Az én álomiskolám – Diákszemmel milyen lenne az ideális oktatási rendszer?

Elsőként nézzünk a két főszereplő oldalról néhány fontosabb megszólalást.

Diákok és tanárok, miért vonultok újra utcára?

Egyszerű a válasz: mert a fontos dolgokban nem történt előrelépés. Nos, ennek a miértje már sokkal lényegesebb. Tavaly, január 19-én a Facebookon szervezték az első Ne menj suliba! megmozdulást, amit idén újra ekkorra szerveztek, és a tüntetések folytatódnak.  

Elegünk van, hogy a 19. századi egyetemes anyagot olyan részletezve tanuljuk, mintha tegnap történt volna, és hogy ezt 7, 8 vagy 9 órában kell megoldani. Fontos tanulni a múltat, de ahogy telik az idő, bővülnek az ismeretek, velük együtt a tananyag, és ez egy idő után borzalmasan felhalmozódik.

…nem leszünk naprakészek, nem tanulunk meg önállóan élni, saját értékrend és értékelés útján döntést hozni, és nem lesz szabad az elménk. Nem akarunk mind ugyanúgy viszonyulni a világhoz, mert mind mások vagyunk, ezért az oktatás se faragjon minket egy és ugyanazon mintára.

Célunk, hogy mindenki számára elérhető, korszerű és hatékony, azaz gyerekközpontú, esélyteremtő, kompetencia-alapú, demokratikus, átjárható és autonóm oktatási rendszer legyen Magyarországon. Ennek érdekében igyekszünk a társadalom támogatásával nyomást gyakorolni a döntéshozókra.

Egy biztos: mindenkinek van véleménye. Az oktatás alapvető reformjának szükségessége mellett szerintem fontos elismerni, hogy történtek változások, viszont számuk finoman fogalmazva csekély, és nem mindegyik váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Természetes, hogy idővel minden változik, a generációk igénye és a módszertan is. A jelenlegi helyzet tarthatatlan. Olyan módon kell megtalálni azt a bizonyos közös nevezőt, hogy az alapvető értékek megmaradjanak, sőt, emeljük is ki azokat.

Megbecsülés, felelősségvállalás

Képzeljünk el egy olyan álomvilágot, amelyben a tanár úgy érzi, a munkáját és a személyét is megbecsülik; amelyben a diákok nem kényszerként és teherként élik meg a tanulást, és a szülők biztonságban tudják a gyerekeiket az iskolában.

Ez egy fontos szó: megbecsülés, de tegyünk mellé egy másikat is: felelősségvállalás. Mindkét oldalról. Diákok részéről érthető, hogy könnyíteni szeretnének a helyzetükön, viszont amellett, hogy a jogaikkal tisztában vannak, azt is tudniuk kell, mik a kötelességeik. El kell fogadniuk a tetteik következményét, meg kell érteniük, hogy amennyi energiát belefektetnek valamibe, ahhoz mérten ismerik el őket.

Hiteles érdemjegyek

Álomiskolámban az értékelés teljesen más módon zajlana, mint ma, de nem az érdemjegyek terén történne alapvető változás. Szerintem nem baj, ha a gyerekek osztályzatokban kapnak visszajelzést, az osztályzatnak viszont érthetőnek és jogosnak kell lennie. Hány gyereknek van olyan emléke az iskolából, hogy mindig volt valaki, akivel kivételeztek? Természetes, hogy Pistike úgyis mindig 5-öst fog kapni, mert az apukája támogatja az iskolát, vagy igazából annyi jó jegye van, miért húzzuk le ebből a tárgyból… Ilyenkor a másik gyerek joggal érezheti: ő miért fektessen bele többet? A tanár felelőssége, hogy az értékelés hiteles-e, és hogy mit szűrnek le belőle a gyerekek.

Pályaalkalmasság?

