Tudod, ki lakik melletted? – A szomszéd titkai

A szomszédokról, akik túl hangosan kísérleteznek újabb és újabb párterápiás és gyereknevelési módszerekkel, ezzel szemben túl halkan köszönnek. Akik épp akkor pakolnak ki a folyosóra, amikor mi kiglancoltunk mindent, és akkor jön rájuk a takaríthatnék, amikor véletlenül (és persze csakis átmenetileg) ott tartjuk a rossz mosógépet vagy az akciós krumplit. Akik épp akkor dohányoznak az alattunk lévő erkélyen, amikor szellőztetünk, akkor tartanak házibulit, amikor éjszakázás után aludnunk kellene pár órát, mert reggel vizsga vagy tárgyalás. Ha a babánk elalszik végre, nekik szekrényt felfúrni támad kedvünk. Ha mi lakásfelújítást végzünk, hát nem képesek szülni egy gyereket csak azért, hogy akadályozzák a munkálatokat? A közös társasházi kert újabb hadszíntér: az idős szomszéd rózsákat ültet, a rózsa összeszurkálja a kétévest, a kétéves kitapossa a hónapos retket, letépkedi a mogyorókezdeményeket, amire mellesleg a másodikon lakó kamasz allergiás. Említett kamasz pedig a kerti szalonnasütő bulin perzseli le a cseresznyefát, aminek nemcsak a lángja, a füstje is nagy, pedig az elsőn nagytakarítás volt (ott tegnap este volt buli), ezért a szőnyegek és ágytakarók a teraszon száradnak. De valójában mindegy is, mer épp tápoldatos locsolást végzett a felső szomszéd (a halványzöld szőnyegekre is) túlcsorduló lelkesedéssel.

A szomszédokról, akiket nem nagyon veszünk észre, ha épp nem csinálnak semmi bosszantót.

A lépcsőház és az utca, ahol összefuthatunk, arra van, hogy haladjunk, nem leállós beszélgetésekre, manapság már a nyugdíjasok és a kismamák is rohannak. A kertszomszéddal is csak pár szót váltottunk, „Nagy a szárazság”, „Nektek se vitték el a kukát?”, „Csak nem unokátok született?”. Mint amikor a férjem meccset néz a nappaliban. Észlelem, hogy megy a mérkőzés, hallok zajokat, amikor átmegyek a szobán, nagy ritkán ott ragadok egy-egy drámai jelenetre, esetleg megkérdezzem, hogy is volt ez, de valójában a szobán való áthaladásom okán és célján agyalok, aztán megyek is tovább, amint lehet. Nem hagy bennem mély nyomot (Bocsi, István, ha olvasod) – valahogy így zajlott lakás- és házfalakkal határolt életünk.

Aztán amikor a járvány miatt bezáródtak az utcára nyíló kapuk – ahogy a folyadék keresi az utat magának –, szabadságigényünk, figyelmünk, törődésünk megindult a kapun belüli terek felé. Elkezdtek közös ügyeink lenni.

Nem csak olyanok, mint a közgyűléseken, ahol szavazunk, hogy az erkélyfelújítás vagy a pincedúcolás legyen első, vagy mint a körlevelekben, hogy ki melyik nap viszi ki a kukát. Eleinte olyasmik, hogy a frissen vetett zöldségesben vajon melyik lehet a gaz és melyik a jobb sorsra érdemes saláta, aztán már egymás veteményeit locsoltuk, és néha akkor is lenéztünk a kertbe, amikor semmi halaszthatatlan dolgunk nem volt ott. Reggeli meglepetés croissant az ajtó előtt, egy-egy elejtett kívánság teljesítése a kilyukadt slagtól a veteményelválasztó kerítésig. Azon kaptuk magunkat, hogy tudjuk, mikor alszik a gyerek az egyik lakásban, mikor kell etetni a kovászt a másikban, mikor megy terhességi cukorvizsgálatra a kismamánk, hogy zajlott az érettségi a tanárnőnk iskolájában, és ezek a hírek szép lassan elkezdenek helyet követelni maguknak.

Lassan az is kiderült, hogy van közös múltunk.

Hogy a húsz év alatt, amióta ezeken az egymáshoz közeli GPS-koordinátákon élünk, milyen örömöket és tragédiákat éltek meg azok, akik bosszantóan hangosan hallgatták a zenét, mindig elfoglalták a legjobb parkolóhelyet, lekiabáltak a gyerekeinkre, hogy ne közelítsenek a cseresznyéhez, és – bár nevezettek már legfeljebb csak fentről konstatálják a mostani változásokat – egyszer fel is jelentettek minket az önkormányzaton, mert befalaztuk az egyik bejárati ajtónkat.

Kép

Képünk illusztráció! Fotó: Flickr / Barkbud

A kerítésen, amely mellett egyre rövidebbre nyírtuk a jótékonyan takaró orgona- és mogyoróbokrokat, frissen kinyílt virágok és frissen kisült kóstolók, paradicsomtáp, elektromos fűrész vándorolnak át, a szomszéd kutya is többször nyomul a kerítéshez simogatásért vagy botdobálós fogócskáért, amit így is kiválóan lehet játszani. Tegnap reggel a szomszéd iroda kertjében öt éve először egy férfihang szólt át, amelynek tulajdonosát eltakarta a sövény: „Jó reggelt, jó munkát!”

Kedves Olvasó, mielőtt ironikusan megjegyeznéd, hogy mintha csak a hírhedt szocialista teleregény egyik epizódját olvasnád Magenheim doktorral és Vágási Ferivel, elárulom: a valóság ennél is inkább Szomszédokba illő.

Lányomék most költöztek be első lakásukba. A home office negyven négyzetméter körüli alapterületen karanténnal súlyosbítva még a fiatal házasoknak is kihívás. Az ifjú férj ezért kiült egy kis friss levegőt szívni az erkélyre, a laptopjával. Öt perc múlva becsöngetett a szomszéd egy napernyővel, hogy látta, nagyon odatűz a nap. Tíz perc múlva hozott egy kisasztalt is, hogy ne kelljen az ölében tartania a laptopot. Azóta érkezett tőlük paradicsompalánta, később guanós táp is hozzá, amitől a paradicsomok brutálisan vastag szárat fejlesztettek. Ha valaki fölnéz a két szomszéd erkélyére, messziről látszik, hogy öri barik laknak ott, eddig még nem is érkezett panasz a két lakás közti extra vékony falakra, pedig a lakásfelújítás egyik kellemetlen meglepetései közé tartozott, hogy még egy vékony gázcsövet sem lehetett beleágyazni. Aztán amikor az asztalos egész nap fúrta faragta a konyhaszekrényt, és a már öt óra felé járt, csöngettek. A gyerekek félve nyitottak ajtót. A szomszéd volt. Kölcsönkérte „ezt a jó erős” fúrót.

Elkezdtük belakni az életünket, a lakásunkat, a lépcsőházunkat, a kertünket, az utcánkat, megismerni és megszeretni azokat, akiket dobott a gép. És működik. Ez már a miénk, akkor is, ha újra kinyílnak a kapuk.