„Helló, Jézus, itt vannak a Molnárék!” – Interjú Molnár Gáborral és Molnár-Bánffy Katával

Kata: A karantén alatt sokat sétáltunk esténként Leányváron. Általában a határban álló kereszt felé vettük az utunkat, tudatosítottuk, hogy milyen jólesnek ezek a gyaloglások mindkettőnknek. De leginkább az motivált, hogy tavaly egy érdemi párkapcsolati krízisen mentünk át. Jártunk párterápiára, segített is, de vágytunk arra, hogy ne a terápia legyen a mi házasságunk nagy közös kalandja, szerettük volna ezt egy erős élménnyel felülírni. 

– Úgy érzed, azért előkészítésnek jól jött a párterápia? 

Kata: Egy akut válságban lévő kapcsolatban valószínűleg nem jó ötlet a közös zarándoklat, mert a kritikus dolgok még inkább elmélyülhetnek szélsőséges körülmények mellett. Olvastam egy zarándokpárról, akik végigveszekedték az utat. 

Kép

A Mária Úton mindig toronyiránt kell menni (Sár-hegy, Anna-kápolna)

– Mit volt könnyű itthon hagyni, és mit volt nehéz? 

Gábor: Nekem, azt hiszem könnyebb volt, mert nem gondoltam bele a jelentőségébe. Az volt a taktikám, ha megvan az elhatározás, akkor azt is eldöntjük ezzel, hogy megoldjuk a részleteket, a munkát, a gyerekeket, a háztartást, a kertet.

Apukám kilencvenen túl van, lebénult pár éve, kerekesszékben él, de nem lehet felhívni, mert már nagyon rosszul hall. Ezért vittünk magunkkal bélyegeket, és rendszeresen küldtünk neki képeslapokat. 

– Mindenki támogatta a terveteket? 

Kata: A gyerekeinktől engedélyt kértünk, hogy nyáron, amikor egy rendes szülő nyaralni viszi a gyerekeit, mi elmehessünk ketten 5 hétre. A nagyfiaink és a 11 éves lányunk azzal a feltétellel engedtek el, hogy ne tartozzanak nagyszülői hatáskör alá, hanem önállóan lehessenek. Ügyesek voltak, büszkék vagyunk rájuk, a 18 éves nagyfiunk még a testvérei érzelmi szükségleteire is odafigyelt. De nem lelkesedett mindenki, nekem kicsit rosszul is esett, hogy a családos közösségünkben többen szkeptikusak voltak, az akadályokat kezdték sorolni, ahelyett, hogy biztattak volna. De addigra mi már eldöntöttük, hogy megyünk. 

Kép

A Jézus szíve‑kilátónál, Székelyföldön (Gordon-tető, 958 m)

– Gábor mindig nagy túrázó volt, Kata kevésbé lelkes a sátrazós programokért. Ez azt is jelenti, hogy Gábor volt végig a vezető és biztató? 

Kata: Igen, kicsit helyreállt köztünk a klasszikus férfi-nő dinamika… Ő tervezte és követte az útvonalat, mindig rábízhattam magam. És volt, hogy vitte az én – az övénél amúgy is jóval könnyebb – hátizsákomat is. 
Gábor: A siker kritériuma az volt, hogy semmiben ne nehezítsem, hanem segítsem őt. Az első két hétben volt egy kis mozgásterünk az út tervezésével, de az erdélyi szakaszon szigorúbban kellett tartani a menetrendet. Tervezést igényelt az étkezés is. Volt, hogy mondták, hogy a kultúrházban jól felszerelt konyha van, és tényleg az volt: 100 tányérral, 100 villával – csak épp főzőedény nem volt, úgyhogy a betervezett lecsót a gázsütő tepsijében sütöttük. De annyira finom lett, hogy elhatároztuk, hogy ezután mindig így készítjük. 
Kata: Készültünk olyan helyzetekre, hogy ha esetleg nem találunk szállást, akkor egy üres nyaraló teraszán vagy egy buszmegállóban alszunk, de aztán erre nem volt szükség. Viszont voltak félelmetes részek.

Székelyföldön figyelni kell a medvékre, de ami még reálisabb veszély, az a nagy, vad pásztorkutyák által védett területeken való átjutás. Ilyenkor tényleg Gábor volt a klasszikus, erős védelmező férfi. 

