A család szíve – Marco Rossi Magyarországról és a világ közepéről

– Mi, magyarok azt tartjuk magunkról, sportnemzet vagyunk. Ön a labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányaként érzi-e, hogy különleges figyelem övezi országszerte, amerre jár?
– Minden tiszteletem az önöké, hiszen úgy tüntetnek ki a bizalmukkal és a szimpátiájukkal, hogy kiemelkedő sikert még nem értem el a válogatottal. Talán a törekvéseimet, az elszántságomat díjazzák így, és a szeretetük nemcsak nekem, hanem a játékosaim igyekezetének is szól. Mert szeretnénk úgy teljesíteni, ahogy azt a történelmünk alapján megérdemlik az emberek, hiszen pontosan tudom, milyen fontos nekik a sport. Magyarország számos olimpiai sportágban a világelithez tartozik, a célunk az, hogy futballban is felnőjünk a hagyományokhoz.

– A „történelmünkről” beszél, többes szám első személyben. Ez egybecseng azzal, hogy ön talán az első olyan külföldi futballkapitányunk, akit sokan egynek éreznek közülünk… 
– Talán az őszinteségem az oka, amit nem is tudnék tagadni, hiszen mindig azt mondom és mutatom, amit az adott pillanatban gondolok vagy érzek. Még akkor is, ha esetleg nem kellemes kimondani vagy hallani. Sosem hittem, hogy azért lettem a válogatott kapitánya, mert különleges vagyok. Sokkal inkább attól lettem különleges, hogy a válogatott szövetségi kapitányának választottak. Egyébként hétköznapi ember vagyok, normális értékrenddel.

Tudom például, hogy a magyaroknak ugyanúgy a család a legfontosabb, ahogy nekünk, olaszoknak. Talán emiatt is éreznek sokan közülük valónak.

– Mit gondol, mit tud adni a sport, azon belül az ön sportága, a futball a családoknak?
– Ez kultúránként változik, de általánosságban mondhatjuk, hogy a futball a világ legnépszerűbb sportága. Bárki játszhatja, legyen alacsony, magas, sovány vagy kövér, anélkül, hogy sok pénzébe kerülne, mert csak egy labda kell hozzá. Egyszerűek a szabályai, bárki megértheti őket, hidat képezhet emberek és generációk közt. Szoktuk nyugtatni magunkat, hogy ez csak egy játék, pedig annál több.

– Olaszokból, magyarokból, így nyilván önből is érzelmeket, szenvedélyt vált ki. Nehéz ezeket uralni a kispadon a meccs hevében, amikor önmérsékletből is jó példát kell mutatnia a játékosainak?
– Persze hogy az, de attól a pillanattól kezdve, hogy a jelenlegi pozíciómba kerültem, azon dolgozom, hogy lépésről lépésre higgadtabbá, megfontoltabbá váljak. Ez is hozzátartozik ahhoz, hogy Magyarországot méltó módon képviseljem Európában és szerte a világon. Érzelmes típus vagyok, de külön tréningezem magam arra is, hogy a mérkőzéseken az érzelmeimet kontroll alatt tartsam.

Kép

Marco Rossi - Kép: mlsz.hu

– Felnőtt gyermekei, egy fia és egy lánya van. Lehet mondani, hogy a pályán és az öltözőben a magyar labdarúgók felett is afféle családfőként őrködik? 
– Legalábbis valami ilyesmi a szándékunk a kollégáimmal. Követjük a játékosok karrierjét hétről hétre, akkor is, amikor nincs válogatott összetartás. Keressük őket személyesen, telefonon vagy e-mailben, hogy minden pillanatban érezzék: mögöttük vagyunk, támogatjuk őket. Folyamatosan elemezzük a teljesítményüket, mindent tudunk róluk. Remélem, ez a fajta törődés megadja azt a bizalmat nekik, amely révén a pályán még többet hoznak ki magukból, mert érzik, hogy nincsenek magukra hagyva.

– Ha eljátszunk a gondolattal, hogy ön a családfő, akkor milyen „gyerekek” a magyar futballisták?
– Be kell vallanom: kezdetben nem voltam biztos benne, hogy mindegyikük mindent elkövet azért, hogy a válogatott tagja lehessen. De tévedtem, mert maximálisan motiváltak, a gond inkább az, hogy akkora pszichés nyomás alá helyezik magukat már a meccs előtt, hogy mire pályára lépnek, rengeteg energiát elvesz tőlük a stressz.

