Kicsit durvák az oktatók módszerei azon az önismereti kurzuson, amit úgy hívnak: gyereknevelés

Mert nincs a földön tökéletesen nyugodt, türelmes, minden körülmények között higgadt szülő – sőt, szerintem ember sem.  De ameddig ezt elnézzük a barátainknak, a főnökünknek vagy akár a párunknak is, addig magunknak már sokkal kevésbé, főleg szülőként.  Szülőtársként pedig már a párunknak sem. Mert a jó szülő türelmes, nem borul ki, és mindig van kész válasza mindenre, ez a minimum elvárás. A baj a minimummal van, nem az elvárással. Hiszem, hogy érdemes törekedni arra, hogy minél higgadtabban tudjunk reagálni a felmerülő problémákra minden kapcsolatban, de ez sokszor piszkosul nehéz feladat! Azért, mert emberek vagyunk. Mert a szülőknek is van jó és rossz napjuk, és mindenkinek van olyan érzékeny pont a személyiségében, amit ha megtalál a másik, akkor bizony csattanni fog. A gyerekek pedig kitűnően értenek a gyenge pontok megtalálásához. Van egy kedvenc facebookos képem, ahol két kisgyerek néz egy feszes szalagot. A képaláírás körülbelül a következő: „Te, szerinted mi ez?” „Anya utolsó idegszála.” „Szerintem húzzuk meg!” Ez tényleg így zajlik a valóságban is.

A gyereknevelés kitűnő önismereti kurzus, csak egy kicsit durvák az oktatók módszerei.

Ahogy a türelemre törekvés a lelkünket, a következetesség a szellemi kapacitásainkat tudja megtornáztatni. Félreértés ne essék, még mindig úgy vélem, hogy a következetesség szuper dolog, mert megkönnyítheti a gyereknevelést mind a szülő, mind pedig a gyerek számára, ha a határok értelmesen és rugalmasan vannak beállítva. A gond az értelmessel és a rugalmassal van. Mert ugye vannak olyan szabályok, amik soha semmilyen körülmények között sem szeghetőek meg, pl. nem rohanunk ki az úttestre az autó elé, vagy nem rúghatunk bele a nagymamába. Ezekben a kérdésekben a legliberálisabb nevelési elveket valló szülőtől a legkonzervatívabbig egyetértés van.  Igen ám, de vannak mozgó határok is: például a legnagyobb gyermekem nyugodtan elmehet a barátaival focizni a pár utcával arrébb levő focipályára is, a középső az utcánkban egyedül közlekedhet, de a legkisebb szabadsága csak a kertkapuig terjed. Na, ezekbe az eltérő határokba roppant könnyű belebonyolódni! Ráadásul nem is mindig lehet igazságosnak lenni.

A nagyfiam például sokáig nem tudott megenni egy gombóc fagyit sem, de a szeme kívánta a nagyobb kétgombócos adagot, így az lett a szabály, hogy amíg x éves nem lesz, csak egyet ehet – így nem volt vita köztünk. Igen ám, de elérte a kétgombócos kort, a testvérei pedig még nem. A gond most az, hogy ők meg tudnák enni a két gombócot már sokkal fiatalabb életkorban is, de ott a szabály, ami szerint nem ehetnek, csak egyet. Így ügyesen belekergettem magam egy csapdahelyzetbe, ahol a következetesség miatt most mindenképp igazságtalan leszek valakivel.

A dolognak két tanulsága van: a szabályokat időnként érdemes felülvizsgálni; és a másik: nem kell mindenből szabályt csinálni, mert azok időnként visszahullanak az ember fejére.

A játékosság viszont klassz dolog! Az egyik legszuperebb, amit egy szülő átélhet: az önfeledt játék a gyerekekkel. Feltéve, hogy mindketten élvezik. Mert hiába szeretnék én kirakózni, ha egy gyerekem sincs, aki ezt a tevékenységet élvezné velem. Vagy hiába képzelem el, hogy milyen szuper kreatív anyuka leszek, ha világéletemben kettes voltam technikából, mert még az olló is rosszul áll a kezemben. Jönnek szembe velem interneten a szuperebbnél szuperebb fotók a közösen készített kézműves alkotásokról, én meg nem győzök sunnyogni a kidőlt-bedőlt WC-papír gurigából készített ceruzatartóval, amelyet a gyerek azóta kukás autónak használ. Közben pedig lehet, hogy észre sem veszem, hogy velem a legjobb pocsolyában ugrálni, elkapó szörnyeset játszani, a kukás autónak használt gurigától pedig csodásan boldog a gyerekem.

De vannak olyan napok, amikor fáradt vagyok, mert nem aludtam a kistesóval az éjszaka (esetleg sok éjszaka), vagy ingerült, mert a főnököm pont leszúrt aznap. Több olyan napot fel tudnék sorolni, amikor nem voltam sem türelmes, sem következetes, sem pedig játékos. Akkor az ilyen napokon mit tanultak tőlem a gyerekeim? A megbocsátást és a bocsánatkérést. Azt a szabadságot, hogy lehet hibázni és újrakezdeni. Mert azt hiszem, ez az egyik legfontosabb erény szülőként, amolyan só a levesben. Enélkül minden ízetlen. Ha nem tudunk magunknak megbocsátani a gyengeségeink miatt, akkor őrlődhetünk a tökéletlenségeink miatt, ahelyett, hogy ismét tudnánk a jóra koncentrálni, ami bennünk van.

A gyerekek olyasmit hoznak ki a személyiségünkből, mint amit az eke csinál a földdel: kifordít minden értékes és kevésbé értékes dolgot.

A mi dolgunk az, hogy kihozzuk ebből a legjobbat, nem az, hogy megváltoztassuk a föld szerkezetét. Ebben segít a megbocsátás – magunknak is.