„A választott szülészorvosom koronavírus-fertőzést kapott” – Noémi szülése pandémia idején egy vidéki nagyvárosi klinikán

November 30., hétfő:

Kint állok a hidegben a terhesambulancia előtt. Az arcomon maszk, ahogy a többi „sorstársamon” is. A hatalmas pocakomtól be sem tudom gombolni a téli kabátomat. Egy hosszú, kötött sállal próbálom betakarni és melegíteni a hasam. Csak egyesével engednek be minket az ambulanciára. Az ajtóban egy katona áll, empatikusan néz ránk, és kötelességtudóan végzi a feladatát. Hosszú idő után végre beenged az épületbe. Kéri, hogy fertőtlenítsem a kezem, majd lázat mér, és némi adminisztrációt, illetve vírussal kapcsolatos kérdést követően tovább enged. Hamarosan szülni fogok, már betöltöttem a 39. hetet. De nagyon elöregedett a méhlepényem, és az orvos szerint a baba növekedése lehetne jobb is. Megegyezünk, hogy a komplikációk elkerülése érdekében szerdán megbeszéljük a szülés indításának részleteit.

December 1., kedd:

Ma kivételesen semmilyen vizsgálatra nem kell mennem, végre pihenhetek, gondolom magamban. De közben a szemem sarkából észreveszem a ruháktól roskadozó szárítót: „Csak előbb ezt még összeszedem.” Innentől kezdve nincs megállás, egyik otthoni teendő követi a másikat, és egyszer csak azon kapom magam, hogy nagyobb cserepekbe költöztetem a virágokat. Ekkor megcsörren a telefonom.

A fogadott orvosom hív és közli, hogy pozitív lett a koronavírus-tesztje, ezért nem tudja elvállalni a szülés levezetését. Dühös és csalódott vagyok.

A bizonytalanság érzése árasztja el minden egyes porcikámat. Aggódok. Nem elég, hogy a vírus miatt a szeretteim közelsége nélkül kell végigvinnem a várandósságot, most még ez is! Fáj, hogy ez a fajta biztonságérzet is kicsúszott a kezeim közül. Úgy érzem, hogy cserbenhagytak az utolsó pillanatban. Csak annyit tudok biztosan, hogy most nem gyengülhetek el. 

December 2., szerda:

Egy újabb mozgalmas napnak nézek elébe. Ultrahangvizsgálatra megyek, a szülés indításának időpontjáról már egy másik orvossal konzultálok, aki aznap az ambulancián rendel. A szokásos kórház előtti didergős, sorban állós procedúra után következik az órák hosszat tartó várakozás a melegben, ülőhely nélkül, kabáttal és papírokkal a kezemben. Nagyon sokat kell várnom, míg végre sorra kerülök, pedig a legkorábbi időpontra, 07:30-ra mentem, de így is délután egy órára érek haza.

Nagyon éhes és fáradt vagyok. Alig várom, hogy végre lezuhanyozzak, egyek valamit és pihenjek. Egy hosszan tartó, kellemes fürdés után neki is állok megmelegíteni az ebédet, amikor hirtelen furcsa érzést tapasztalok. Eláraszt „valami” lent, és egyszerűen nem bírom visszatartani. Pont, mint a filmekben, egy tócsa lesz alattam, én meg már nyúlok is remegő kézzel a telefonom után. A férjemet hívom, aki indul is haza hozzám, közben pedig értesíti a mentőket.

Egy nagy sóhajtás után erőt veszek magamon, és a legnagyobb nyugodtsággal öltözöm át. Még bepakolok egy pár hasznos dolgot a táskámba, amit korábban már előkészítettem a szüléshez. Gyorsan bekapok egy pár kanál brassóit is. Közben a férjem hazaér, majd nem sokra rá a mentő is megérkezik.

A klinikán megvizsgálnak, a férjemet viszont nem engedik be hozzám a szobába. A vírushelyzet miatt neki a folyosón kell várakoznia.

