Nagy Ildikó: „A New York-i magyar közösség olyan, mint egy kályha, amely köré oda lehet gyűlni”

– Győr és Budapest után – teszi hozzá, hiszen Győrben született, majd dolgozott rendezvényszervezőként, itt találkozott a férjével, aztán Budapesten a vidékkutatói munkája mellett a Bartók Rádió dzsessz-zenei szerkesztője volt. – Két terület határozta meg az életem: a népzene, a néptánc és az erdélyi tánctáborok, illetve a kortárs művészetek az általam is szervezett Mediawave Fesztivál révén. Ott a gyimesi hagyományőrzőktől az amerikai dzsesszen át a tibeti torokéneklésig számos izgalmas művészeti területtel találkozhattam. Ez nyitotta ki számomra a világot. Párommal Bartók Béla „hozott minket össze”, akinek a munkásságát mindketten végtelenül tiszteljük, és a férjemet nagyon érdekelte Bartók népzenekutatása. Később többször utaztunk közösen magyar hagyományőrző vidékekre. Pár év magyarországi együttélés és a kislányunk megszületése után költöztünk New Yorkba, ahol az első évek nehezen teltek, mert az USA-ban nem túl anyabarát a rendszer. A szülési szabadság hat hét, nincs gyes, gyed, két választása van egy nőnek szülés után: vagy főállású anyaként kiesik a munkaerőpiacról, vagy karrieristaként visszamegy dolgozni.

Nehéz volt 30 évesen más kultúrából érkezve, más gondolkodással, de aztán feltaláltam magam.

– Lettek azért friss – akár magyar – ismeretségei, amelyek segítették a beilleszkedését?
– A kezdeti időkben a Central Park északi oldalán, Harlem első utcájában laktunk. A 110. utca és a Central Park West sarkán lévő játszótéren egy cseh és egy brazil anyukával ismerkedtem meg, később pedig lett egy felvidéki szomszédunk, szintén fiatal anya, akinek az egyik nagymamája magyar volt, így tudott néhány szót magyarul. Aztán egy kedves magyar anyuka baba-mama klubot indított a Magyar Házban, ami, mint később bebizonyosodott, óriási kezdeményezés lett a közösség számára. A diaszpóra szervezetei egyedi módon fejlődnek: ha van valaki, akinek fontos egy téma, és van is rá kereslet, abból közösség formálódhat. Ha viszont nincs olyan személyiség, aki valamit nagyon végig akar vinni, akkor az a dolog hiányozni fog a palettáról. Ez a csoport a mai napig működik, és olyan ponton fogja meg a New York-i magyarokat, amely az egyik legnagyobb fordulópont egy ember életében: amikor gyermeke születik, és a kulturális kontextus fontossága a gyereknevelés szempontjából is tudatosul benne. Ez a baba-mama csoport ma is az egyik legfontosabb programunk, amely rengeteg új családnak biztosít csatlakozási lehetőséget a magyar közösséghez. A címlistánk alapján az elmúlt tíz évben mintegy 350–400 gyermek fordult meg benne.

– Milyen további aktivitásokban vett részt, amelyek révén a Ház vezetőjének is megválasztották?
– Ahogy nőtt a kislányom, úgy lett egyre fontosabb a magyar óvoda kérdése. A helyi hétvégi magyar iskolát Arany János Magyar Iskolának nevezték, pedig óvodás csoportja is volt, csak épp nem tudtunk róla. Ezért indítottunk a főkonzulátuson egy Bóbita ovit, amely két évig működött, hetente egyszer találkoztunk. Ebből is látszik: töredezett a közösségi élet, a közösség egyes szeletei néha összeértek, máskor kevésbé. Azóta is az a célom a munkával, hogy minél jobban összesimítsuk a különböző csoportosulásokat, kezdeményezéseket. Ebben az időszakban kezdtem járni a New Jersey állambeli Csűrdöngölő Néptáncegyüttesbe, ahol megismertem a környékbeli néptáncos magyarokat. Aztán New Yorkban is szerveződött egy hagyományőrző társaság, akik megkértek, hogy tanítsak néptáncot.

Sosem voltak tánctanári ambícióim, de a diaszpórában abból élünk, amit tudunk, és nekem ez volt az a szellemi tőkém, amivel először hozzájárultam a közösség működéséhez.

A Magyar Házban kezdtem tanítani, később ebből a kezdeményezésből alakult meg a Délibáb Néptáncegyüttes, amelynek semmi köze az Alföldhöz. New Yorkban akkora a fluktuáció, hogy amikor már éppen megszokjuk egy-egy tag jelenlétét, akkor már csak a tükröződése van ott. A mai napig szeretek kezdő felnőtt táncosokkal foglalkozni. 2013-ban a formálódó együttes talán második fellépésén a Magyar Házban némiképp zavart a szervezetlenség, ezért elrendeztem a termet, becsuktam az ajtókat, előkészítettem a rendezvényt, talán kicsit agilisabb módon, mint ahogy egy amatőr néptáncegyüttes vezetője tenné. A Ház vezetőségéből valaki meglátta, hogy van ehhez valamiféle vénám, és megkérdezték, nem pályázom-e meg a Magyar Ház akkor meghirdetett igazgatói állását.

