„A lengyel–magyar barátság erős, ennek egyik mellékhatásaként igen sok vodkát kell inni” – Gabi és Marci a Lengyel-Tátra lábánál

– Hogyan ismerkedtetek meg egymással?

Gabi: Mind a ketten cserkészek vagyunk, és egy cserkésztáborban ismerkedtünk meg 1998-ban, Isaszegen. Odamentem hozzá, és leszólítottam azzal a szöveggel, hogy „én már láttalak valahol”, és a következő három órában megpróbáltuk kitalálni, hogy hol. (nevet) A tábor végén azt mondta, hogy levelezni szeretne velem, amire a válaszom az volt, hogy minden táborban ezt szokták mondani a fiúk, de aztán soha nem írnak levelet. Ezzel a kijelentéssel valószínűleg „ráléphettem” az ambícióira, mert két nappal a hazaérkezés után várt egy gyönyörű levél. Az egész barátságunk, kapcsolatunk, szerelmünk alatt leveleztünk. Volt olyan időszak, amikor naponta írt nekem levelet. Még mindig megvan az összes és a válaszaim is.

Marci: Valószínűleg? Teljesen biztosan ráléptél azokra az ambíciókra. Bár a szüleim arra tanítottak, hogy az „úgysem mered, úgysem tudod” kihívásokat már az adott pillanatban hagyni kell a csudába, ez azért belefért. Akkor még mindennemű szerelem nélkül csak menteni szerettem volna a férfinem becsületét. Hogy e téren sikeres voltam-e, azt nem tudom, de kettőnk közös életét tekintve nagyon is megérte felvenni a kesztyűt.

– Elég korán megházasodtatok, hogyan fogadta ezt a környezetetek, családotok?

Gabi:

Én 20 voltam, Marci 21, de már az első randin megkérte a kezemet, szóval már a kezdet kezdetén úgy indultunk, hogy össze fogunk házasodni. Most pedig már 17 éve házasok vagyunk. A fogadtatás elég felemás volt.

Az én szüleim, mivel ismerték a kapcsolat hátterét és Marcit, támogatóak voltak, velük mindent az elejétől kezdve megosztottam. Marci (férfi lévén) kevesebbet mesélt otthon, ezért az ő szülei számára váratlan meglepetés volt az eljegyzésünk. A barátaink is felemásan fogadták, volt, aki azt mondta, hogy egymásnak teremtettek minket, voltak, akik szerint jó ötlet korán összeházasodni, hogy legyen idő elválni...

Marci: Igen, az én családom rosszul fogadta, az biztos, de tudni kell, hogy nálunk az elmúlt generációkban sokan házasodtak korán és sokan váltak is korán, így szerintem érthető volt a féltés. Szerencsére a kezdeti tiltakozás után elfogadták a szüleim is a döntésünket, és bár nem az volt a fő cél, hogy nekik bizonyítsunk, nagy öröm, hogy ma már ők is nagyon örülnek a házasságunknak.

– 17 év házasság után már bőven van tapasztalatotok a tartós párkapcsolatról. Milyen tanácsot tudnátok adni azoknak, akik szintén házasságon gondolkoznak?

Gabi:

A házasság szerintem egy döntés. Az ember eldönti, hogy kivel akar együtt élni, majd kitart a döntése mellett, így a nehéz helyzetekben nem zsigerből, hanem ebből a döntésből kiindulva lehet reagálni a helyzetekre.

Emellett anyukám szerint nem az a fontos, hogy valaki szép, okos vagy gazdag, hanem az, hogy van e humorérzéke, mert életünk végéig fontos a nevetés. Ez szerencsére bőven megvan Marciban.

Kép

Marci és Gabi

Marci: Nyilván ilyen végszóra valami poén kívánkozna ide, de most nem megy. Főleg azért, mert manapság Magyarországon és Lengyelországban is nagyon sok a válás, és zömében olyan indokokat hallunk, amelyek alapján a felek nem vették komolyan ezt a döntést. Vagy nem tettek meg mindent (de még csak keveset sem) azért, hogy a kapcsolatukat megmentsék. Mi katolikusok vagyunk, számunkra a házasság egy életre szóló kapcsolat, szeretetszövetség. Szerencsések vagyunk, mert négy évet voltunk együtt a boldogító igen kimondása előtt, dolgoztunk is együtt önkéntes cserkészprojektben, szóval sok téren megismerhettük egymást.

