Doktor Bori Gyűlöletcsoportja – 1. rész

Kedves Olvasóim!

Egyik szemem sír, a másik zokog. Sír az egyik, mert látja a rengeteg olvasói levélből, hogy hatalmas a baj, napjainkban a boldogság úgy terjed, mint a vírus. A másik szemem pedig zokog, hiszen igazán nem azért kezdtem bele ebbe a sorozatba, hogy sikeres legyen! Arra számítottam, hogy kudarcot vallok vele, de nem így történt: Önök „szeretik” a rovatomat (persze lehet, hogy csak azért tesznek úgy, hogy majd a siker csúcsairól ejtsenek, és még nagyobbat koppanjak), olyan sokan írnak, hogy nem is győzök válaszolni minden egyes levélre!

Ezért úgy döntöttem, hogy élő csoportterápiát szervezek a hozzám fordulóknak, és inkább ötösével, hatosával oldom meg a problémákat. A csoportterápia nagy előnye, hogy a résztvevők így egymás szemével láthatják magukat borzalmasnak. Mert ahogy a költő mondja:

„Hiába mocskolódsz önmagadban, Csak másban szennyezheted be arcodat.”

Már amikor az ajtón beléptek, tudtam, hogy csoportom tagjai tényleg nagy bajban vannak. A középkorú pár egymás kezét markolászva érkezett. A férfi, Attila fess volt és bajuszos, a nő kissé molett; parkettafonású, őszülő frizurája szépen kiemelte kék szemeit. Elmondták magukról, hogy hívő katolikusok, hat gyermek boldog szülei, de a Doktor Bori rovatot olvasva attól kezdtek félni, hogy talán nincs bennük elég alázat, és egy kis szerénységre vágynak.

Ötven körüli, acélosan jóképű férfi kocsikulcsot pörgetett az ujján. Kiderült, hogy ő Hans Klimmerhütberger, gazdag német üzletember, aki már annyira gazdag és annyira német, hogy nincsenek is vágyai, és ez lassan az üzlet rovására megy. A mellette ülő csinos harmincas nőt, akivel angolul csevegett, Szonjának hívják, és borász a Balaton-felvidéken. Ő is elégedett az életével, tudatos döntésből szingli, gyönyörű teste van és azért jött, hogy megtudja, van-e bármi hibája, mert ő eddig sajnos még nem talált magán.

Rajtuk kívül még az ismert rádiós műsorvezető-­humorista foglalt helyet a körben. Anti a reggeli műsorok sztárja volt. „Túl nagy zsírkirály vagyok, az az én bajom!” – mondta mókásan hangsúlyozva. Később, váratlan vendégként érkezett a csoportba a közelben élő hajléktalan, Sanyi. Azt mondta, azért jött, mert remélte, hogy itt lehet egy jót aludni. Kérdeztem, boldog-e, mert ugye csak akkor csatlakozhat a csoporthoz. Azt mondta, igen, jól elvan, minden oké, így őt is befogadtuk.

Első körben a csoporttagok még nagy jóindulattal voltak egymás iránt. Megértően bólogattak, mosollyal nyugtázták egymás szavait. Ekkor kemény feladatot adtam:

– Most mindenki mutasson rá arra a személyre, aki a csoportból a legellenszenvesebb neki! És fejtse is ki, miért érzi így! Megfagyott a levegő, senki sem akart elkezdeni ellenségeskedni.

Már attól féltem, kudarcot vallunk, amikor Hans Klimmerhütberger váratlanul megszólalt:

– Der Obdachlose stinkt – mondta, én meg sebtében fordítottam: – A hajléktalan bűzlik.

Sanyi ezen nem bántódott meg, mert éppen szunyókált, viszont Anti, a rádiós csípőből visszalőtt:

– Nekem meg az bűzlik, hogy maga mitől olyan kőgazdag, Hans Klimmerklüngenbüngen? Csak nincs valami kis dajcse stikli a dologban?

Hans Klimmerhütberger hálásan elmosolyodott. – Köszönöm szépen! – mondta. – Ez egy nagyszerű új szempont, amin keresztül új fényben látom a személyiségemet.

Ezután Ildikó, a hatgyerekes anya is felbátorodott.

– Nekem Szonja nagyon ellenszenves, mert ahelyett, hogy gyereket szülne, konditerembe jár és a saját testét dédelgeti. Ez rettentő önző dolog, és nem szolgálja a hazát!

Szonja hálásan fogadta e szavakat, és rögtön viszonozta: – Köszönöm, ez most baromi nagy segítség volt. Maga meg arra föl, hogy sok gyereke van, lomposan öltözik, nem borotválja a lábát, sárga a foga, és amúgy is egy öntelt tehén!

Ildikó elpirult örömében, nem számított hirtelen ennyi segítségre. Istenem, milyen büszke voltam rájuk! Gyönyörűen megnyíltak, bátran kezdtek fröcsögni. Attila elárulta, hogy neheztel Hans Klimmerhütbergerre, mert a németek 1944-ben bevonultak Budapestre. Szonja közölte Antival, hogy egy szerencsétlen, humortalan pojácának tartja, és mindig kikapcsolja a rádiót, ha meghallja a hangját – mire Anti azzal vágott vissza, hogy nyilván csak azért beszél így, mert ő láthatóan nem akarja felszedni.

– Akkor se akarnám, hogy felszedj, ha egyedül kapálóznék az óceánban, te meg arra jönnél hajóval! – vágott vissza szellemesen Szonja. Ez a vicc Attilának nagyon tetszett, de nem mert nevetni, mert Ildikó szigorúan ránézett.

Csak Sanyi volt kicsit félszeg, ő senkit nem akart utálni. Megmondtam neki, hogy így nem leszünk jóban: ha nem hajlandó minimálisan gyűlölködni, akkor el kell küldenem. Erre azt mondta, hogy na jó, akkor engem utál, mert ezzel fenyegetem.

Mindenkivel nagyon elégedett voltam! Mondtam is nekik az ülés végén, hogy gratulálok, mert a mai napon öles lépést tettek egy rosszabb élet felé.

Kedves Olvasók, Önöket is arra biztatom, ha nem tudják magukat önerőből eléggé utálni, kérjenek segítséget, frusztrálják egymást bátran! Használják a Közösség erejét!

A terápia ősszel folytatódik.

Addig is kellemetlenül forró nyarat és sok sikertelenséget kíván:

Doktor Bori

Olvassa el A Doktor Bori Gyűlöletcsoportja – 2. részt! 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>