„Ketten – hármasban” – Interjú egy hétgyerekes házaspárral

– Hogyan találkoztatok?
Gergő: A Műegyetemen ismerkedtünk meg 21 évvel ezelőtt. Egy kollégiumban laktunk, de csak néhányszor futottunk össze. Egy Mikulás‑napi bulin akadt aztán össze a tekintetünk. Ezután jött egy 3–4 hónapos nagyon intenzív időszak, amikor rengeteget beszélgettünk, róttuk esténként a várost.

Lujzi: Bonyolította a történetet, hogy én ekkor már el voltam jegyezve, ugyan nem volt még kitűzve az esküvőnk időpontja, de úgy tűnt, hogy ez lesz az út.

Derült égből villámcsapásként ért a Gergővel való találkozás. Nem tudtam, hogy ez csak egy fellángolás-e vagy komoly, ez a 3–4 hónap nekem nagy vívódásokkal telt. Végül úgy mentem el egy lelkigyakorlatra, hogy döntést kell hoznom, felborítom-e az akkori kapcsolatom Gergőért vagy sem. Próbáltam a jövőbe tekinteni, és nem láttam abban a kapcsolatban magam. Ebben sem pontosan, de Gergő mellett döntöttem, és ekkor kezdtünk el hivatalosan járni. 
Gergő: Innentől már nem telt el sok idő, amíg összekötöttük az életünket. Részt vettünk együtt egy csoportos erdélyi gyalogtúrán, nomád körülmények között, ahol szélsőséges, nehéz helyzetekben is láthattuk a másikat. Kiderült, hogy az így felmerülő konfliktusokat jól meg tudjuk oldani. Persze ez nem volt tudatos, nem ezért mentünk, de mind a ketten úgy érezzük, ez volt az igazi vízválasztója a kapcsolatunknak, itt derült ki, hogy működni fog. Ősszel már össze is házasodtunk.

– Az egyetemet közben elvégeztétek?
Gergő: Én műszaki menedzserként végeztem, Lujzi fizika szakon tanult, de időközben megérkezett az első gyermekünk, Bálint. Szerencsénk volt, mert tudtunk venni egy pici lakást, és a családi vállalkozásunkban dolgoztam az egyetem mellett, hogy kiegészítsem az ösztöndíjat.
Lujzi: Addig maradtunk csak Budapesten, amíg Gergő lediplomázott, én a fiunk mellett még jártam vizsgázni, de be kellett látnom, hogy az elméleti fizika ilyen szinten nem köt le, így végül félbehagytam a szakot. 
Gergő: Kaposvári vagyok, a vállalkozásunk is itt volt, így adta magát, hogy ide költözzünk. Fél év múlva már építkeztünk a közeli, gyönyörű kis faluban, Kaposszerdahelyen. Mire a lányunk, Léna megszületett, már be is költözhettünk.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Eredetileg is nagycsaládot terveztetek?
Gergő: Nem kifejezetten, nekem egy, Lujzinak két testvére van. Mindkettőnk szülei elváltak. Az mindenképpen bennünk volt, hogy nem csak egy vagy két gyereket szeretnénk – de ha így történik, azt is elfogadjuk. Igazából ez nálunk nem volt soha központi kérdés, a mi kettőnk egysége volt a lényeges.

Lujzi: Nagyon fiatalok voltunk még ekkor, tele energiával. A második és a harmadik gyerekünk között viszont csak egy év van: ez már kicsit sok volt, testileg is megviselt.