– Ilyenkor az erős férfi nem fél? 

Gábor: Azt nem mondom, de megpróbál a helyzetekhez dinamikusan alkalmazkodni. Például pont a pásztorkutyák kapcsán teljesen ellentmondásos üzenetek vannak a köztudatban. A cél röviden annyi volt, hogy anélkül, hogy megharapnának, továbbmenjünk arra, amerre szeretnénk. Ez végül mindig sikerült... A gyengeséget nem engedtem meg magamnak, úgy gondoltam, hogy Katának most az én gondoskodásomra van szüksége, hogy ezt végig tudja csinálni. 

Kép

Egy Bánffy Bánffytanya határában

– A ráhagyatkozás a zarándok alapélménye, nemcsak a társadra, az időjárásra, a helyi emberekre is nyitottnak kell lenni. Idegenként érkeztetek, és sokszor barátként mentetek el. 

Kata: Ezekre a barátságokra nem is számítottunk. A Mária Úton sok lelkes önkéntes dolgozik, különösen az erdélyi szakaszon. Kézről kézre adtak minket, napok múlva is érkeztek az SMS-ek pap bácsitól, lelkésznétől, hogy hol járunk, megérkeztünk-e, jól vagyunk-e. 

– Kata, a családod mindkét ágon Erdélyből ered, ma is élő szálakkal kapcsolódtok oda. Fontos volt számodra, hogy ezt a földet gyalog is meghódítsd magadnak? Ez egy múltbeli kirándulás is volt? 

Kata: Nem, ez nagyon is a jelenben történt velünk. Amikor az ember gyalogol át a tájon, faluról falura, dombról völgybe, amikor ott élő emberekkel találkozik, kifejezetten intim viszonyba kerül a vidékkel, az országgal, a földdel. Ha ezt az érzelmi energiát beleadhatom a saját hazámba és megkaphatom tőle viszont, akkor miért keresném ugyanezt egy idegen tájban? Ezért örülünk, hogy nem a Camino mellett döntöttünk. Hiába tanultad meg a földrajzot, azt, hogy a nagy magyar Alföld átlóg a mai Romániába, vagy hogy a nyírségi homok valóban húzza a talpadat és mennyire más, mint az agyagos talaj, ilyenkor éled át. Vagy ha négy napig tűző napon mész, csak egy-egy fát látsz, mert ez a Mezőség és nem az erdőség… 

Kép

Haverkodás a pásztorokkal Kolozs megyében

– Sok anekdota van a természetben élő ember szűkszavúságáról. Ti mennyit beszélgettetek? 

Kata: Gábor arra számított, hogy majd többet beszélgetünk, én pedig rettenetesen hálás voltam neki, hogy sokszor csöndben mehetünk. Eleinte azért, mert sokat küzdöttem a fájdalommal a lábamban, és a csalódottságommal, hogy nehezen bírom. Emellett nem volt energiám sokat beszélgetni. Később meg azokra az intenzív folyamatokra figyeltem, amelyeket ezek a küzdelmek indukáltak bennem. Gábor pedig hagyta. Itthon mondta csak, hogy neki beszélgetéselmaradása van, azóta igyekszünk pótolni. 

– Kevésszer adatik az meg, hogy egy pár együtt éljen meg spirituális élményt. Nektek sikerült? 

Kata: Azt tudtam, hogy a zarándoklatnak lesz egy jó kirándulásélménye, azt is reméltem, hogy nagyon jót fog tenni a házasságunknak, de hogy eljussak egy valódi, mély, spirituális kalandig, valójában magamnak sem mertem célul kitűzni. Nehezen mondok ki ilyeneket, félek a csalódástól. Gábor már Rákosszentmihályon azt mondta, ha kérdezték, hogy Csíksomlyóra megyünk, én ezt jellemzően csak a Székelyföldön mertem már kimondani. Működött bennem a kudarckerülő attitűd, hogy eljutunk-e az igazi spirituális élményig. De azért ezzel kezdeni kellett valamit, mert az nyilvánvaló volt, hogy ez nem egy kalandtúra, hanem egy zarándoklat. A zarándokcsoportok minden keresztnél, templomnál imádkoznak, énekelnek. Amikor Budapestről kifelé gyalogolva megláttuk az első templomot, kicsit zavarba jöttünk, hogy mit is csináljunk… 

