„Teljesen meggyógyulni soha nem fogok” – Éhhaláltól az életveszélyes túlevésig

Huszonkét évesen, 2006 februárjában ötven kilóról indultam, és elhatároztam, hogy annyit fogyok, amennyit csak lehetséges. Pillekönnyű akartam lenni. Szerettem volna eltűnni az emberek, legfőképp a túlféltő-kontrolláló szüleim szeme elől. Makacs voltam, eltökélt, kreatív és – ha evésről volt szó – hazudós. Mindennap kalóriadeficit létrehozására törekedtem, számoltam az ételek tápanyagtartalmát, megszállottan lépcsőztem, gyaloglás közben olvastam, éhgyomorral futottam a közeli parkban, s azt mondogattam magamnak:

„A fájdalom csak átmeneti állapot. A fájdalom a barátom. Amikor a gyomrom korog, a testem többi része tapsol.”

Március közepére teljesen beszűkült az érdeklődésem: az eszem kizárólag az ételeken és azok zsír-szénhidrát összetételén járt. Elszigetelődtem a környezetemtől, kivontam magam minden közös programból. Végre lett egy saját kontrollterületem, ahonnan mindenkit kizárhattam! Boldognak és felszabadultnak éreztem magam. Amikor nagyon kínzott esténként az éhség, és remegett a kezem, kerestem egy főzőműsort a tévében, és elhitettem magammal, hogy jóllakom azokkal az ételekkel, amiket a műsorban elkészítenek. Négy-öt órákat tudtam csak aludni, azt is altatóval, ha meg sikerült elszenderedni, ételekkel álmodtam. Pontosabban azt álmodtam, hogy tiltott ételeket – habos süteményeket, kakaós csigát, islert, rétest, sós mogyorót – tömök magamba, amitől bűntudat gyötört. Verítékben úszva riadtam fel, beletelt pár percbe, mire felfogtam, hogy a „bűnözést” csak álmodtam. Ellenőrzésképpen azért megtapogattam a hasam, és csak akkor nyugodtam meg, amikor éreztem, hogy nem eresztettem pocakot egyetlen éjszaka alatt.

Egy sor illogikus képzetet gyártottam, például hónapokig éltem abban a hitben, hogy csak a szilárd táplálékok hizlalnak, a folyékonyak nem, illetve, hogyha csak szopogatom a csokit, akkor kevesebb kalória kerül belém. Egy kimosott nadrágtól frászt kaptam, azt hittem, azért szűk, mert híztam.

Május elejére negyven kiló lettem; ekkor már minden ismerősöm meg akart menteni, ami nagyon erőteljes dührohamokat váltott ki belőlem, már csak azért is, mert ezek az ismerősök előtte évekig rám se hederítettek.

Tudtam, hogy nem a személyem és nem a gondolataim, a vágyaim, a fájdalmaim érdeklik őket, hanem az a kis bazári majom, akit meg lehet bámulni a zörgő csontjai miatt.

Harminckét kiló voltam, amikor Isten megmutatta nekem az arcát

2006 nyarán 32 kiló lettem, akkor már nehezemre esett a mozgás, gyakorlatilag csak csoszogtam, mosolyogni pedig nemigen bírtam, mert a pergamenszerű sárgás bőröm az arccsontomra tapadt. Csomókban hullott a hajam, rettentően fáztam, mozgott az egyik fogam, de azzal bátorítottam magam, hogy a könnyedség és a hájnélküliség minden kínt megér. Ekkor már kizárólag azonos színű ételeket és italokat voltam hajlandó elfogyasztani, azokból is maximum 2-300 grammot naponta. Reggelente a karjaim segítségével toltam fel magam az ágyról, a lábaimat „lepakoltam” a földre, hogy belebújhassak a papucsomba. Nem kaptam már a méretemben ruhát felnőtt butikokban – kénytelen voltam kínai árusok XXS-es ruháiból válogatni. Egy életveszélyes játékot folytattam, amiből már csak büszkeségből sem akartam kiszállni.

Kép

Kép: Freepik

Egészen augusztusig, amikor is egy sétából hazafelé menet több ütemet kihagyott a szívem, irtózatosan megszédültem, fekete pacák táncoltak a szemem előtt, és elment a hallásom. Biztos voltam abban, hogy meghalok. Szinte kúszva mentem haza, fogtam az első ételt, amit otthon találtam, és elkezdtem magamba tömni. Amikor a látásom tisztulni kezdett, kimentem az erkélyre, és – tudom, „giccsesen” hangzik –, de a szemközti ház betonfalára vetülő fénysávban úgy véltem, hogy Isten – vagy valami nálam feljebbvaló – épp nekem akarja megmutatni magát. Vagyis inkább én voltam hajlandó ránézni végre.

Disznóállapotban vegetáltam, kézzel túrtam a somlói galuskába

Segítség nélkül tápláltam fel magam, mert nem akartam, hogy bezárjanak a kórházi szondázók közé. Ami azonban ezután következett, arra nem voltam sem fizikailag, sem pedig mentálisan felkészülve.

A feltáplálási időszakban figyelnem kellett volna arra, hogy a hízás mértéke egyenletes legyen, hiszen egy romjaiban álló szervezetet nem lehet nyakon önteni rögtön szénhidráttal, fehérjével és zsírral.