Ekkor már 5 éve otthon voltam, úgy éreztem, elég volt, nem szeretnék több gyereket, ki szeretnék végre mozdulni a négy fal közül. A legkisebbet, Bencét kétévesen már elvittük bölcsibe, így kezdtem el dolgozni a családi vállalkozásunkban.
Gergő: Egy ingatlanközvetítő irodában dolgoztam, de hamarosan ebből kinőtte magát a saját ingatlanos vállalkozásom, amibe korábban Lujzi is besegített. Fontos ugyanakkor, hogy bár szeretem a munkám, mi ketten, illetve a családunk a prioritás. A stratégiai döntéseket is mindig együtt hozzuk meg, hiszen azok hatással vannak a család életére is, nem mindegy, milyen feladatot, vagy éppen kockázatot vállalok. 
Lujzi: Igen, vagy például az is lényeges, mennyi idejét viszi el a munka. Korábban ebből voltak konfliktusok, de már régóta kialakítottuk azt a rendszert, hogy hétköznaponként délután 4-5 óra után már nem mutat ingatlant, hétvégén pedig egyáltalán nem.
Gergő: Vagy maximum a Balatonnál, de akkor oda jön a család is, és addig strandolnak. 

– Gergő, az, hogy ez a piac azért kiszámíthatatlan, jelent egy pluszterhet férfiként, családfenntartóként?
Gergő: Inkább kihívás, motiváció ez, mint teher. Nem érzem, hogy összenyomna emiatt a felelősség.
Lujzi: A járványhelyzetben, egyik napról a másikra nullára csökkent a bevételünk, be is zártuk az irodát. De nem estünk kétségbe. Még jól is jött, hogy jobban össze kellett húznunk a nadrágszíjat, és így a gyerekek is érzékelték, hogy nem lehet mindent, hogy minek mi az ára. Bíztunk a Gondviselésben.

Gergő: Szerintem ekkora családot már nem is lehet hosszú távon máshogyan fenntartani, csak bizalommal. „Ketten – hármasban”, mi ebben hiszünk.

Ez egyébként Gyökössy Endre egyik könyvének a címe, gyakran idézünk belőle az előadásainkban is.
Lujzi: Igen. Ez ugyanaz, mint a gyerekekkel való törődés. Sokszor megkapjuk, hogy milyen lazák vagyunk, mert a mi gyerekeink elsős koruktól fogva egyedül, busszal járnak be Kaposvárra. Nem aggódom azon, hogy odaérnek-e. Önállóságra neveljük a gyerekeinket, fontosnak tartjuk, hogy megálljanak a saját lábukon.

– Ha visszakanyarodunk oda, hogy három gyereknél megálltatok, hogyan folytatódott?
Lujzi: A legnagyobb gyermekünk iskolás lett, és beírattuk hittanra, mert volt egy ilyen rubrika. Gondoltuk, miért ne. Egy rendkívül agilis nővér volt a hittantanár, ahogyan a helyi pap, Nyéky Kálmán atya is: kérdezték, elvihetik-e misére is a fiunkat. Rábólintottam, a következő héten már én vittem. Kálmán atya amolyan „ajtóba kiállós” pap volt, észrevette, hogy újak vagyunk, beszélgetett velünk. Így keveredtem vissza az egyházhoz. Egyikünk sem származik hívő családból, de én Egerben az angolkisasszonyokhoz jártam 8 évig, így volt ebben egy jó alapom. Aztán az egyetemen légüres térbe kerültem ebből a szempontból. Később mivel Gergő nem volt megkeresztelve, egyházi házasságot sem köthettünk, a gyerekeinket sem keresztelték meg. Kálmán atyáék hatására elkezdtem újra templomba járni, miattunk pedig jött Gergő is. 
Gergő: Egy évig úgy jártam, hogy nem sok fogalmam volt róla, mi történik ott.

Évek alatt tértem meg, köszönhetően Kálmán atya közvetlenségének is.