Átveszem a hálóinget, lefekszem, a fájások csak ezután jelentkeznek. A magzatvíz időközben el-eláraszt nagy hirtelenséggel, hatalmas mennyiségben. Meg is jegyzi a szülésznő, hogy nagyon sok magzatvíz távozik hirtelen.

Kép

Kép: Freepik

Közben a férjemért is aggódom. Fáradt ő is, a munkából jövet még le sem tudott zuhanyozni vagy enni pár falást. Több ott dolgozóval is beszélek, míg végre sikerül elintéznem, hogy kapjon egy papírt arról, hogy be tudjon jönni apás szülésre. Kimegyek a folyosóra, átadom neki a papírt, és már sétálok is vissza a vajúdóba. Egyedül vagyok. Csak egy nagyon kedves szülésznő néz be hozzám időnként, figyeli a fájások gyakoriságát és mindent, amit ilyenkor kell. Próbálok a lehető legjobban odafigyelni arra, hogyan vegyem a levegőt a fájásoknál, milyen pózban legyek a vajúdás alatt. Igyekszem minden tudásomat előszedni azzal kapcsolatban, hogy mivel könnyíthetem meg ezeket a perceket. Részben sikerül is, viszonylag jól bírom a fájdalmat.

Tűrök, amennyire csak tőlem telik. Meg is dicsér a szülésznő, hogy milyen jól bírom, de közben észreveszi, hogy kezdek kimerülni, ami nem csoda, hiszen hajnali négy óta ébren vagyok, eleve fáradtan és éhesen indultam szülni. Felajánlják az epidurális fájdalomcsillapítót, amit némi vacillálás után végül elfogadok. Nem bánom meg, mert így pihenni tudok egy keveset szülés előtt.

A maszkviselés közben eléggé megvisel. Néha, amikor egyedül vagyok a szobában, kicsit lejjebb húzom az orrómról, hogy jobban levegőhöz jussak.

December 3., csütörtök:

Körülbelül tíz óra vajúdás után felhívom a férjem, hogy most már bejöhet hozzám. Kérem, hogy hozzon vizet és készítsen egy szendvicset is, mert a folyadék meg a keksz, amit magammal hoztam, már elfogyott. Szinte az utolsó pillanatban ér be hozzám. Gyorsan felkapja magára a lábzsákot meg a védőruha többi részét, engem meg már tolnak is be a szülőszobába. Innentől kezdve felgyorsulnak az események, néhány fájás és nyomás után már azon kapom magam, hogy a karjaimban tartom a kislányomat. Hallom a hangját. Ez az a hang, ami a legnagyobb boldogságot hozta el az életembe, és ami örökre az emlékezetembe vésődött.

Hajnali ötkor elbúcsúzom férjemtől, vége az aranyóránknak. Pár napig, amíg bent vagyok a klinikán, nem láthatjuk egymást. Csomagot küldhet, de azt is csak a katonák adhatják át nekem. A vizitek is úgy zajlanak, hogy a maszk folyamatosan rajtunk van. A kórházban nagyon lassan telnek a napok. Hiányzik a családom, a férjem, de nem sírok. Tudom, hogy erősnek kell lennem, mert ennek a kis emberkének itt a karomban szüksége van rám.

Nem engedhetem meg magamnak, hogy elgyengüljek, pedig nagyon nagy szükségem lenne arra, hogy mellettem legyen valaki. Fáj mindenem.

A varratok miatt sem ülni, sem feküdni nem bírok. Fáradt is vagyok, mert a kisbabánk az első perctől kezdve mellettem van, és emiatt pihenni sem merek.

Aznap viszont, amikor végre hazaengednek minket, minden kitör belőlem. Az autóban hatalmas zokogásba kezdek. Elérzékenyülök, amikor meglátom a férjem, és meghallom a hangját élőben. Úgy érzem, mintha erőszakkal szakítottak volna el minket az aranyóra után, és most, hogy újra láthatom őt és magunkat egy családként olyan, mintha sok-sok év után ismét találkoztunk volna. Még magamnak sem tudom megmagyarázni, miért sírok, csak potyognak a könnyeim. Nézem a kislányunkat és a férjemet, és azt érzem, hogy végre hazaértem.