Nagyon-nagyon jó nekem Gabival, elképesztően mázlistának érzem magam, hogy ilyen párom lehet.

Mélyen belül tudom, hogy tettünk is ezért, de nagyon nehéz megfogalmazni, hogy mit csináltunk jól, mit találtunk el nagyon. Talán azt mondanám, hogy ha akkor is tudod szeretni a párod, amikor a legrosszabb formáját hozza, ha olyankor is tudsz tenni azért, hogy neki jó vagy jobb legyen, amikor ez neked komoly áldozat, és úgy tűnik, hogy épp ő sem szolgált rá – akkor rendben lehetnek a dolgok. Ha zanzásítva kellene megfogalmazni, akkor a nyolcadik cserkésztörvényre asszociálva azt mondanám: mindig vidáman és meggondoltan!

– Nincs még gyermeketek. Ilyenkor felmerül az emberben a kérdés, hogy szándékos e, vagy ti szeretnétek bővíteni a családot.

Gabi: Szeretnénk gyermeket, sőt, úgy indultunk neki, hogy hat saját és két örökbefogadott gyermeket szeretnénk. Majd az idő múlásával azt vettük észre, hogy nekünk a Jóisten nem ad babát. Felmerült az, hogy forduljunk orvoshoz, próbálkozzunk mesterséges megtermékenyítéssel, de arra a megállapításra jutottunk, hogy a Jóisten vagy ad, vagy nem, és ezt el kell fogadni, és úgy érzem, az életem anyaság nélkül is lehet teljes. Ezt nagyon megtámogatta a nővérem, akinek öt gyermeke van és teológus. Ő azt mondta, hogy a házas élet szentségét meg lehet élni gyermekáldás nélkül is. Mi erre törekszünk, és még az is lehet, hogy majd bővül a családunk.

Marci: Ehhez én már nem is tudok semmit sem hozzátenni...

– Lengyelországban, Kościeliskóban, Zakopane mellett éltek. Miért döntöttetek úgy, hogy ide költöztök?

Gabi: Kisvárosi vagyok, egy olyan helyen nőttem fel, ahol a hentesnél, a zöldségesnél személyesen ismertek, ahol tudták, hogy mik a kedvenceim, és félrerakták. Marci Budapesten nőtt fel, de számomra az mindig túl zsúfolt és személytelen volt.

Mivel félig lengyel vagyok, ezért sokszor dolgoztam tolmácsként, és egyszer kaptam egy álláslehetőséget itt, a Tátra lábainál. Marci pedig azóta tanul lengyelül, amióta elkezdett nekem hivatalosan udvarolni.

Azaz a második randitól, amikor bemutattam őt a családnak, és anyukám diszkréten mondta neki, hogy az ő unokái lengyelül fognak beszélni, a kérdés csak az, hogy azok Marci gyermekei lesznek e. Erre ő a következő héten beiratkozott a Lengyel Intézetbe, így amikor 2009-ben kiköltöztünk Lengyelországba, akkor ő már erős alapfokon beszélt lengyelül. Egy utazási irodában kezdtünk el itt dolgozni, ahol magyarokkal foglalkoztunk.

Marci: Mindig azt szoktam mondani, hogy Gabi kapott egy állást Lengyelországban, és szerencsére nem hagyott otthon. Én nagyon szerettem Budapestet, ahol minden van, de egyetemre már Kaposvárra jártam, ami meg közelebb volt a Gabi-féle kisvároshoz. (Különben is, amikor elkezdtünk járni, akkor Visegrád, ahonnan Gabi származik, még csak falu volt…) És nekem is tetszett, hogy személyesebb a kapcsolat az emberekkel. S bár egy időre visszakerültem Budapestre, végül is öröm volt ideköltözni. Zakopane és környéke nagyon falu, nagyon pletykás vidék, ugyanakkor nagyon oda is figyelnek egymásra az emberek. Ez pedig jó.