Amikor úgy tűnik, hogy a mérkőzésen nem elég fókuszáltak, akkor ez nem a koncentráció vagy a győzni akarás hiányából fakad, hanem pont az ellenkezőjéből: a nagy akarásból, ami idő előtt felőrli őket. De már felismertük a problémát, és dolgozunk azon, hogy ez változzon.

– Ha már itt tartunk, általánosságban milyen lelkületűnek lát minket, magyarokat?
– Ami biztos: hozzám nagyon hasonlóak. Életszemléletben, érzésekben, értékrendben. Ami viszont borzasztó nehéz: a nyelvük. Sokszor érzem magam ostobának, amiért csaknem nyolc év magyarországi edzősködés után sem értem meg, amit körülöttem beszélnek, noha szavakat ismerek. Szeretnék megtanulni perfektül, de mindig úton vagyok és dolgozom, így nemigen jut rá időm. Pedig ez az egyetlen akadálya annak, hogy még közelebb kerüljek az emberekhez. A családi hagyományaink, a személyiségem alapján már-már rokonságot érzek. És nagyon hálás is vagyok Magyarországnak, őszintén mondom: Magyarország nélkül nem tudom, hol tartanék ma.

– Azt mondja, hasonló az értékrendünk. Melyek azok a legfontosabb értékek, amelyeket a szüleitől, nagyszüleitől örökölt, és a gyermekeinek, s később majd az unokáinak is igyekszik továbbadni?
– Valamit már biztosan továbbadtam magamból a fiamnak, aki profi vízilabdázó lett, és a lányomnak is, aki nem versenysportoló. A filozófiám: próbáld mindig a legjobbat kihozni magadból, de ne csak mondd, hogy próbálom, hanem fektesd is bele a lehető legtöbb erőfeszítést abba, amivel épp foglalkozol! Mert a munka segít hozzá a maximumhoz, nem a szavak. Ha iskolába jársz, ülj le tanulni, ha sportolsz, ne csak a meccs napján akarj villogni, hanem éld profin a hétköznapjaidat is. Pihenj, étkezz tudatosan, mindig többet és többet dolgozz. Én ezt tettem egész életemben. Az adottságaim nem voltak kimagaslók, mégis eljutottam játékosként Olaszország akkori egyik legjobb csapatába, a Sampdoriába, úgy, hogy abban az időben az olaszt tartották a világ legerősebb bajnokságának.

Kép

Marco Rossi - Kép: mlsz.hu

– Úgy véli, mindez inkább a befektetett munka, mintsem a tehetség gyümölcse?
– A tehetség valami, amivel Isten megáldja az embert, de nekem nem adott többet az átlagnál. Nekem az volt az igazi isteni áldás, hogy az lett a munkám, ami a szenvedélyem. Játékosként, majd edzőként is. Ha úgy vesszük, egyetlen napot sem dolgoztam életemben, mert mindig azt tettem, amit imádok csinálni!

A magam átlagos képességeivel küzdöttem napról napra, hogy jobb legyek. Minden napot új lehetőségnek tartottam a fejlődésre.

Tanultam az edzőimtől, a játékostársaimtól. És ma is ez a hitvallásom: sokat olvasok, bújom az edzői módszertanokat, képzem magam. Nyitott vagyok arra, hogy akár a fiatalabbaktól is ellessek ezt-azt. Ha edzőként összehasonlítom magam az öt évvel ezelőtti Marco Rossival, én is más vagyok, hiszen a futball is folyamatos változásban van, s nekem követnem kell. Nincs nap, hogy ne tennék ezért. Ezt a szemléletet próbáltam a lányomnak és a fiamnak is átadni.

– S mit gondol, melyek azok az értékek, amelyeket a felesége – vagy általánosságban egy nő, és csak a nő – tud hozzáadni a családhoz?
– Van egy népszerű olasz humorista, Maurizio Battistának hívják, nagyon kedvelem a műsorait. Nem tudom, van-e akár angol fordítása a poénjainak, de a fickó attól őrült jó, hogy a való életből szövi a humorát. És sok olyan igazságot is kimond, ami nem vicc. Többször visszatér például arra, hogy a család szíve a nő. És én pontosan ugyanezt gondolom. Mert ahogy Maurizio mondja: „mi van a papával, napok óta nem láttuk, csak nem meghalt?”. Vagyis a férfi is a család tagja, de nem a központja. Abban a pillanatban viszont, amikor egy anya távozik, a család is megszűnik, szétszéled, amíg viszont az anya él, mindenki ott van körülötte, együtt. Az anya a család központja, ezáltal a világ központja is. Hiszen a családra épülnek rá a nagyobb közösségek, a társadalom meg a nemzet. Mély meggyőződésem, hogy a nők nemcsak a családnak, hanem mindennek a kulcsai.