Milyen egy igazán (harc)edzett család?

Fanni lányom alig volt pár hónapos, amikor a gyermekorvos, látva aktivitási szintjét és fizikai erejét – a pelenkázón hanyatt fekve, szemmel nehezen követhető sebességgel kalimpált a lábaival, mindeközben a fejét és a felső testét ívben előre megfeszítve próbált felülni – megjegyezte: „Maga sem azok közé az anyukák közé fog tartozni, akik a padon ücsörögve hosszan trécselhetnek.” És igaza lett. Bár Fanni gyorsan, sokat és ügyesen is mozog, a fejében megszülető vágyak és ambíciók mindig eggyel előtte járnak fizikai képességeinek. Van, hogy nem is csak eggyel. Újabban például az a mániája, hogy repülni szeretne. Először madár szeretett volna lenni, aztán pillangó. Repül apa ölében, repül futás közben, repül a hintán. Aztán apa fatális meggondolatlanságot követett el: „érdekességképpen” megmutatta neki az interneten azokat a denevérruhás, sziklákról leugráló embereket, akiket ő is úgy szeret nézni. Azóta Fannit hol az asztal, hol a mosógép, hol egy fa tetejéről kell lekapdosni, mielőtt úgy döntene, hogy kipróbálja a siklórepülést.

Azután ott van Emma. Ő ugyan nem vágyik röpdösni, de van része benne. A múltkor például a forgóhinta padján állva megpillantotta Fannit, aki tőle méterekre almát majszolt, és gondolta, ő is kér belőle… Nem voltak elég gyorsak a reflexeim, de hála ég, megúsztuk egy orrlehorzsolással. És bár tudja, hogy a kanapéról kizárólag háttal, óvatosan ereszkedünk lefelé, a Mami lépcsőjén ugyanez nem volt egyértelmű, főleg mivel az összes unokatesója arccal előre rohant le mellette. Közben, bár lelkesen gyakorol, még küzd a stabil két lábon járás kihívásaival is.

Fentiekből adódóan nekem is meg kellett tanulnom „röpködni”, a játszótér egyik végéből a másikba, a bolt vagy a lakás egyik sarkából a másikba, a járda egyik széléről a másikra, hogy a két kis extrém sportolót időben elkapkodjam.

És akkor még nem beszéltem azokról a „tornagyakorlatokról”, amelyeket a hétköznapokban rendszeresen végzek! Fanni elunja a pedálos bicikli hajtását, ami pótkerekekkel minimum nyolc kilót nyom, rajta a tizenhét kilós Fanni, akit ilyenkor húznom kell… az egyik kezemmel. Másik kezemmel próbálom irányítani a babakocsit a benne ülő Emmával. Vagy bevásárolok, a teli táskákat a babakocsi két fogójára pakolom, aztán felrángatom az így megpakolt negyed mázsás járgányt a magasföldszinti lépcsősor tetejére. A tíz kilós Emmával az ölemben próbálom kinyitni az autót, beemelni az összecsukott babakocsit, és közben elkapni Fanni grabancát, aki szökni próbál mellőlem az úttest szélén. Többnyire ilyenkor ejtem el az autókulcsot, és ha lehajolok, és Fanni és Emma is megvan, a nyakamba tóduló hátizsákom tartalmának a fele potyog a járdára és a fejemre. Ilyenkor többnyire már elég feltűnő jelenség vagyok ahhoz, hogy észrevegyen és a segítségemre siessen valaki.  

Mindezek mellett néha eljárok kocogni, ott legalább agyilag kipihenhetem magam. Egy kör a Margit-szigeten, lassú tempóban és sajátos csöndben, kész relaxáció.

Apa más tészta. Neki eleve kétszer olyan hosszú a karja, mint nekem, olyan erős, hogy a múltkor engem is negyedórát cipelt a nyakában hegymenetben, és különben is, ha ő kujtorogni megy a lányokkal, általában én is ott vagyok, tehát már ketten vagyunk kettőre. Szóval neki megmaradt az ülőmunka, meg mellette az edzőtermi sport, de azért ő is eljár futni, meg Fannival biciklizni, és a múltkor egy hosszabb séta után Emmával a karján megjegyezte, hogy legközelebb súlyzók helyett őt viszi a kettlebell edzésre.

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>