Harc a Lyme-kórral – Egy orvos rendhagyó életútja

– A családjában volt előzménye, ösztönzője az ön orvosi pályaválasztásának?

– Csak a háború. A szüleimnek ugyanis az volt a tapasztalata, hogy az orvosok még viszonylag jól átvészelték a háborús megpróbáltatásokat a többiekhez képest, talán mert a szaktudásukra mindig szükség van, ezért jobban megbecsülték őket. Azt tapasztalták, orvosnak lenni valamiféle biztonságot jelent abban a nagyon bizonytalan világban. A háborúra egyébként alig emlékszem, hiszen nagyon kicsi voltam akkor. Első emlékem, hogy a konyhában állunk a szüleimmel, és kétségbeesetten nézzük, ahogy a magyar katonák minden tartalékunkat elviszik a kamrából. Hároméves lehettem akkor, és elkeseredésemben legszívesebben belerúgtam volna azokba a katonákba, amiért elviszik az élelmünket. A mi nemzedékünk életének a háború volt a kezdete, ezért mi nagyra értékeljük a biztonságot, a viszonylagos jólétet. Édesanyám is ilyen megfontolásból irányított az orvosi pálya felé, bennem pedig megvolt az érdeklődés a biológia iránt. Húgom is biológiatanár lett.

– Hol élt gyerekkorában?

– A Miskolchoz tartozó Újdiósgyőrben nőttem fel. A Drenka-hegy volt mellettünk, annak a lapos tetején fociztunk, télen onnan szánkóztunk lefelé. A szánkót még édesanyámnak készítette nagyapám, aki pincemester volt. Nagypapám egy négygyermekes elvált asszonyt vett feleségül, ami akkoriban hallatlan tett volt. A nagymamám előző házasságából származó négy fia után született egyetlen közös gyermekük, az én anyukám. Nagypapa nagyon szeretett engem, egyetlen vérszerinti unokáját – ez lett a veszte. Ő ugyanis a Diósgyőri Vasgyár egyes kapuja közelében, a pincészetben dolgozott, és amikor hallotta a bombázást előrejelző szirénát, akkor leszaladt értem a Nemzetőr utcába, engem felkapott, és futott velem az utca végére, az óvóhelyre. Nagy testű ember volt, kimelegedett, megfázott. Tüdőgyulladást kapott, és a felszabadulás napján meghalt.

– Akkor még nem lehetett hozzájutni antibiotikumhoz, ami esetleg meggyógyíthatta volna…

– A penicillin használata csak később terjedt el Magyarországon.

Karon ülő gyerekként én túléltem egy tüdőgyulladást, ami akkor csodának számított: a saját szervezetem győzte le a betegséget. Az amerikaiaknak ugyan már volt 1942-ben penicillinjük, de a háború alatt csak gyémántáron lehetett hozzájutni.

1948-ban már Lyme-betegeket is kezeltek penicillinnel Svédországban, Magyarországon viszont csak 1952 után kezdték alkalmazni. Johan Béla, a Közegészségügyi Intézet megteremtője szerzett külföldről penicillingomba-törzset, amelyből aztán elkezdték nálunk is gyártani.

– Hol végezte az orvosi egyetemet?

– Tizenkilenc évesen vettek fel a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetemre, akkor költöztem Újdiósgyőrből a fővárosba. Egyetemi éveim alatt folytattam a tájfutást, amit még középiskolás koromban kezdtem.

– De ugye nem tájfutás közben fertőződött meg egy kullancstól? Mert ha igen, az kísértetiesen hasonlítana Monspart Sarolta tájfutó világbajnok sorsára…

– Monspart Sarolta a kullancscsípéstől enkefalitiszt, vagyis vírus okozta agyhártyagyulladás kapott, az nem Lyme-kór. Én pontosan nem tudom, mikor kaptam fertőzést. Bükkszentkereszten nyaraltunk – negyvenes éveimben jártam már akkor –, tettem egy rövid sétát este a széles, kitaposott úton, mégis megcsípett egy kullancs. Reggel találtam meg a térdhajlatban, körülötte a piros folt, ami egy idő után terjedt. Ekkor vált egyértelművé a betegségem.

Kép

Kép: Freepik

Tapasztalatunk szerint a piros folt nem feltétlenül az első fertőzésnél jelentkezik – ezért vagyok bizonytalan a betegség valódi kezdetében.

– Az orvosok gyakran arra szakosodnak, ami nekik egészségügyi problémát okoz. Ön a Lyme borreliosis szakértője. A választását befolyásolta, hogy Lyme-kóros lett?

– Ez csak véletlen egybeesés. Az befolyásolt, hogy az Országos Közegészségügyi Intézetben dolgoztam 1974-től 25 éven át. A mi szerológiai laborunk elsősorban a háború utáni időszakban elterjedő szifiliszfertőzések visszaszorítása miatt jött létre. Mind a szifilisz, mind a Lyme borreliosis kórokozója spirochaeta, vagyis spirál formájú baktérium. A szifilisz kórokozója megtámadja az egész szervezetet, a Borrelia viszont ezen felül még hihetetlenül jól alkalmazkodik is az összes megfertőzött élőlényhez, legyen az hideg- vagy melegvérű, hüllő, madár vagy ember. Egyedül a szalamandra immunis vele szemben.

