A furulyavarázsló – A koronavírus áldozatául esett Dsupin Pálra emlékezünk

– Hogyan tudta ilyen hirtelen bekebelezni a betegség a férje erőtől sugárzó testét?

Panni: A koronavírus szövődményeként olyan agresszív kétoldali tüdőgyulladása lett, hogy a gépi lélegeztetés sem segített. Az életereje és életszeretete olyan erővel hatott a családban és a sok-sok barátban, akikkel végig imádkoztunk érte, hogy még a legválságosabb helyzetben is bíztunk a gyógyulásában. Aktív, teljes életet élt, így házunk, udvarunk, kertünk minden szeglete őt idézi. Az otthonunkban gyakorolt, tanított, dolgozta fel a gyűjtéseit, és házi stúdióját is itt rendezte be. Mobil munkapadjával az időjárástól függően az udvaron vagy a cserépkályha közelében, az ablaknál faragta, hangolta a furulyákat. A konyhában is nagyon otthonosan mozgott: kiváló sülteket, salátákat készített, és ő sütötte a családnak a kenyeret saját kovász felhasználásával. Sokszor mire felébredtünk, már gombával teli hátival érkezett az erdőről. Szeretett az udvaron teázni, kávézni, függőágyban heverészni. A szántás mindig az ő tisztje volt, de a gyümölcsfák metszésében és oltásában is nagy örömét lelte. Nemcsak az otthonunkhoz kötődnek emlékek, hanem Noszvaj, Eger, Bükk útjait járva is sok minden őt idézi.

– Négy lányuk van, akik mind felnőttkorúak. Szólásra bírják-e az édesapjuk keze által formált hangszereket?

Panni: Olyan professzionálisan, mint ő, egyik lányunk sem furulyázik, más hivatást választottak. Amikor gyerekek voltak, nyaranta két népzenei táborban is tanított a férjem, ahol bekapcsolódtunk a dalok, táncok tanulásába, furulyázásba, esti mulatságokba. Kata és Lilla a karantén idején mindennap kérték édesapjukat, hogy tanítsa őket furulyázni. Kata a palóc furulyák díszítését is megtanulta, és ha tanulmányai engedték, ő díszítette az apja által elkészített furulyákat. Viola kicsi korától ügyesen ütőgardonozik és énekel, ő egy időben fellépéseket is vállalt édesapjával. Luca általános iskolás korában az édesapja furulyás tanítványa volt, de később elhódította a rajzolás, festés. A kiadványai szerkesztésében és illusztrálásában lettek alkotótársak: Luca illusztrálta az „Arany János daloskönyve” és a „Túl a vízen” CD-ket.

– Mennyire vált a családi életük részévé a népzenei hagyomány, a sok gyűjtés és az ebből származó kapcsolatok?

Panni: A furulya, duda-, tárogatószó és ének a mindennapjaink része volt.

Pali a teljességre törekedett; ha egy idős pásztor embert megkeresett, nemcsak a furulyadallamok és a népdalok érdekelték, hanem az egész ember.

Minden tudásukra, meséjükre, történetükre fogékony volt, és amit tudott, „újrahasznosított”. Gyakran látogattuk meg őket, vagy az otthonunkban vendégeskedtek. Így a mesterei családtagok lettek nálunk és mi is náluk. Nagyon erős, szinte rokoni kötődés fűzte családunkat a tereskei Pál István bácsihoz és a siroki Novák Pálhoz. Ha nálunk volt Pista bácsi, lefekvés előtt mesélt a gyerekeknek. Novák Paliékkal minden télen kétszer kolbászt töltöttünk. Sajnos már mindkét furulyás az égi hazába költözött. Azért, hogy megélhessük családi körben az évkör ünnepeit, sok mindent „visszatanultunk” a néphagyományból: húsvétkor a méhviaszos tojásfestést, ételszentelést, hagyományos locsolkodást; karácsony előtt a Luca-búza ültetést, az ünnepi asztal rituális megterítését vagy azt a szép szokást, hogy az első hóval megmostuk az arcunkat, hogy szépek maradjunk.

