyakran kékre, ám többnyire vörösre – festett körmök, ajkak, rafinált hajköltemények, hónaljillatosítók tömegével találkozhatunk a római irodalom lapjain. Állítólag maga Kleopátra királynő is írt – görög nyelven – egy kozmetikai tankölteményt, amelynek azonban a kutatók eddig nem bukkantak a nyomára.