Nagymama legendáriumának titkos gyöngye

Ha akad időm merengésre, mondjuk hazafelé a buszon, és megpillantok egy ilyen kilyuggatott nadrágfélét, eszembe jut nagymama titkos családi történeteinek egyike. Egyik a sok közül, természetesen titkos, nagyon titkos, és csak százszor hallottuk. Nekem mind a száz alkalommal tetszett, s noha titok, most, majdnem száz évvel az események után mégis elfecsegem.

Dédapámról szól a történet és a szakadt ruhákról, dicső foltokról.

Természetesen nem garantálom, hogy minden részlete úgy történt, ahogy nagymama 80 évesen elmesélte, de nagyon kedves.

Dédanyám, nagymama édesanyja nagyon igényes volt a családi ruhatárra. Kevés darabból állt. Ami hordható volt, viselték, ami elszakadt, megfoltozták, ami menthetetlen volt, azzal foltoztak. Így dédapám lajbija, azaz posztómellénye is  gondosan varrott, foltozott, ezer színben tündöklő volt. Micsoda szégyen lett volna a szakadt holmi! Látom lelki szemeim előtt dédimamát, hogy csapná össze a kezét ükunokája most divatos nadrágját meglátva! Mivel ez már nem történhet meg, elmesélem, mi történt a tarka lajbival és tulajdonosával.

Kezdhettem volna úgy, hogy hol volt, hol nem volt, de ez a valóságban volt, 1920 után kevéssel. A friss sebként hasított új határ közelében élt dédapám, az egyszeri szegényember az ő szegény feleségével és két kicsi lánykájával. A válság és a határok kegyetlen alakításának terhe elszegényítette az embereket.

Mindenki abból élt, amiből tudott. Dédnagyapám….  hmm…. csempész volt.

Hogy mit csempészett, nem tudom, valószínűleg dohányt. Vagy mást, ki tudja. Az is rejtély, hová. A túlpartra került Beregszász is szerepelt a történetben, ahol sok jó ismerős, rokon élt. Anyukám, aki gyermekkorában a nagyszülőknél töltötte a szünidőket, emlékszik a földes szobában álló ágy lába alatt kialakított kis üregre, ahol régen rejtegettek valamit.

Most pedig jön maga a történet! Egy nap István, mert hogy ez volt dédapám neve, megszokott titkos útján összeakadt két finánccal. Az is lehet, hogy nem fináncok voltak, hanem csendőrök, itt kicsit képlékeny a történet. Az egyenruhás fiatalemberek éppen vele szemben jöttek, és maguk is meglepődtek István felbukkanásán. Hogy ki ijedt meg jobban, azt már nem lehet tudni. Méregették egymást. Dédapám huncut ábrázata, ezerszer foltozott lajbija, vállra vethető táskája érdekes látvány lehetett. Jó sokáig szemlélték a világ rendjének helyi őrei, majd miután belefáradtak a szemlébe, egyikük megkérdezte dédapám nevét és lakcímét.
„Botos István vagyok, itt lakunk – a háta mögé mutatott – ez meg ez a címünk.”

A fiatalemberek bólogattak, majd elköszöntek.

Szokatlan volt ez, nagyon szokatlan. Semmi keresgélés meg kiabálás, kísérgetés. Mi történhetett?

Hazatérésekor felesége a fejét fogta, hogy minek árulta el az ura a nevét meg a címét, szép az engedelmesség, de nyakukra hoz valami veszedelmet! Nincs elég baj? Mivel azonban hetekig nem történt semmi, elraktározták fejükben a történetet a csodadolgok közé.

Hanem egyik nap levél jött. Hivatalos és pecsétes levél. Botos Istvánnak személyesen, hogy jelenjék meg Naményban, ekkor meg ekkor, itt és itt.

„Nem mész te sehová sem! Ha nagyon kellesz nekik, küldenek újabb értesítést” – így rendelkezett a ház ura, az asszony, az én dédimamám. A távolság nem túl nagy, alig húsz kilométer, de úgy okoskodtak, hogy nem volt semmi ok megjelölve a levélen, ami fontossá tenné a megjelenést. A kíváncsiság persze rágta őket, mert hát a rossz hír is hír, bizonyosság hiányában marad a kétség meg az izgalom.

A fináncokkal való találkozás után jóval ismét keresték dédapámat. Nem levél jött, hanem egyenruhás ember. „Szégyen! Mit gondolhatnak a környékbeliek! Mi lesz most?” Az egyenruhás kezében csomag volt. Egy nagy, barna papírba tekert valami. „Ez nem visz, hanem hoz. Baj nem lehet.”

Nagymama, aki akkor gyerek volt, nem emlékszik, ki vette át a csomagot, és az hogy került a házba, arra sem, hogy mikor és hogyan ment el az idegen. Csak arra, hogy mi volt a csomagban: egy tekercs posztó. Jó erős, lajbinak való. Ezért kellett volna Naményba menni dédipapának, ez volt a titok.

Családi legendáriumunk egyik gyöngye ez. Sok van, olyan is, amely a történelemkönyvekben is helyet kaphatna. Például nagymama történetei abból az időből, amikor Kassán és Pesten szolgált cselédlányként, és sok más szép, kevésbé szép vagy egyenesen szomorú történet.

A fenti csak azért lépett az első helyre, mert megint megláttam a buszon utazva azt a bizonyos divatos szakított térdű nadrágot, és jóízűt emlékeztem. Drága nagymama, köszönet neked és annak, aki most az emlék olvasásában velem tartott!