Kép

Ha felnéz a zarándok, mindig lásson maga előtt jelet – ezt vallják a Maros megyei önkéntesek

Gábor: Olvastam egy afrikai srácról, aki egy keresztény misszióban nevelkedett, és amikor kórházba került, kérdezték tőle, miért van ilyen jó kedve. Erre ő azt felelte, hogy eddig, ha elment egy templom előtt, benézett, és azt mondta: „Helló, Jézus, itt van Joe!”, most pedig minden délben azt hallja, hogy „Hello Joe, itt van Jézus”. Ennek parafrázisaként,

az első naptól az utolsóig, ahányszor megláttunk egy keresztet vagy templomot, azt mondtuk, „Helló, Jézus, itt vannak a Molnárék.” 

Kata: Ez vicc volt, egy távolságtartó attitűddel induló gesztus, de a Szentlélek ott fúj, ahol akar, ez a személyes megszólítás beszivárgott az életünkbe és valósággá vált. Párbeszédet indukált bennünk az emberi alakban megjelenő Istennel. Akinek azt lehet mondani, hogy „helló, na itt vagyunk”, annak azt is el lehet mondani, hogy „dühít, hogy ennyire fáj a lábam, nem erről volt szó, nekem ezt jobban kéne bírni”, meg azt is, hogy „milyen csodás ez a dombgerinc, köszönjük…” 
Gábor: Az ima összekapcsolódott az úttal, a mise a megérkezés élményével. 
Kata: Az is a spiritualitás egy különleges fajtája, amikor a szabadságnak arra a fokára jutsz, hogy minden problémád megoldható egy kis vízzel, sebtapasszal, szendviccsel, fújdogáló szellővel vagy árnyékos paddal. Tartósan a Maslow-piramis alján mozogni valójában nagyon felszabadító élmény. Sokat imádkoztunk az úton másokért is – még idehaza elhatároztuk, hogy minden napnak lesz egy ima-tematikája, és a barátaink is küldtek szándékokat Messengeren, SMS-ben... Például két kisbaba is született az öt hét alatt, akinek a szülei figyelmeztettek minket, amikor be kellett indítani az imakommandót… 

Kép

A zarándokkereszt felirata a Hargitán: „Én vagyok az út, az igazság és az élet!”

– Talán szükségetek is volt erre, hogy ne érezzétek csak a magatok luxusának ezt a zarándoklatot? 

Kata: Megküzdöttem a kísértéssel, hogy ez luxus, hogy nem mindenki engedheti meg magának, hogy öt hétre elmenjen, maga mögött hagyjon mindent. De ha az embernek emiatt lelkiismeret-furdalása van, akkor az ezzel kapcsolatos szorongás határozza meg az utat, nehéz úgy az egyébként záporozó kegyelmeket befogadni. 
Gábor: …és persze, vannak másfajta szorongások is, például, hogy sikerül-e, fel kell-e adni. Aztán amikor elkezdünk minden napnak, minden megtett kilométernek örülni, az átlendít ezeken. 
Kata: Nincs olyan, hogy érvénytelen zarándoklat, az egynapos is, a kéthetes is „érvényes”. Meg a kerülőút is. És a kihagyott öt kilométer Miskolc belvárosában, az is… Jelen akartunk lenni, örömmel akartunk jelen lenni, hogy újra és újra megszülethessen az elhatározás, hogy tovább akarunk menni.

Soha egy percig sem gondoltam azt, hogy hagyjuk abba. Jól imádkoztuk, hogy „ne vígy minket a kísértésbe.” 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Könnyű volt a hazaérkezés? 

Kata: Nagyon jó volt a gyerekeinket látni végre. Ezzel együtt a zarándoklat utolsó napjaiban elindult bennünk egy gyászfolyamat is. Azóta alig telt el pár hét, már előjött belőlünk a sóvárgás az út után. Jó lenne, ha valahogy beépíthetnénk az életmódunkba, a gyerekek, a munka, a közösség, a fűnyírás, a veteményezés mellé. Már tervezünk is egy rövidebb, pár napos őszi utat, már pedzegetjük a gyerekeinknek… 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. októberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>