Kép

Kép: Nagy Ildikó

– Megpályázta, és 2014-ben el is nyerte. Milyen feladatokkal és felelősséggel jár ez a pozíció?
– Igen, bár nem az első körben, de egy évre rá nekem szavazott bizalmat a Ház vezetősége. Összesen körülbelül tizenöt–húsz független magyar közösségi ház működik az Egyesült Államokban, és mindet önkéntes alapon tartják, tartjuk fenn. Nálunk három civil szervezet a tulajdonos, egy negyedik a fenntartó, ide tartozom én is. További két szervezet működik a Házban állandó jelleggel: a néptánc és az iskola. Az épület Manhattan Upper East Side városrészében, az egykori magyar negyedben található. A körülbelül 700 négyzetméteres, háromszintes épületben van bálterem, könyvtár, irodák és egyéb közösségi helyiségek. Egy évben körülbelül 50 ezer dollár az épület fenntartási és rezsiköltsége, emellett sajnos egyetlen fizetést sem tudunk kitermelni. Vonzó is volt a kihívás, de tartottam is a munkától, mert nagy felelősség. 2014-ben nemhogy üres volt a kassza, hanem adósságai is voltak a háznak, de lépésről lépésre felépítettünk egy működési rendszert és egy programstruktúrát. Honlapot készítettünk, digitalizáltuk a működést, lett bérlési politika, teremhasználati rendszer. A magyar közösségi programok az elsők, de mivel azok nem tartják el a házat, bérlőket is beengedünk, amikor nincs program.

A hat magyar civil szervezet évente mintegy 300–350 magyar közösségi programot kínál.

Rendszeres adománygyűjtést is rendezünk, illetve figyeljük a pályázatokat, elsősorban a diaszpórát célzó magyar állami támogatásokat. 

– A néptáncon kívül jellemzően még milyen rendezvényeket szerveznek?
– A pandémia előtti időszak programkínálatáról tudok mesélni, mert 2020 márciusa óta zárva vagyunk, utána pedig majd meglátjuk, mi lesz. Hétfőn, kedden és szerdán magyar nyelvóráink voltak, főleg második-harmadik generációs magyaroknak a Könyvtár szervezésében. Kedden működött a Magyar Házat alapító generáció bridzsklubja egy erdélyi bárónő, Bálintitt Éva, született Apor Éva – Apor Vilmos unokahúga – vezetésével. A klub tagjai továbbvitték a háború előtti arisztokrácia szórakozási formáit, de Éva nénit, aki ennek a társasági összejövetelnek a lelke volt, sajnos nemrég elveszítettük. Emellett kedden tartottunk néptáncórákat gyerekeknek és felnőtteknek. Erre sok erdélyi fiatal és középkorú járt, valamint itt született idősebb magyarok is. Sőt, a ’60-as években Los Angelesből induló, majd a ’70-es, ’80-as években az egész országban elterjedt International Folk Dance mozgalom New York-i tagjai is, akik imádják a kelet-európai táncokat, köztük a magyar néptáncot, így előszeretettel járnak az együttesünkbe, amit egy kis woodstocki hangulattal meg is fűszereznek. Azaz vannak 70 éves amerikai táncosaink is rózsával a hajukban, afféle „poszthippik”. A hétvége pedig a gyerekközösségeké volt: szombaton a baba-mama csoport, az óvoda, az iskola, a cserkészfoglalkozás zajlott, és a Könyvtár fogadta az érdeklődőket.

– Mit tapasztal, hogyan tekintenek az amerikaiak a magyarokra?
– Ez a korszaktól és az emigrációs hullámtól is függ. Például az ’56-os emigránsokban magam is szívós, kitartó, kemény, erős identitású társaságot ismertem meg, nem meglepő, hiszen abban az időszakban nagyon sok tehetséges fiatal hagyta el Magyarországot. De, amiről keveset beszélünk: nagyon sok az átmenet. Azt gondoljuk, valaki vagy magyar vagy amerikai, pedig rengeteg a köztes identitású. Ezt egy olyan skálán lehetne ábrázolni, aminek az egyik végén az található, akinek van egy távoli magyar felmenője, és még esetleg azt is tudja, hogy Magyarország Európában van. A másik végén pedig például azok az újabb emigránsok vannak, akik lélekben tulajdonképpen még Magyarországon élnek. Beszélgettem például egy hölggyel, aki a párjával több mint tíz éve itt él, mégis azt mondja, idézem: „Milyen jó, hogy ilyen közel lakunk egymáshoz, én Miskolcon, a párom Debrecenben”. Vagyis a mentális térképén még mindig otthonra helyezi el magukat, pedig nem akarnak hazaköltözni. Rengeteg a második-harmadik generációs magyar, akiktől gyakran hallani olyan mondatokat, hogy „nagymama used to make nokedli”. A nyelvet már töredékesen vagy egyáltalán nem beszélik, de érdeklődnek a magyar kultúra és közösség iránt.

