Egy nagypapa levele unokájához: „A mi szupererőnk a ráncainkban bújik meg”

6:00 – A reggel

Mindig reggel 6-kor kelek. Így szoktam meg, még aktívabb koromban. Negyven évet dolgoztam raktárvezetőként vidéken, a gyárban. Aztán nyugdíjba mentem, és most Pesten élek egy tízemeletes panelház földszinti lakásában. Gyakran van honvágyam, hiányzik a kert, ahol kapáltam és permeteztem, meg a tanyácskám is, azzal a tákolt kisházzal. De hát most itt van Pest, ezt kell elfogadni és szeretni. Mindjárt megeszek egy pirítóst teával, felöltözöm és megborotválkozom. Kétnaponta lemegyek a kisboltba, szigorúan maszkban, kesztyűben. Inkább felveszem, nehogy megszóljanak, mert ez a koronavírus azért még itt van nálunk is a levegőben, és mert múltkor jól megkaptam a magamét egy középkorú férfitől. Azt mondta, siessek haza, én, a nyugger, mert csak megkapom és terjesztem a vírust. Egykedvűen megvontam a vállam. Keményebb beszólásokat is kaptam már életem során.

10:00 – A háziorvosi rendelőben

Egy negyven körüli férfi előre-hátra hintázik a széken, és vöröslő fejjel hadarja: „Hát, ezt nem hiszem el! Csak gyógyszert jöttem íratni, de tessék! A sok öreg meg bemegy bratyizni a doktor úrhoz! Nincs más dolguk, mint idejönni és beszélgetni. Előtte már biztos végigjárták a piacot, ahol szintén elkrákogták, hogy mijük fáj. Az ilyenek miatt tart itt ez az ország! És különben sem érek én rá órákig várakozni!” Én a falhoz lapulok, alig várom, hogy az asszisztens kihozza a receptjeimet, és elinalhassak. Nem akarom, hogy kipécézzen magának a pasi.

11:30 – A gyógyszertárban

Visszafelé útba ejtem a patikát, hogy kiváltsak néhány gyógyszert. Azt a fránya kétezrest mindig összekeverem az ötezer forintossal! A maszktól meg a bepárásodott szemüvegemtől olyan az egész, mint egy sötétben tapogatózós kabaré. Mindegy, inkább lassabban veszem ki a pénzt a tárcából, mint hogy átvágjam magam. A gyógyszertáros hölgy a homlokát ráncolja, aprókat kopog az ujjaival a pulton, és úgy néz rám, mint valami rossz helyre kézbesített árucikkre. Kínos.

Érzem, hogy legördül egy izzadságcsepp a hátamon. Tudom, sietnem illene, de sajnos egy ideje remeg a kezem, és ez mindent megnehezít.

A belvárosba és a bevásárlóközpontokba már be se járok. Kimerítő lenne szatyrokkal egyensúlyozni, lesni a szabad ülőhelyeket a buszon, és folyton résen lenni, hogy el ne lökjön a metróaluljáróban az a sok ember. Épp elég izgalom nekem a közlekedési lámpa itt, a telepen! Esküszöm neked, hogy direkt úgy van programozva, hogy én pont ne érjek át. Múltkor még a zebra közepéig sem jutottam el, de már villogott a zöld. Komolyan mondom, kész szerencsejáték, hogy áthajtanak-e rajtam, vagy megkímélik az életem!

12:30 – Gondolatban Pistánál

Még így is jobb a helyzetem, mint néhány cimborámnak. Ott van például a Pista, aki idősek otthonában él. Nem ő akarta, csak úgy betették. A fia. Azt mondta, jobb lesz neki ott. Eladatta a szülői házat, abból befizette ide a Pistát, és vett magának is valami kulipintyót. Önálló életet akart élni. Havi egyszer látogat el az otthonba. Ha nagyon siet, akkor csak felteszi a recepciós pultra a kekszekkel, csokikkal és egy pamut pizsamával megrakott kosarat, hogy majd az ápolók vigyék fel az apja szobájába. Olyan is van, hogy nem siet, és akkor felmegy az apjához, igaz, el is visz valamennyit a nyugdíjából. Másnap a Pista a szomszédoktól kér cigit és némi aprót a kávéautomatához. Egyébként szörnyen remeg a keze, néha elejti a párizsis-vajas kenyeret. Az ápoló ilyenkor morog, hogy még ezt is neki kell feltakarítani. Pista hall mindent, de semmiért nem szól. Azt mondja, örül, hogy itt ránéznek, törődnek vele. Beveszi a gyógyszereket, teszi, amit mondanak. Csak akkor jön ki a sodrából, ha a beígért francia krémes helyett szottyadt, tölteléknélküli piskótát kap ebédre. Legalább egy krémest hadd érdemeljek már meg, na! – kiabálja. Múltkor azt mondta neki a nővér, hogy ne mászkáljon sokat a folyosón. Inkább üljön csak bent a szobában, addig sincs vele gond. A Pista megesküdött, hogy hallotta, amint azt mondják a háta mögött:

„Mit járkál még 86 éves létére?! Úgyis hamarosan eltolja a rollert a másvilágra!”