A szervezet ilyenkor akár a csecsemőké: folyamatosan kell hozzászoknia újra az egyes ételcsoportokhoz. Erről fogalmam sem volt, és rákattantam a gyorséttermi ételekre, ami egészen pontosan azt jelenti, hogy huszonnégy perc alatt pusztítottam el négy nagy szendvicset és két fagylaltot. Rettentően görcsölt a gyomrom, puffadtam, hányinger gyötört, ödémás lett az arcom, szédültem, izzadtam… úgy éreztem, mintha az ereim szét akarnának pattanni. A súlyom nőtt, ami óriási terhet rótt az idegrendszeremre.

Másfél hónap alatt lettem újra ötven kiló, és bár megmenekültem a haláltól, teljesen elveszítettem a lelki békém. Nem találtam többé önmagamat, nem éreztem, hogy valójában hol húzódnak a testem határai. Kicsit olyan volt, mint valami skizofrén állapot. Szomorú voltam, cinikus, és mint egy drogos, kerestem a napi boldogságadagomat az ételekben, amik persze csak átmeneti kielégülést okoztak. Lepakoltam a konyhapadlóra a csokikat, a péksüteményeket, a pizzát és a chipseket, és szó szerint ájulásig ettem magam. Kézzel túrtam bele a somlói galuskába, belekevertem a sós mogyorót a túrókrémbe, mellé pedig faltam az extra csípős pizzát. Hogy nem mentem be dolgozni? Nem érdekelt. A kezem, a pizsamám és a konyhapadló mocskos, maszatos volt, körülöttem üres ásványvizes flakonok hevertek. Egyszer egy kiló szaloncukrot ettem meg egyetlen óra alatt, amitől annyira rosszul lettem, hogy ki kellett hívnom a háziorvost. Napokig képes voltam disznóállapotban létezni, pedig tudtam, hogy a mértéktelen evés önmagunk vigasztalásának egyik legprimitívebb formája.

A falásokat követően mindig sötétben zuhanyoztam. Undorodtam attól, aki lettem, és fogalmam sem volt, hogyan szállhatnék ki ebből a mókuskerékből.

Aztán egy ismerősöm ajánlott egy fiatal szakembert, akinek a BED (Bing Eating Disorder), azaz a túlevés és az anorexia (illetve a bulimia) volt a szakterülete. Két évig kezelt, olyan volt számomra, mint egy lelkivezető. Biztatott, hogy foglaljam táblázatba az evéssel kapcsolatos gondolataim (Miért most akarok enni? Miért épp azt, amit? Mi történt a falásroham előtt? Mit próbálok pótolni az étellel? Hogy érzem magam evés után és előtt?). A kérdésekre adott válaszok egyfajta önreflexióhoz segítettek hozzá: idővel a saját megfigyeléseimmel sikerült jobban megértenem a működésemet, a falások mögött álló okokat, így közelebb kerültem az arany középúthoz. Az áruházi tükröket viszont a mai napig kerülöm, mert megzavarhatja az önmagamról alkotott képem.

Pengével a bűntudat ellen

Sosem azért csapoltam, vagyis vagdostam a testem pengével a falásrohamok után, mert figyelmet akartam, sőt; mindig titokban csináltam, és ügyeltem arra, hogy senki ne láthassa a vágásokat. Ahogy a vérem kicsordult a bőröm alól, egyfajta megtisztulást éreztem, kiszállt belőlem a feszültség. Nevetséges, tudom, de néha még be is magyaráztam magamnak, hogy így is veszítek a súlyomból pár grammot.

Kollektív felelősségünk van abban, hogy evészavaros embereket nevelünk ki

Hiszem, hogy senki nem lesz evészavaros kizárólag a médiában megjelenő nőképek, a médiában elhangzó állítások miatt. Ehhez számos külső tényező (anya–gyermek, apa–gyermek, csúfolások, másodlagos szocializáció, szexuális abúzus, kiközösítés, túlzott elvárások az óvodában, iskolában) együttállása szükséges.

A legerősebben, a mai napig kihatóan azok a mondatok vittek a betegség felé, amelyeket tiniként a kortársaimtól kaptam. Ne bújjon tehát el a pedagógus, mert a szülők mellett elsősorban neki kell(ene) észrevennie, ha verbálisan bántják valamelyik diákját!

Biztos vagyok benne, hogy sokan megítélnek majd, amiért beszélni mertem erről a kényes témáról. Vállalom.

Azért muszáj megjegyeznem, hogy az evészavar nem az unatkozó emberek betegsége. Segélykiáltás egy labirintusból, és mindannak a múlt- és jelenbéli fájdalomnak a kifejezése, amit szavakkal nem tudsz elmondani. Az evészavar hullámzó intenzitású betegség, amely általában időszakosan tör elő, felerősödik, aztán enyhül bizonyos hatásokra. Pont ezért tünetmentes anorexiásnak és visszaeső túlevőnek nevezem magam, s jól tudom, hogy teljesen meggyógyulni soha nem fogok. A falásrohamaimért a mai napig mélységesen szégyellem magamat, de pozitívumként könyvelem el, hogy már nem blokkolok le, ha kollégákkal, barátokkal vagy a párommal kell együtt ennem.

Szerintem az élet olyan, mint egy gazdagon megrakott svédasztal, aminél, ha nem figyelsz, az ördög könnyen tévútra visz. Megtanultam szeretni és elfogadni minden ízt az édestől a keserűig, de a tányéromra csak módjával szedek.