– Hogy sikerült összehangolni a művészlétet a család életével?

Panni: A művészemberek öntörvényűek, és sok én-időre van szükségük, ezt a házasságunkban és a családi életben is igyekeztünk tiszteletben tartani, és türelmesen kiböjtöltük egy-egy elvonulását, elmélyedést igénylő alkotói korszakát. Közös erőfeszítésekkel sikerült összehangolni a hivatásával járó feladatokat és a család életét. Gyakran és szívesen kísértük el a koncertjeire. Amikor a lányok nagyok lettek, egyedül is szívesen mentem a férjemmel, mert nagyon jó alkalom nyílt az utazás során a jó beszélgetésekre, kapcsolatunk karbantartására. Baráti családokkal együtt is rendszeresen túráztunk és jártunk koncertekre, színházba. Ezekre az együttlétekre, élményekre neki is nagy szüksége volt.

– Mi mindent köszönhet a férjének?

Panni: A legjobb dolog, ami történt velem az életben, hogy személyében megtaláltam a páromat. Félnek, csonkának érzem most magam, hiszen mindent közösen csináltunk.

Nagy tisztelője vagyok a munkásságának, és nagyon szerettem, ahogy zenélt: lélekből fújta, és amikor hallgattam, a föld az éggel összeért.

Ő ráérősen, szemlélődve szerette élni az életet, így engem is megtanított lassítani. A legjobban vele szerettem barangolni. Nagyokat tudtunk együtt nevetni, de nagyokat vitatkoztunk is. Közös az érdeklődésünk, mindketten vidéki, falusi lelkek vagyunk. Országszerte sok barátunk van, és egy nagy családként ölelnek körül minket. Neki köszönhetem, hogy boldog és teljes életet élhetek. Mivel sokat dicsért, segített, támogatott, így kiteljesedhettem mellette.

– „A só” című mesében a király megkérdezte három leányát, mennyire szeretik őt. Most Dsupin Pál négy lányát faggatom ugyanerről.

Luca: Apa számomra a Nap. Annyira szeretem, mint a Napot. Csak a Nap melegségéhez, végtelen fényéhez, erejéhez tudnám őt hasonlítani, és amit iránta érzek.

Viola: Apa a sugárzó erő és biztonság nekem. Ugyanakkor életének kereksége egy vízimalom képét is eszembe juttatja, ami egyszerre állandó a folytonos forgás ritmusában, és mégis folyton megújuló a friss víz által. Gazdag hagyatéka pedig kerekezik még tovább és tovább, halála után is, mert „ami szívből jön, az megmarad”.

Kata: „Apsugár”. Volt, hogy így becéztem őt, és ez sokat elárul. A só is jó hasonlat, valóban ő volt a mi életünk sója és show-ja, ahogy minap Anyukám fogalmazott találóan. Karizmájával, utánozhatatlan humorával, gyermeki lelkületével és kifogyhatatlan ötleteivel megfűszerezte a családi életünket. Az én szememben ő egy kivételesen teljes ember volt: a derű és ború, a zene és csend, a régi és az új, a fent és a lent is helyet kapott az életében.

Kép

A Dsupin család 2017-ben

Lilla: Itthon gyakran mondtuk, mondta, hogy ő egy kiskirály, egy kiskakas, aki ezen a dombon kapirgál, amit ő épített. Saját ország, saját világ épült fel számunkra, amelynek valóban Apa volt a királya, kiindulópontja, és mi öten boldogan vettük őt körül. Szeretem ezt a dsupinságot, amit ő adott nekem: a soha meg nem alkuvó, semmiféle szélnek meg nem hajló szálfát, az értékrendjét minden körülmények között képviselő embert.

– A népmesékben a hősök feltarisznyázva indulnak útjukra. A Dsupin-lányok milyen útravalót kaptak édesapjuktól?

Luca: Apa sokszor mondogatott egy bibliai idézetet: „legyetek okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok”. Ez nagyon megmaradt bennem. Egyébként egész életének minden mozzanatával akaratlanul tanított, és mi akaratlanul tanultunk tőle.