Apropó, szűrés. Igenis szigorúan kell venni azt, hogy valaki alkalmas-e a tanári pályára, mert nem mindenki az. Lehet, hogy valaki rendkívül nagy szakmai tudással rendelkezik, de ez nem jár együtt azzal, hogy jól tud bánni az emberekkel, és át is tudja adni a tudását. Magyarországon a pedagógus hiányszakmának számít, de azzal csak rosszat teszünk, ha olyanokat engedünk gyerekekhez, akiknek egyszerűen nincs érzékük hozzájuk. Ki akar olyantól tanulni, aki frusztrált, vagy aki felírja a megoldást a táblára, majd végez a tananyaggal? Olyan pedagógusok kellenek a pályára, akikben van alázat a munkájuk iránt és a vágy, hogy taníthassanak. Ehhez az ő megbecsülésük is elengedhetetlen, ez egyértelmű. A kör bezáródik. Hol a hiba, hol akadtunk el? Miért fordulhat elő, hogy megdobálnak, megszégyenítenek egy tanárt, és miért nem veszik észre, ha egy fiatalnak öngyilkos hajlamai vannak egy osztályközösségben?

Fontos cél: közösség

Álomiskolámban először is felére csökkenteném az osztályok létszámát, kellő figyelmet fordítanék arra, ki miben jó. A gyerekeknek érezniük kell, hogy fontosak, éreztetni kell velük, hogy egy közösség részei. Általában mindenhol van egy irányító, egy szószóló, akinek ha túlzottan intenzív a jelenléte, a többiek kevesebbnek érzik magukat. Közösséget kell teremteni, ez a tanár legnagyobb és legnehezebb feladata talán. Észrevenni az apró jelzéseket és rezdüléseket. De hogyan tudná valaki mindezt megtenni, ha folyamatosan öncélú szakmai elvárásoknak kell megfelelnie? Sokan inkább belemennek a versengésbe, és mivel a diákok teljesítménye alapján értékelik őket is, hát követelnek.

Álomiskolámban nem lennének olyan viták pedagógusok és szülők között, amiben a tanárnak elmagyarázzák, hogyan kéne tanítani. A szülőnek egy normális konszenzust kellene kialakítani a pedagógussal, annak érdekében, hogy a gyereke megszeresse a tanulást és az iskolát.

Álomiskolámban nem kellene megmagyaráznom a szülőnek, miért felelőtlen dolog a legnagyobb és legdrágább márkák logóit megkülönböztető jelként, társadalmi szimbólumként ráaggatni az ő gyerekére (ruhákon, táskákon). Nem éreznék már alsótagozatban a gyerekek, hogy ők milyen kasztba tartoznak, csak azt, hogy nem mindegyikük egyforma, nem azonos a gondolkodásmódjuk, és mindenki másban jó. Az iskolában megtanulnának együttműködni és értékelni egymást.

Álomiskolámban nem lennének késő délutánba nyúló tanórák, hasznos hétköznapi ismeretek elsajátítása annál inkább. A gyerekek megismerkednének azokkal az élethelyzetekkel, amik rájuk várnak a jövőben.

Még annyi mindent sorolhatnék, de a végén úgyis ugyanoda érkezem: ebben a többszintes problémában az alapvető hozzáálláson kell változtatni.

Itthon, ilyet?

Minden gyereknek meg kell adni a lehetőséget, hogy tanuljon, de nem minden tanár alkalmas ma arra, hogy tanítson. Ugyanígy nem mindenki alkalmas arra, hogy a teljes iskolarendszert érintő döntést hozzon. Tudom, hogy nem létezik egy nagy „mumus”, aki tudatosan rossz döntéseket hoz, és jókat nevet a kialakult helyzeten. Ez a kérdés egyáltalán nem egy emberes, hanem egy régóta tartó folyamat, és igenis megállítható. Jól tesszük, ha javítani próbálunk a jelenlegi állapoton, de itt a hangsúly azon van, hogy jól tegyük.

Sokan csak legyintenek: Jó lenne, persze, de te hogyan csinálnád? Szép elképzelések, de álomvilágban élsz. Itthon, ilyet?

Mindenki azt hiszi, csak egy álomvilágban lehet jót alkotni, ezért nem azzal kezdünk, amivel kellene. Ha a düh és vádaskodás helyébe a közös tenni akarás lépne… – szép álom, ugye?

Vigaszképpen egy kis részletet mutatnék be ajánlóként a Sprektum TV-n futó Veszélyes utakon az iskolába c. sorozatból, amibe érdemes belenézni, belegondolni. Rájöhetünk, hogy még így, a reformra szoruló iskolarendszerünkkel sem olyan rossz nekünk.

https://www.youtube.com/watch?v=NIoy7sCjPOI

A szerző: Demeter Anna Boglárka, az ELTE kommunikáció és média mesterszakán tanul, kiemelt érdeklődési területe az újságírás, a média.