„Sokszor az ember kincsekre talál, miután kikapcsolja a mikrofont”

Sokáig közgazdászként dolgozott, riportok készítésével csak az ezredforduló óta foglalkozik. Korábban nem szeretett volna?
Sosem gondoltam, hogy a médiában fogok dolgozni. 1996-ban kezdtem el egy tanfolyamot a Magyar Rádiónál, de akkor még bemondónak készültem. Ulbrich András, a bemondótanárom ajánlotta, hogy próbáljam ki a riportkészítést, ezért a tanfolyam utolsó hónapjában áthallgattam a riporter szakosok óráira, és ott tanultam meg vágni. Egyszer hallottam az egyik tanulótársam riportját a Vendég a háznál című műsorban. Megkérdeztem, hogyan érte el, és azt válaszolta, hogy csak bement a főszerkesztőhöz, és ajánlott egy témát. Összeszedtem minden bátorságom, és én is bekopogtam Horváth Idához egy témával. Elfogadta, és ezt követően rendszeresen adtam le anyagokat ide, és több más műsornak. Később dolgoztam a Mit üzen a Rádió?-ban és a Családi Tükör-ben is. A riportkészítésre eleinte csak kevés időm jutott, hiszen volt egy közgazdász főállásom, ott volt a család, és még kórusban is énekeltem.

Mikor vált főállású újságíróvá?
Lassú folyamat volt ez. 2000-ben felmondtak nekem, így a munkahelyemről egyenesen átsétáltam a Bródy Sándor utcába, a Magyar Rádió épületébe, hogy szóljak, többet tudnék dolgozni. Hét éven keresztül egyéni vállalkozóként gyártottam anyagokat. Vállaltam újságírói és tévés munkákat is, de az én fegyverem nem a toll, hanem a mikrofon. 2007-ben lett a Magyar Rádiónál bejelentett munkaviszonyom, azóta ott dolgozom.

Évi két-háromszáz riportot készítek, és még mindig ugyanúgy élvezem, mint a kezdetekkor.

Idén februárban nyerte el a Média a Családért Alapítvány Miniszteri Különdíját a Vendég a háznál című műsorban elhangzott A magzat elvesztése című riportjáért. Mi adta az inspirációt az anyag elkészítéséhez?
Az, hogy tabutéma. Mélyen hallgatunk róla. A riportban anyukákkal beszélgettem, akik babájukat születés előtt veszítették el. A legtöbben nem beszélnek a terhességről az első trimeszter végéig, ezért ha baj történik, arról is csak nagyon kevesen tudnak. Volt egy ismerősöm, aki nem titkolta, hogy terhes. Sajnos elvesztette a pár hetes babát, és erről is nyíltan beszélt. Döbbenten szembesült azzal, hogy mennyi nő mondta ekkor, hogy velük is történt hasonló.

Kiderült, hogy milyen sokan hordoznak ilyen gyászt a szívükben, és mennyire magukra maradnak ezzel. Ezért éreztem úgy, hogy erről a témáról beszélni kell.

Volt ezen kívül még olyan téma, ami lelkileg nagyon megviselte?
Sok ilyen téma volt. Egyszer egy nyári táborba mentem a Bakonyba, ahol családokkal kellett riportot készítenem. Egy kislánnyal is beszélgettem, ültünk a lépcsőn, és egy kicsit elkalandoztunk. Ekkor tudtam meg, hogy a lány szervdonorja volt a kistestvérének. Ebből a beszélgetésből egy másik műsor született. Sokszor előfordul, hogy az ember kincsekre talál, miután kikapcsolja a mikrofont. Sosem dobjuk kukába azt se, ami a megszerkesztett műsorokból kimarad, hanem elrakjuk a „kamrapolcra”, és ezekből később műsort készítünk.

Mi alapján választ interjúalanyt?
A Vendég a háznál műsorban név nélkül beszélnek arról, ami őket érinti, s ehhez kapcsolódnak a szakértők. Van, hogy a fülünkbe jut egy történet, és van, hogy nekünk jut eszünkbe egy téma. Minden héten értekezik a szerkesztőség, ilyenkor elmondjuk az ötleteinket, és közösen találjuk ki, hogy hogyan mutassuk be a témát.

Nehéz olyanokkal interjút készíteni, akik még sosem beszélgettek riporterrel?
Nekem azt a pillanatot kell megteremtenem, amikor az illető elfelejti, hogy mikrofon van a kezemben. Olyan ez, mint az irodalom órákon a fogalmazáskészítés: van bevezetés, tárgyalás, befejezés. A bevezetés nálam az, amikor felveszem a személyes kapcsolatot a riportalannyal, és néhány kérdéssel eloszlatom a szorongását.

Rendszerint a harmadik kérdésnél már eltűnik az izgalom, s egy másik dimenzióban járunk.

A riport végeztével nem rohanok el, szánok időt arra, hogy levezessem a beszélgetés okozta adrenalint, s hogy az illető képes legyen visszarázódni a való életbe. Gyerekekkel ez még nehezebb, de annál különlegesebb!