Most élsz: keresd az örömöt a jelenben! – Carpe diem

Emlékszem, gimis koromban az osztályfőnökünk moziba vitt minket, az egész osztályt. A Holt költők társaságát néztük meg. Kifelé jövet már sötét volt, és versenyt sírtunk egymással. Talán nem is a fiú öngyilkossága miatt, akit az apja nem engedett a saját útján járni, és nem is a kudarcot vallott, de szívét-lelkét adó tanár miatt. Inkább magunkért, akik kamaszként a saját szabadságunkat sirattuk egy szigorú leányintézet falai között. El is gondolkodtam akkor, hogy a szerzetesnővéreknek, akik annyi korlát közé szorítottak minket, vajon mi céljuk lehetett ezzel a lázítónak tűnő filmmel.

Annyira rezgett bennünk a film hatása, hogy egy zenész osztálytársammal indulót komponáltunk Carpe diem, vagyis Ragadd meg a napot címmel. Időnként énekelgettük, és az iskolától búcsúzva is felidéztük. Még ma is a fülemben csengenek a sorai.

Mit jelentett ez akkor? Semmiképp sem féktelen tobzódást, az élvezetek céltalan hajszolását. Sokkal inkább egyfajta életörömet, tágra nyílt szemet és szívet a mindennapok apró csodái felé.

Ez segített elfogadni a fizikai bezártságunkat (félelmetes még ma is belegondolni, hogy eleinte csak kéthavonta, később havonta járhattunk haza), és megnyitotta a szellemi-lelki szabadságunkat.

Néhány évvel ezután, főiskolás koromban ismerkedtem meg a Fokoláre lelkiségi mozgalommal, ahol visszaköszönt a Carpe diem mondanivalója. A mozgalom alapítói – az éppen 100 éve született Chiara Lubich és társai – a második világháború borzalmai közepette, az óvóhelyen meghúzódva, egy szál Bibliával a kezükben a jelen pillanatot kezdték élni. Azt keresték, amit az adott helyzetben tehetnek másokért, az evangéliumot megélve. Nagyon vonzott fiatalként ez az életstílus, sok kapcsolatot és tevékenységet köszönhettem ennek a felismerésnek.

Felnőttként sem feledtem a mindennapok örömeinek keresését. Enélkül bizony sok napom vált volna futószalaggá vagy kétségbeesett segélykiáltássá. A munkámban és a családban ugyanakkor szerettem jó előre, gondosan megtervezni mindent. Például a nyári szünet minden egyes napját is, hogy élményekben gazdag, változatos, sokrétű legyen és a gyermekeim életkorának megfelelő. Az utóbbi években azonban elveszítettem a fonalat. Talán a sok éjszakai munka miatt – hogy nappal ne a gyermekeimtől vonjam meg az együtt töltött időt – elfáradtam. Vagy a túlfeszítettségbe és mindig teljesíteni akarásba fásultam bele.

Lehet, hogy túl nagy lánggal égtem, túlzott intenzitással akartam egyszerre mindent megoldani, és szép lassan elfogytam, mint a gyertyaláng.

Egy biztos: egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem akarok olyan tudatosan tervezni, és nincs is erőm. A jövő helyett megpróbálom a jelenbe fektetni maradék energiámat, és mindig az adott pillanatot élni. „Elég a mának a maga baja” – visszhangzott a Bibliából, és kezdtem visszatalálni a régi ízre.

Most, amikor egy világjárvány keretek közé szorít és újabb hullámokkal fenyeget, lehetetlen tervezni. Azon kapom magam, hogy nyár közepe van, és nem foglaltam szálláshelyet. Nem terveztem konkrét nyaralást. Nem tudom kiszámítani, hogy mi lesz két hét, egy hónap múlva vagy az őszi szünetben. Akár tetszik, akár nem, el kell fogadni, hogy jó ideje napról napra élünk.

Várjuk, hogy mi lesz, és ehhez alkalmazkodunk. Korábban ez a tény rettenetesen frusztrált volna, most viszont megnyugtat, leveszi rólam a fölösleges terhet és aggódást.

Enged szabaddá válni, mindenféle kötöttség vagy megfelelési kényszer nélkül.

Lehet, hogy nincsenek véletlenek?