17:00 – Öregek közt

Icu régebben tanár volt egy középiskolában, most már itthon van, nyugdíjas. Mindig ilyenkor sétáltatja a drótszőrű tacskóját. Néha ücsörgünk a padon és beszélgetünk. Ica épp azt újságolja, hogy a fiatalok el akarnak bennünket, öregeket pusztítani, mert szerintük mi vagyunk a felelősek a klímaváltozásért. Állítólag fészbúk csoportok is alakultak, amiket az időskorúak iránti gyűlölet tart össze. „Eriggy már, Ica, ez abszurd! Gyártod itt nekem az összeesküvés-elméleteket! Nem te és nem én vagyok a felelős az ő elégedetlenségükért, kiábrándultságukért. Ezek a nyűgök azóta jellemzőek az ifjúságra, amióta csak világ a világ. Nem gonoszak ők, csak lázadnak. Ez így normális. Majd lenyugszanak.” „Nem érted, Ernő?! Ki akarnak bennünket zárni a való életből, azt akarják, hogy ne mehessünk el szavazni! Ezt nem én találom ki, ezt parlamenti képviselők nyilatkozzák! Feleslegesek lettünk. Kifosztanak majd bennünket is az unokázós telefonbetyárok! Én mondom neked, csúnya világ jön, jobb lesz mielőbb elmenni.” „Marhaság, Icu, marhaság! Igenis szükség van ránk! Hát, ki adja át a hagyományokat, ha nem mi? Mi tanítjuk be a munkahelyen a gyakornokokat, mi segítjük ki az unokákat, ha hitelt vesznek fel. Na, látod!”

Icu vállat von, elővesz a zsebéből egy marék szotyit, finoman megböki a karom, int a fejével, hogy vegyek.

Ülünk egy darabig az árnyékot adó fák alatt, és közben arra gondolok, hogy mi nem vagyunk régiségek. Vagy ha igen, akkor olyan antik darabok vagyunk, amelyeknek még igenis helyük van a polcon.

Most vagyok 72, csak öt éve nem dolgozom, de amíg lehetett, én bejártam Pesten is a boltba, a raktárba, cipeltem az árut ki-be. Nekem mindig is fontos volt, hogy megmutassam a világnak, hogy még működik a testem és az agyam, hogy nem felejtettem el megbecsülni a pénzt, és hogy még igenis át tudom adni a tudásom a fiataloknak. Igaz, egyszer megkérdezték a kollégáim némi gúnnyal a hangjukban, hogy meddig akarok még dolgozni. Akkor az egy kicsit szíven ütött, mert úgy éreztem, már nincs rám szükség. Pedig szerintem mi pont annyit érünk, mint bárki más, még ha kicsit összetöpörödtünk is az évek során.

Kép

Kép: Freepik

19:00 – Alkonyodik…

Egy kicsit még piszmogok az íróasztalomnál, keresztrejtvényt fejtek, összeírom a kiadásaim, és folytatom az élettörténetem. Pár hónapja kezdtem el írni egy kockás spirálfüzetbe. A gyerekkoromról, örömökről, csalódásokról, nehézségekről, szerelemről. De vajon kíváncsi lesz rá egyáltalán valaki? Mindegy, én azért írok, és majd rád hagyom, Danikám. Apropó szerelem: Jaj, de vártam, hogy a nagymamád azon a bizonyos csütörtöki napon velem legyen végre a cukrászdában! A sarokban lévő asztalnál vártam őt az első randevún, és azon töprengtem, vajon hogyan köszönjek neki, és milyen süteményre hívjam meg. Szép lány volt a mama, de engem a humorával és a kedvességével vett le igazán a lábamról. Eljegyeztem, aztán megesküdtünk. Majdnem negyven évet éltünk együtt, aztán sajnos ő Alzheimeres lett. Először a neveket kezdte elfelejteni, amikor pedig a helyzet rosszabbra fordult, már csak gügyögött. Egy nap végleg elment, de megígértem, hogy elrendezek még itt pár dolgot, és aztán sietek hozzá.

Most biztos azt kérdezed, miért meséltem el mindezt neked, Danikám. Tudod, az évek számának növekedésével az ember megbarátkozik „az élet estéjének” gondolatával, de azt nagyon nehéz elfogadni, hogy a fiatalabbaknak nem kellünk, csak akadályként tekintenek ránk. Tudom én, hogy vannak, aki szerint az élet könnyebb lenne nélkülünk. Tisztában vagyok azzal is, hogy mi, öregek iszonyú fárasztóak, és néha gorombák is tudunk lenni. Hidd el, én hozzátok, fiatalokhoz is teljes együttérzéssel fordulok, mert tudom, nektek sem könnyű, megvannak a saját problémáitok. Habár a munka és a hit sok mindenre gyógyír. Erre majd emlékezz alkalomadtán.

A ti szupererőtök abban rejlik, hogy otthon vagytok a digitális világban, a technikai újítások terén. A mi szupererőnk a ráncainkban bújik meg, mert minden egyes ráncnak megvan a maga története.

Az ősz hajunk azt jelzi, hogy nevettünk és sírtunk. A sebek, a májfoltos, bedagadt kezek és a csípőprotézis pedig azt, hogy sokat dolgoztunk, és a nehézségek közepette felneveltük a gyermekeinket. Most próbáljuk türelemmel és alázattal egyengetni az unokáink életét. Úgy vélem, az öregség beletartozik az isteni tervbe. Ha kizártok minket vagy nem vesztek rólunk tudomást, azzal tulajdonképpen a modernség, a fiatalság nevében elutasítjátok a múltat, a gyökereket. Tisztelettel kérlek téged, benneteket: hadd éljünk még egy kicsit veletek, közöttetek!

Utóirat: Te is megöregszel egyszer, épp ezért már most olvasd el, kérlek, a kedvemért Dino Buzzati Hajtóvadászat öregekre című könyvét!

Szeretettel gondolok Rád, és ölellek innen a távolból is:

Nagypapa