Mocsai Tamás olimpikon: „Szeretném megmutatni, hogy van lehetőségünk dönteni az életünkről”

– A te válogatottságod idején is volt a magyar csapatnak még az idei EB-nél is szebben végződő diadalmenete: 2012-ben negyedikek lettetek az olimpián. Két évre rá visszavonultál. Nehéz volt megszokni a civil élet kevésbé eufórikus hangulatát?
– Az élsportban folyamatosan kapod a visszajelzéseket, hétvégén a meccsen kiderül, hogy jól játszottál-e. A civil életben ez nem így van. Meg kellett tanulnom, hogy ott hónapokba, évekbe telhet, amíg beérik a munka gyümölcse.

– Mi az a tudás, tapasztalat, amit az élsportban töltött éveidnek tulajdonítasz?
– Rengeteg mindent tanultam önismeretből, megtapasztaltam, hogy milyen gyümölcsöket hoz a céltudatos munka, hogy mit is jelent akkor teljesíteni, amikor kell. Megtanulod, hogy milyen csapatban játszani, milyen bevállalni egy helyzetet a csapatért, önmagadért; vagy az eredményesség érdekében éppen úgy dönteni, hogy tovább passzolod a labdát. És rájössz arra is, mennyire gyorsan lehet fent lenni – és ugyanilyen gyorsan érhetnek kudarcok is, amikből meg ki kell kecmeregni.

– Milyen volt ezeket úgy megélni, hogy időközben az édesapád lett a szövetségi kapitány? Áldás, vagy inkább nehézség?
– Amikor tizenegy évesen elkezdtem kézilabdázni, akkor ő nagyon támogatott, rengeteget tanultam tőle. Aztán másfelé vitt minket az utunk, én magyar, svájci és német kluboknál játszottam, később bekerültem a magyar válogatottba. Ő csak ezután lett szövetségi kapitány, a csapattársaim akkorra már tíz éve jól ismertek, úgyhogy ebből konfliktus soha nem volt. Persze az apa–fia kapcsolat különleges, rengeteg kritikát kaphat az ember, ha nem sikeres – szerencsére nekünk sikeres szériánk volt akkor.

Nyilván a fiaként jól ismertem a testbeszédét, láttam, ha vívódott, ha aggasztotta valami – viszont megható és csodálatos volt együtt örülni az olimpiai sikereknek.

– Húsz évig játszottál külföldön, a feleséged német. Nehéz volt hazajönni?
– Nagyon sok mindent tanultam külföldön, de soha nem merült fel bennem, hogy ne jöjjek haza. A feleségemnek is a kezdetektől fogva mondtam, hogy én magyar vagyok és Magyarországon szeretnék majd élni. Külföldön mindig külföldi maradsz, de itthon otthon vagy.

– Mi az, ami szerinted Németországban jobban működik, és mi megtanulhatnánk tőlük?
– Németországban a szabálykövetés erősebb, mint itthon – persze ennek történelmi oka is van, hiszen a magyar embernek a túlélés érdekében mindig kreatívnak kellett lennie. A németek talán jobban be tudnak állni egy közösségi cél érdekében, meghozni komoly döntéseket, kitartani azok mellett – mi azért individualistábbak vagyunk.

Kép

Mocsai Tamás

– A Nemzeti Kézilabda Akadémia vezetőjeként milyen utánpótlással lennél elégedett?
– A legfontosabb az, hogy teljes embert neveljünk – ehhez igazítom a stábot. Nagyon fontos a sportszakma: hogy a sport iránt elkötelezett, jó pedagógusok legyenek az utánpótlás-edzők, szeressék a gyerekeket és azt, amit csinálnak.

A sporttal rengeteg mindent fejlesztünk, és sok értéket közvetítünk a gyerekeknek; hiszem, hogy mindenre megtanít, ami az egészséges, teljes élethez kell.

Az Akadémián bevonjuk a nevelésbe a megfelelő társtudományokat, az egészségügyet, a pedagógiát, hogy ha nem is lesz a gyerekekből sportoló, akkor is teljes embereket, magabiztos egyéniségeket engedjünk útjukra ép testben, ép lélekkel. Fontos, hogy leérettségizzenek, tovább tanuljanak, szeressék, amit csinálnak.

– Visszatekintve a saját kamaszkorodra, sok lemondással járt az élsport?
– Igen, de az, hogy saját magamon láttam, hogyan fejlődök, olyan doppingszer volt, ami miatt megérte.

– Hogyan lettél válogatott kézilabdázóból Felsőmocsolád polgármestere?
– Édesanyám őseinek volt ott egy kúriája, amit államosítottak a kommunizmus idején. Ezt a szüleim visszavásárolták, majd felújították, és most szállodaként és rendezvényközpontként funkcionál. Annak a szomszédságába költöztem a családommal, miután 2014 közepén befejeztem a kézilabdát. Onnan jártam át Balatonboglárra a Nemzeti Kézilabda Akadémiára. 2014 őszén voltak a választások, úgyhogy elindultam a polgármesterségért, mert bíztam benne, hogy tudok segíteni a közösségnek, tudok visszaadni valamit abból, amit kaptam.

Szeretném azt megmutatni, hogy ha teszünk érte, akkor fejlődhet a kis falunk, és van lehetőségünk dönteni az életünkről.

Ha Felsőmocsolád még élhetőbb lenne, perspektívát nyújtana a családok, a fiatalok számára, akkor a vidék idővel felértékelődne. Ehhez szükséges a pozitív jövőkép és az aktív közösség. A falusi turizmusban, a Balaton közelségében mindig komoly lehetőséget láttam – az R67 elkészültével talán közelebb kerültünk a Balatonhoz, Kaposvárhoz, így egyrészt mint turisztikai célpont, másrészt mint nyugodt, megfizethető lakóhely is számításba jöhet a falu a jövőben. Édesanyám szállodájában hétvégenként esküvők vannak, ezzel munkát tudunk adni a helyieknek. Azon is dolgozom, hogy termelő munkát végző cégeket csábítsunk Mocsoládra.