Az első magyar utasszállító pilótanő: „Mindenáron az életet, a felszállást kell választanunk!”

– Mi kell ahhoz, hogy valaki pályát tudjon módosítani, újat kezdeni, akár életében többször, ahogyan ön tette?
– Semmi. Észre kell venni, amit az élet diktál, és alkalmazkodni kell, ahogyan egy növény hajladozik a szélben. Talán a derűs alaptermészetem is segít.

– Családjában nem ön az első és egyetlen ismert ember. Édesapja, Czigány György író, költő, rádiós műsorvezető, zenei szerkesztő. Öccse, Czigány Zoltán is író és költő volt, valamint rendező és televíziós szerkesztő. Mindketten írtak a repülés iránti rajongásukról. Apukájuktól örökölték a repülés iránti vonzalmat?
– Apukánk a mai napig rajongója mindenféle repülős programnak. Maradandó élmény, hogy gyerekként elvitetett minket a Balaton fölé, kétmotoros Moravával repültünk a tó felett.

– Nem félt?
– Három dolgot tanultam meg aputól gyerekként, amitől biztosan nem kell félni, mert az élet legcsodálatosabb dolgai közé tartozik: a repülés, a kutya és a tenger. Édesapám számára ez a három olyan élményforrás, ami a csodákat jelenti az életben, és belém is átöröklődött. Anyai nagyapám egyébként a világháborúban pilóta volt, vezérkari őrnagyként szolgált. Én már csak úgy ismertem őt, mint aki nyugdíjasként kapálgat a kertben.

– Ezek szerint a szülei nem ellenezték, hogy a repülést választotta hivatásul?
– Apukám azért meg volt döbbenve, különösen, hogy otthagytam a biztos állásomat a Magyar Televízióban. De amikor sikerült, akkor örült neki, hiszen valamilyen módon az ő álmát is teljesítettem.

Kép

Czigány Ildikó édesapjával, Czigány György rádiós műsorvezetővel

– Elhatározta, hogy nagygépet fog vezetni, pedig akkoriban jogszabály tiltotta, hogy nő vezessen utasszállítót…
– Azt akkor még nem tudtam, hogy nem lehet nő utasszállító gép pilótája, mert egy miniszteri rendelet tiltja, csupán annyit, hogy eddig nem volt nő ilyen státuszban a Malévnél, és biztosan nem nézik jó szemmel. Korábban is akadt nő, aki megpróbálta, de nem nagyon támogatták. Ma már a repülés sem fizikai sem pszichológiai tekintetben nem akkora kihívás, mint 30 éve volt, a repülésbiztonság érdekében igyekeznek a pilótákat minél inkább tehermentesíteni. Én az elsők között lehettem, akik nem orosz gépen, hanem holland Fokkeren tanulhattak.

Harminc éve még egy Tu-134 -es kormányát a maximális sebességnél kitéríteni fizikailag is megerőltető volt.

A kiképzést Oroszországban, a több évtizeddel ezelőtti körülmények között megcsinálni sem volt leányálom. Azt szokták mondani, hogy a nők precízebbek, szabálykövetőbbek. Én nem voltam különösebben precíz és szabálykövető, viszont repülni, talán mondhatom, hogy tudtam. Mintegy nyolcezer repülési óra van mögöttem.

– Megélt igazán ijesztő, életveszélyes szituációt a levegőben?
– Nem, szerencsére az utasforgalomban az ilyen helyzetek extrém ritkák. Az utasok gyakran félnek, amikor turbulenciában repülünk, de ez valójában csak kellemetlen. A régi időkben a rettegő utast behívtuk a pilótafülkébe. Amikor azt látta, hogy mi nem verejtékes homlokkal dolgozunk, hanem viccelődünk, újságot olvasunk és isszuk a kávénkat, azonnal eltűnt belőle a feszültség, pillanatok alatt megnyugodott. Ennél jobb gyógyszer nem volt fent a félelem elűzésére.

Kép

Czigány Ildikó

– Miben ragadná meg a repülés szépségét?
– Erről írtam a „Kék világ” című könyvemet, hosszan lehetne fejtegetni, nagyon nehéz ezt egy mondatban megfogalmazni. Túl azon, hogy számomra manuálisan nagyon nagy élmény, vagyis szeretem fogni a kormányt és vezetni a gépet, mindig egyfajta életszimbólum is volt. Az életben mindig ott van az az ellentmondás, örök megválaszolhatatlan kérdés, hogy minek van az egész, ha a végén úgyis minden elmúlik.

A felszállás számomra azt szimbolizálja, hogy a kockázatok és az elmúlás tudatában is mindenképpen élnünk kell az életet, a felszállást kell választanunk.