– Most mivel telnek a napjaitok?

Gabi: Ez egy nehéz kérdés, mert nagyon sok mindennel foglalkozunk. Elsősorban az utazási irodával, amely magyaroknak segít főleg Zakopane és Krakkó területén. Segítünk programot szervezni, szállást keresni, turistalátványosságok kapcsán, bármi aprósággal vagy információval kapcsolatban. A másodlagos az az apartmanház, amit többek között az utazási irodában megforduló vendégek kérésére nyitottunk, mert Zakopanéban gyakorlatilag nincs olyan szálláshely, ahol magyarul beszélnek. Mi voltunk az egyetlenek, akik erre a még szűz területre lecsaptak, és sok honfitársunk van, aki nem beszél idegen nyelveket, és jól jön neki a helyi segítség.

Kép

Marci és Gabi

A munkánk harmadik része pedig a rendőrségi, kórházi, ügyészségi fordítások a bajba jutott magyarok számára, hogy mégiscsak jó emlékekkel menjenek haza, például egy gyorshajtási bírság után is.

Marci: Ehhez jön az, hogy most, a Covid-19 járvány utáni nyitási fázisban sokat agyalunk Lengyelország marketingjén, a turisták idecsábításán. No meg nagyobb projekteken is dolgozunk, mert azt szeretnénk, hogy ne csak a Gabi által említett régiókban rendelkezzünk nagy tudásbázissal, kapcsolati rendszerrel, hanem egész Lengyelországban.

Én nagyon szeretném, ha a magyar emberek felkapnák Lengyelországot mint turistacélpontot, fantasztikusan szép és érdekes ország, és nem utolsó sorban nagyon szeretnek itt minket.

Szóval építgetünk egy Lengyelország info-portált, hogy olyan helyekhez is kedvet kapjon a kedves olvasó, amelyek tán nem annyira ismertek odahaza.

– Mélyen él a tudatunkban a „lengyel-magyar, két jó barát” mondás. Ti ezt mennyire érzékelitek?

Gabi: Lengyelország egészségesen nacionalista hely, ahol lengyelül beszélünk, ahol a lengyel hagyományok elevenen élnek, ezért a külföldiekkel szemben érezhető egyfajta bizalmatlanság. Viszont annak ellenére, hogy mi külföldiek, ráadásul betelepültek vagyunk, ezt a bizalmatlanságot mindig felülírta az, hogy magyarok vagyunk. A lengyel–magyar barátság ebben a régióban hihetetlenül erős, ennek mellékhatása az, hogy igen sok vodkát kell inni, hiszen a barátságot mindig meg kell pecsételni.

Azt tapasztaljuk, hogy a lengyeleknek nagyon jó véleménye van rólunk, és szeretik a magyar turistákat. Azt mondják a magyarokról, hogy kedvesek vagyunk, mosolygósok, konfliktusmentesek (nem hisztizünk vagy törjük össze a szoba berendezését és lépünk le fizetés nélkül), elégedettek vagyunk az étellel, nem nyafogunk az időjárás miatt – alapjában véve a zakopanei lakosok a magyar turistákat nagyon szeretik, ami csak erősíti a régi barátságot.

Marci: Gabi belenőtt a lengyel–magyar barátságba, én beletanultam. Azaz hallottam róla, aztán amikor itt jártam először (Gabi előtti időszámítás szerint), akkor már elkezdtem tapasztalni. Amióta meg itt élek, és valamelyest már lengyelül is beszélek, azóta mindennapi szinten megélem.

Bárhol, bármikor, ha megismerkedem egy lengyel emberrel, és megneszeli, hogy magyar vagyok, az az első szava 80 százalékos eséllyel, hogy „Hajdúsoboslo”. Ez vicces, de nagyon szívmelengető is.

Az ivás egy külön pálya. Gabi nagyjából absztinens, így a barátság fenntartásának ez a nehezebb része rám hárul a családban. Szerencsére egyre több a visszafogott lengyel, és ma már az esetek nagyobb százalékában a közös barátságot köszöntő vodkát vagy egyéb (keményebb) szeszeket kupicában rakják le elém, és nem vizespohárban...