Miután megtudta, hogy a mise után farakodással fogom tölteni a délutánt, megjelent nálunk, és segített a munkában, miközben beszélgettünk. Sosem volt erőszakos, az én gondolataimhoz kapcsolódott, nem erőltetett semmit. Végül a katekumenátust követően, 9 évvel a polgári esküvőnk után egyházilag is összeházasodtunk.
Lujzi: Ekkor még mindig csak 30-31 évesek voltunk, a legkisebb gyerekünk is nagycsoportos lett, elkezdtünk vágyni még egy babára. Samu az egyetlen „tervgyerekünk”. Aztán amikor ő kicsi volt, akkor gyűrűzött be az ingatlanpiacra a 2008-as válság.
Gergő: Igen, ráadásul ekkor újra építkeztünk is (igaz, csak egy utcával odébb költöztünk), hiszen kinőttünk az előző házunkat. Itt is megéltük a Gondviselést: hamar el tudtuk adni a régi házunkat, és kaptunk fél évet a kiköltözésre, ez alatt pedig felépült az új házunk.
Lujzi: Én közben, hogy átvészeljük ezt az időszakot, elmentem a plébániánkra dolgozni, a papunk már nem győzte egyedül a tennivalókat, szüksége volt adminisztratív segítségre. Pályázatokat nyertünk, rengeteg programot szerveztünk. Gergővel mindketten nagyon sokat dolgoztunk, későn értünk haza, amit a gyerekek talán kicsit megsínylettek. Az ötödik gyermekünk ilyen körülmények között született, ezért is lett a neve Johanna, vagyis „Isten megszabadít”. Az utolsó pillanatig dolgoztam, egy nyári gyerektábor után született meg a lányunk. Ahogy elkezdtem gondolkodni, hogy lassan vissza kéne menni, akkor jött a hatodik gyermekünk, aki nem sokkal anyukám halála után fogant. Ő mondogatta is, hogy „meglátjátok, lesz még nektek gyereketek”, de én elképzelhetetlennek tartottam. Utána neveztük el a lányunkat Ilonának.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Időközben elkezdett formálódni – egyelőre informálisan – a Csakazértis a Családokért Egyesület is.
Lujzi: 2012 egy sorsfordító év volt a házasságunkban, a plébániai munkám révén is ekkor kezdett elmélyülni a hitünk, és a házas hétvégéknek köszönhetően a kapcsolatunk is.

Ebben az évben indult a Schönstatt képzése, a Családakadémia is, ez teljesen átváltoztatott. Négy gyerekünk volt ekkor, amiről azt gondoltuk, hogy sok. Itt láttunk példákat hét- és nyolcgyermekes családokra is – ez akkor még szürreálisnak tűnt.

Azt láttuk rajtuk, hogy boldogok, hogy nekik „bejött az élet”, nem azt, hogy meg vannak nyomorítva, hogy húzzák az igát. Tudat alatt ugyan, de vonzóvá vált a nagycsalád. Ettől még nem akartunk több gyereket, de azt, hogy mégis így lett, én az ő „rovásukra” írom.
Gergő: Az első év egyébként teljesen a saját házasságunkra fókuszált, a második évben kezdtük el tanulni, hogyan segíthetünk más párokat. Ahogy vége lett ennek a képzésnek, a másik 5 házaspárral nem engedtük el egymás kezét, hanem elkezdtünk intenzív jegyeskurzusokat tartani együtt, illetve a Házasság hetébe is bekapcsolódtunk, ekkor már mint egyesület. Célunk a családok életének jobbá tétele, rendszeresen hívunk országosan is ismert előadókat, illetve egyre inkább a (tizenéves) fiatalokra fókuszálunk. 

– Másfél éve még egy taggal bővült a családotok.
Gergő: Igen, ráadásul úgy, hogy Lujzi Iluska születése után elkezdte a lelkipásztori munkatárs-képzést Pécsen, tavaly diplomázott.
Lujzi: Az oktatás szombatonként van, ami nekem igazi lelki-szellemi feltöltődés. Gergő vállalja ezeken a napokon az összes gyereket. Sőt, abba is belement, hogy folytassam a teológiát. Habár közben megérkezett Mirkó is, az itthon töltött időt még inkább szeretném kihasználni a tanulásra. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. szeptemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>