Lackfi János: Megtapsolom a csöndet

Pedig azért vettem csak elő, hogy még jobban telerakjam molyirtóval, hátha a régiek elfáradtak már, iszonyú kárt tesznek azok a kis nyamvadt férgek, belemennek minden élő anyagba. A boltban vett rizst, lisztet, zsemlemorzsát kapásból rakom a mélyhűtőbe, különben kikel a parazita-népség, és mindent eláraszt. Így is csapdosom őket lépten-nyomon, megtapsolom a csöndet, így szoktam mulatni rajta magamban, nem is hinnéd, mennyi mulatsága van az embernek, ha évtizedekig magára marad, és megszokja a magányt.

Az az igazság, manapság nem bírják az emberek, rögtön összeállnak valakivel, aki első pillantásra édes pofának tűnik, és valljuk meg, bogaram, első pillantásra mind igyekszünk édes pofának tűnni, de hamar kibújik a szög a zsákból.

Én mondjuk már túl vagyok ezen, nem kedveskedem senkinek, annak a ló Mihálynak is a fejéhez vágtam, hogy ennél még egy óvódás kölyök is szebben felássa az ágyást, férfi egyáltalán az ilyen vagy csak utánzat? Ilyen vagyok, szemébe vágom, mit bánom, ha két méter magas és másfél liter kólát megiszik egy délelőtt. Hogy nem porlanak ki a fogai meg a csontjai attól a cukros nyavalyától! Azt hittem, hozzám is vágja az ásót, de csak földhöz csapta, és morogva elcsörtetett, azóta se láttam. Hiába kiabáltam utána, úgy-úgy, menjen az ostobája, meg ne várja a napszámát, nehogy véletlenül odaadjam neki, senki munkását soha életemben meg nem károsítottam, pont vele kezdem nyolcvansok évesen! Érted? Inkább elment, benne hagyta a pénzt, csak a fene nagy önérzete ne sérüljön. Mindenki olyan nagy gallérral jár manapság, csak tudnám mire fel? Azt gondolják, beesnek az utcáról az ikszfaktorba, óbégatnak egy kicsit, és máris zuhog a nyakukba az aranyeső, és hirtelen lesznek is valakik. Bár megnézném a Mihályt az ikszfaktorban a százhúsz kilójával és a kólán köszörült hangjával!
Nem hordom többé azt a régi bundát, nem öregasszonynak való, hiába erősködöl, hogy más idők járnak.

Látom ám, hogy egyik-másik vénasszony flitteres katonabakancsban jár zumbázni, és azt hiszi, ha ide-oda riszálja a löttyedt farát, bárki húszéves lánynak nézi. Ügyesen összeszed magának az internetes társkeresőn valami hasonló vén csontot, próbálják utánozni a vízilovak szerelmi életét, hát egészségükre.

Minden életkornak megvan a maga szépsége és a maga nyomorúsága, így aki az ötödiken lakik, ne ugráljon ki az ablakon, mint a földszintiek, mert megnézheti magát. Ez az én véleményem, Isten ments, hogy bárkire rákényszerítsem, de a ganajtúró bogarat hiába küldenéd operabálba, pedig szépen csillog a páncélja, meg kell hagyni. A csontjaim összeestek már, földön harangozna az a szőrme, különösen venné ki magát. A súlya sem akármi, ez még nem pihekönnyű műszőrme, hanem eleven állat irhája, nekem meg elég cipelni a magamét, nemhogy a más bőrébe bújjak, kicsim.

Láttam cifra dolgokat, anyám is mesélt egyet-mást, ő testközelből végigélte a háborút, ott is akadt ember mindenre. Asszony is. A németeknek is meg az oroszoknak is kerültek lotyóik, nem csak olyanok, akiket megerőszakoltak, hanem akiknek ezért-azért, kenyérért-cukorért nem derogált odatartani a méltóságukat, ahol kívánalom adódott. Márpedig ahol annyi férfi csörtet derékig vérben, ott bizony tombol az ilyesmi. Hej, hogy állt édesanyán az a bunda, ő kapta eredetileg! Onnan is jutott eszembe, kimentünk tavasszal Bécsbe, én még pici voltam, de mintha látnám magam előtt azt a hatalmas fehérséget. Meglehet, csak annyiszor mesélték el utólag, hogy beképzelem, de talán tényleg benne ragadt az emlékezetemben. Akkora hó esett májusban, hogy vacogtunk, meleg ruhát minek is vittünk volna, és akkor édesapám, amilyen gavallér volt, ezt a gyönyörű bundát vette édesanyámnak ott a Stephansdom környékén, egy elegáns üzletben.

Olyan az emlékezet, mint egy öreg kekszes doboz, azt se tudod már, mi minden van benne: iskolai zsírkréta, nagyanya nagyítólencséje, kisfiad autós kártyája, rég beszáradt sütőpor, műanyag indián, söralátét, anyacsavar, minden és semmi.

Néha nincs benne, amiről biztos voltál, hogy ott tartod, máskor olyasmire bukkansz, amiről biztosra vetted volna, hogy már régen a szemetesben kötött ki. Ez a bunda is felbukkant a fejemben, mondom, szólok az Anettnek, szedje elő, most újra divat a retró, talán egész jól el lehetne sózni az ebayen vagy a jófogáson.

Anyádékra nem írnék rá semmi pénzért, pedig büszke vagyok magamra, nem sokan csetelnek az én koromban, szoktam ám szapulni azt a nyomorult ámítógépet, így hívom magamban, hihi, ha nem akar engedelmeskedni. Haragszom rájuk, hát miért kellett azt a jó kis törökbálinti telket elkótyavetyélni, kincset érne most, amikor mindenki menekül a városból, mint patkányok a süllyedő hajóról. Ők meg a nagyokos apád akarata szerint beforgatták abba az idétlen felújításba, de sose szedik többé vissza, mert azóta lelakták a pesti lakást rendesen, másfelől meg aki ma ingatlant vesz ennyi pénzért, rögtön vereti ki a falakat, viszi a lakberendezőt meg dizájnert, és vadonatújat akar rittyenteni magának. Egészségükre, ha ettől boldogabbak, de nemigen tűnik úgy, hogy a nagy kocsik, drága lakások beválnak, olyan ideges és nyúzott népség terpeszkedik bennük, hogy nincs párja.

Aranyom, azért is mondom a bundát, mert jó lenne pénzt szerezni, újítani kéne a síromat, különben az összes maradványomat exhumálják és összedobálják mások csontjaival, aminek nem örülnék, remélem, ti sem. Addig rendben, hogy ki se jártok a temetőbe, és a sírhelyet felveri a gaz... Vagyis ez sincsen rendben, tudom, sok a dolgotok, de nehezményezem ám, hogy nem bírjátok azt a kicsit se befizetni, amiért egy ember szépen rendben tartaná, van erre szolgáltatás.