Másfél millió magyar él Amerikában, ami a sokszor emlegetett tizenötmillió magyar tíz százaléka. Az amerikai népszámlálási adatok szerint a másfél milliónak csak 6 százaléka beszél magyarul a háztartásában, ám a 94 százalék is magyarnak vallotta magát, tehát a magyarság része az identitásuknak.

A Magyar Házban, fontosnak tartjuk, hogy ezt a magyarul már nem beszélő, de magyar identitású közeget is megszólítsuk, és olyan programokat is ajánljunk, ami nyelvismeret nélkül is élvezhető. Ez a rengeteg vegyes család miatt is kulcsfontosságú.

Kép

Kép: Nagy Ildikó

– Mit volna érdemes eltanulnunk az amerikaiaktól?
– Kölcsönösen tanulhatunk egymástól, hiszen minden társadalomban vannak jobban és kevésbé jól működő területek. A legtöbbekben az az Amerika-kép él, hogy ez egy boldog és gazdag ország. Arra a köszönésre, hogy „szia, hogy vagy”, egyszerűen csak azt kell válaszolni, hogy „köszönöm, jól”. Természetesen nincs mindenki mindig jól, inkább az attitűd a lényeg, hogy mindenki jól szeretne lenni. A pozitív hozzáállás mellett elképesztően magas a munkamorál. Egy irodai alkalmazottnak évi két hét a fizetett szabadsága, és nem jár automatikusan egészségügyi biztosítás vagy nyugdíjjárulék. Ez egy munkaalapú társadalom, ahol a szorgalmas munka a legnagyobb érték. Az amerikai mosolyog, hogy jól van, de ez nem azt jelenti, hogy nem dolgozik rengeteget, csak kifelé nem mutatja, mert nincs panaszkodási kultúra. Nem illik megosztani a rosszat. Magyarországon viszont, ha megkérdezik, hogy vagy, szinte muszáj panaszkodni.

– Hogyan viszonyulnak a New York-i magyarok az anyaországhoz?
– Az új emigránsoknak nyilván könnyebb a dolga. Mi éltünk otthon, utazhatunk, élő kapcsolatokat ápolunk, akár az interneten keresztül a családdal, barátokkal. Ez egyébként nehezíti az itteni szervezetek dolgát, hiszen a magyar házak eredetileg azért jöttek létre, mert nem tudtak szoros kapcsolatot ápolni az óhazával az emberek, így csak a helyi közösségekben élhették meg a magyar identitásukat. Érdekes, vannak olyan közösségi tagok, akik Amerikában születtek, mégis életük legfontosabb rendezőelve a magyarság, de ezt egy buborékban élik meg. Talán néhányszor jártak Magyarországon, de nemigen terveznek utazni.

Számukra a magyarságuk a magyar közösséghez tartozást jelenti, és nem Magyarországot. Jó itt a magyar közösséghez tartozni, olyan, mint egy kályha, amely köré oda lehet gyűlni.

A bridzspartik, a cserkészet láttán első látásra azért néha olyan is, mintha egy időutazásba csöppenne az ember, aztán a mélyebb rétegekből előbukkannak az értékek, az a fantasztikus összetartás, ami tartalomként megtölti ezeket a közösségi formákat.

– Ön személy szerint miként éli meg odakint a magyarságát?
– Szerettem a magyarságomat otthon is, erős magyar identitással érkeztem az Egyesült Államokba, amelyet nem akartam levetkőzni. Inkább a kapcsolódási pontokat kerestem, amelyek a jelenkori közösségi élet mindennapjain messze túlmutatnak. Például Bartók utolsó New York-i életszakasza vagy a fotográfus André Kertész munkássága fontos kapcsolódási pont egy magyar emigráns számára. Szellemi példaképemnek Bartók Bélát tekintem, aki úgy szerette a magyarságát, hogy azzal nem zárt ki senkit és semmit. Tisztelte mindig a közeget, amelyben alázatosan dolgozott, akkor is, ha épp török vagy szerb népdalokat gyűjtött. Nem vágytam vezetői feladatra sem, az talált meg engem. Rengeteget képeztem magam néptáncpedagógiából, hogy taníthassak gyerekeket és felnőtteket. Jelenleg a Columbia Egyetemen tanulok nonprofit menedzsment szakon. Tisztában vagyunk azzal, hogy nem New York legelegánsabb épülete a Magyar Ház, de a programjaink a világszínvonallal vannak versenyben. Hatalmas értéknek tartom, hogy a magyar közösség megőrizte és fenntartotta az épületet, és nagy megtiszteltetésnek, hogy az intézmény vezetője lehetek. Összességében Magyarországon könnyebb volt magyarnak lenni, itt nehezebb feladat, mert az igény nem elég, magunknak kell megteremteni a kontextust, amelyben magyarok lehetünk.