– Közel húsz év után mégis abbahagyta. Miért?
– Megszűnt a Boeing 767-es, vagyis a szó szoros értelmében vett munkahelyem. A széles törzsű Boeing 767-es, 186 tonna maximális felszálló súllyal, nagyon komoly gép volt. A Boeing megszűnése már a Malév pusztulásának előjele volt. Megint kellett hoznom egy bátor döntést. Nem akartam sem a világ végére, külföldre kerülni, sem fapadoshoz elmenni, és ugyanazon a létrán visszafelé sem szívesen lép az ember. Azt viszont nem gondoltam, hogy semmi, de semmi munkát nem találok majd hosszú időn keresztül, amiben örömömet lelem. Az elmúlt tíz év azzal telt, hogy kisebb-nagyobb sikerrel ezt keresgélem.

– Lemondott az anyaszerepről, amikor pilótanő lett?
– Nem, hiszen akkoriban a párom is pilóta volt. Nincs ellentmondás a pilótahivatás és az anyaság között, több női pilóta van, akik boldog családban élnek. Én viszont nehezen viselném, ha éjjel-nappal együtt kellene lennem valakivel. Ha elengednek, visszajövök, de ha be akarnak szorítani, akkor elmenekülök.

– A repülés befejezése óta eltelt 11 év, újabb területeken próbálta ki magát.
– Amikor abbahagytam a repülést, sok-sok tanfolyamot elvégeztem a számomra érdekes területekből. Sportedzői és jógaoktatói vizsgát tettem, karatéztam, majd a fitoterápia-szakvizsgát és az állatorvos asszisztensi vizsgát is abszolváltam. Soha nem motivált az, hogy miből tudok karriert, pénzt csinálni – bár óriási mázlim volt a repüléssel, mert a pilótákat nagyon jól fizették, így megalapoztam az anyagi helyzetemet. De számomra az volt a szempont, hogy olyan dologgal foglalkozzak, ami igazán és szenvedélyesen érdekel. Ahol nem éreztem jól magam, onnan szemrebbenés nélkül továbbröppentem.

Az állatok szeretete gyerekkori mániám, kezdetben biológus vagy állatorvos szerettem volna lenni, de aztán bekerültem a Zeneakadémia humán világába.

– Értsük úgy, hogy a zongorázás és a Zeneakadémia pusztán családi hagyomány és nem saját választás?
– A zongorát valóban csak kötelességszerűen csináltam, de a zenetörténetben, hangversenykrónikák írásában nagy örömömet leltem. Most van egy új őrületem, a jazz és a swing világát fedezem fel, nemrég elkezdtem ilyen koncertekre járni és vén fejjel táncot tanulni.

– Passzióból repül még?
– A repülés nem olyan dolog, hogy egyszer egy hónapban kiszédülök a reptérre és beülök a gépbe. Vagy megmosolyognak, rosszabb esetben pedig meghalhatok. Teljes embert, egész életet kíván.

– Noha nem találta meg azt a hivatást, ami a repüléshez hasonlóan feltölti, az életet jelenti, de van olyan, amiben örömét leli?
– A Veresegyházi Városi Televízióval értékes dolgot hozhatok létre. A pénteki magazinműsorban kaptam harminc percet, amelyben állatokkal, természettel kapcsolatos műsorblokkot készítek.

Kép

Czigány Ildikó szurikátával

– Közben otthonában küldetésszerűen állatokkal vette körül magát.
– Létrehoztam egy társállat-otthont, amiben jó lenne, ha egyre többen követnének.

Ez a forma a menhelyet hivatott kiváltani olyan kutyák és macskák számára, akik nagyon szoros kapcsolatban voltak embertársukkal, és például meghal a gazdájuk.

Egy ilyen kisállatnak borzasztó trauma, ha menhelyre kerül, tulajdonképpen maga a vég. Törődök velük, azaz nemcsak etetem, hanem pszichológiai igényeiket is kielégítem. Ahol sok állat van, mindig kevesebb törődés jut egynek, így ez a vállalás ellentmond annak, hogy sok kisállatot be tudjak fogadni. Ha valakinek van türelme, pénze, szeretete és szakértelme, tegyük meg ezt minél többen!

– Élete része az utazás, hogy viseli a jelen „bezártságát”?
– Őszintén szólva már nem érzem nélkülözhetetlennek az utazást. Persze könnyen beszélek, hiszen rengeteget utazhattam… Most szeretem a hazai, ismeretlen, kis helyeket megtalálni. Csodálatos vidékekre bukkanok itthon! Nagykörű az egyik kedvenc falum a Tisza-parton.

– A rengeteg változás mellett mi jelenti életében az állandóságot?
– Az élet olyan, mint egy zenemű: variációk egy témára. Mi magunk vagyunk genetikai anyagunkkal a téma, ami pedig történik velünk, azok a variációk. Egyébként én mindig ugyanazzal foglalkozom, a kezdetek óta: hagyom átszűrődni magamon a világot, és csodálom az életet.