Az apukám gyönyörű lélek. Büszke vagyok arra, hogy belőle is lettem, magamban hordozom.

Viola: A szerteágazó érdeklődést a népzenétől a bluesig, Csingiz Ajtmatovtóla Bhagavad gitáig, régiségvásároktól a mate teáig. A kíváncsiságot és nyitottságot mindenféle újdonság iránt az evezőpadtól az ergonomikus egérig. A kovászos kenyerének és még sok más ételének fantasztikus ízeit, amelyek recept nélkül, „szemreésznélkül” kimérési technikával (ő nevezte így) készültek. Az élet, a hagyomány, az igazán értékes dolgok megélését, szeretetét és tiszteletét.

Kata: Jócskán feltarisznyázott bennünket. A hirtelen elvesztésének terhét is emiatt könnyebb viselni. Nekem az egyik legkedvesebb Apa-názs a teljes átszellemülés képessége az élet apró örömei által. A legelemibb, legegyszerűbb dolgok, például a szép hangok, egy nagy séta, egy jó beszélgetés, a kenyérsütés, a gyümölcsfák metszegetése, egy finom falat rendkívül tudták őt lelkesíteni. Szeretném én is ilyen mesteri szintre vinni a derűt.

Lilla: Valójában nem a szavaival, hanem a létezésével tanított leginkább. A soha meg nem szűnő érdeklődésével, a meg-megújuló szenvedélyeivel, a véget nem érő beszélgetésekkel, a vággyal, hogy mindent a lehető legjobb módon végezzen el. Leginkább azt viszem magammal, ahogy szeretni tudott: minket, másokat és mindent, amit arra érdemesnek tartott.

Életműve pont olyan kerek lett és egész, mint a Nap, amihez őt sokszor hasonlítjuk.

– Melyik a legelevenebb apai emlék a lelki hagyatékból?

Luca: Millió apró kis jelenet jut eszembe… amikor a körtefát metszette; amikor bodzafát kerestünk az erdőn, amiből később hosszúfurulyát készített; amikor pucolta a gombákat, és közben beszélgettünk. De ami mindegyikben közös: imádtam, ahogy Apa magával sodort, és sokat kuncogtam mellette, ahogy mondta-mondta a dolgokat. Csak sodródtam önfeledten, és próbáltam vele lépést tartani.

Viola: A sok-sok mélyen őrzött emlék közül most az jut eszembe, hogy amikor még kicsik voltunk, Anya vagy Apa minden este meséltek nekünk. Nagyon szerettem hallgatni Apa kellemes hangját. Gyakran mondta Petőfitől a Falu végén kurta kocsmát, aminek nagyon szomorú a története, de olyan jól mondta, hogy nem bántam, akárhányszor hallottam újra.

Kata: Eljátszotta az oviban a Mikulást, téli szünetben reggeltől estig korcsolyáztatott bennünket, a vasárnapi húsleves csontjaiból nyakláncot készített nekünk, a közös étkezésekből több órás beszélgetéseket varázsolt. Öt-hat éves lehettem, amikor egy nagy napraforgótáblából a bicskájával lekanyarintott egy gyönyörű virágot. Ragyogó arccal fejtett ki nekem és magának is egy-egy marék magocskát. Ebben a pillanatban benne volt Édesapa hatalmas, buzgó, végtelenül hálás szíve.

Lilla: Sosem fogom elfelejteni, ahogy otthon a szennyeskosár tetején ültem, az egész világot az ellenségemnek éreztem (a tanár nénivel az élen, aki épp fülön csípett), ő pedig nyugodt és szeretetteljes hangon – életemben először és utoljára – önvizsgálatra tanított. Ha összeveszek valakivel, immár nem félek önvizsgálatot tartani, mert tudom, hogy képes vagyok megítélni és felismerni, ha hibáztam. És ami ennél is fontosabb: képes vagyok érte bocsánatot kérni. Ezt a legfontosabb emberi erényeim között tartom számon, amit neki köszönhetek.