Lyme egy amerikai város neve, ahol hivatalosan először 1976-ban írták le a betegséget, és ma már több mint száz törzsét ismerik. Ha viszont itt, Európában az amerikai indirekt eljárást használjuk a kórkép diagnosztizálására, akkor azzal felderítetlen marad a betegek kétharmada. Sok nagy tudású kollégám felismerte a betegség tüneteit klinikailag, ám a laborvizsgálat ezt gyakran nem erősítette meg, mert nem találtak ellenanyagot a vérben. Csak az esetek harmadában erősítették meg a laboreredmények a Lyme-kór diagnózisát, miközben a tünetek alapján a többi esetben is világos volt, hogy ezzel a fertőzéssel állunk szemben.

Feszültséget okozott a szakmán belül, hogy a hagyományos labordiagnosztikai eszközökkel nem lehetett alátámasztani a nyilvánvaló kórképet.

– A legtöbb fertőzés esetében, ha a szervezet ellenanyagot termel, akkor ki lehet mondani, hogy a szervezet korábban megfertőződött. Itt miért nem?

– Azért, mert ez a kórokozó az őt elpusztítani szándékozó antitesteket egyszerűen „levedli”, vagyis megszabadul tőlük és egy hólabdához hasonló, immunkomplexnek nevezett képződménybe zárja. Lehet tehát, hogy azért nem találunk a vizsgálatkor ellenanyagot a vérben, mert nincs benne elegendő ahhoz, hogy észrevegyük – lehet, hogy szinte minden ellenanyag ebben az immunkomplexben van elzárva a vizsgálat elől. Az én javaslatom az, hogy a vérmintát ne a gyári előírás szerinti hígításban vizsgáljuk, hanem töményebben, akkor több eséllyel találjuk meg az ellenanyagot.

Ám ezzel a korszellembe ütköztem, a protokoll megváltoztatásához emberi és anyagi ráfordítás kellene.

– Kétféle orvos van: aki elégedetlen a gyógyítási lehetőségeivel, ezért ő maga is új utakat keres; és a másik, aki csak az előírt szakmai protokoll szerint hajlandó gyógyítani, és gyanakodva tekint az újító kísérletekre.

– Az én szakmai hozzáállásomat meghatározta, hogy közvetlenül az egyetem elvégzése után az István Kórház patológiai osztályára kerültem, ahol meg kellett találnunk azokat a betegségeket, amelyek a szervezetben az eltéréseket, a rossz működést és végső soron a halált okozták. Akkor és később a Johan Béla Országos Közegészségügyi Intézetben sem maradhattam a rutinnál, folyamatosan új utakat kellett keresnem, új eredményekre kellett törekednem. Ezért kíséreltem meg mindent az első hazai Lyme-betegek kórismézése érdekében. Elsőként mutattam ki a kórokozót agyvízben. Később igyekeztem a könnyebben levehető vérmintában is kimutatni. Fél éven belül kifejlesztettem egy olyan reagenst, ami megakadályozza a vörösvértestek, fehérvérsejtek és trombociták gyors elöregedését, ugyanis eddig ez volt az egyik nagy akadálya a közvetlen vizuális vizsgálatok sikerének.

Kép

Kép: Freepik

– Mit tesz vizsgálhatóvá az ön által kifejlesztett reagens?

– Több szinten hatékony: megakadályozza, hogy az elöregedéssel a vér alakos elemei sérüljenek és zavarják a vizsgálatot. Megvédi a rendkívül sérülékeny, perceken belül elpusztuló és kis-számú kórokozót a megsemmisüléstől. Ugyanakkor elég energiát ad ahhoz, hogy a kórokozók mozgása megmaradjon.

A normál koncentrációjú vérben ez a kórokozó olyan kis számban van jelen, hogy nem veszik észre, ez pedig a betegek rossz diagnózisához vezethet. Ezért jött az az ötletem, hogy vegyünk több vért és centrifugálással sűrítsük össze, akkor több lesz benne a kórokozó, és jobban fel lehet ismerni.

A mintát az általam kifejlesztett DualDur nevű folyadékkal keverve a vér alakos részeit lefugáljuk, ekkor marad a felszínen a vérplazma. A vérplazma, a reagens és a kórokozó baktérium élő közösséget alkot. A kórokozó viselkedése mikroszkóppal vizsgálható. Mindez a betegség felismerését, a helyes diagnózist szolgálja. Ám sajnos egyetlen főnököm se állt igazán az ésszerűsítéseim mellé, útkereséseimet nyugdíjazásommal „honorálták”.

– András fia viszont bekapcsolódott a munkájába. Ritka az apa–fia szakmai együttműködés.

– Ő nem szakmabéli, de azt mondta: „Apa, ezt nem viheted magaddal!” Nem tette hozzá, hogy a sírba, de hát erről volt szó. 2013 óta azon dolgozik, hogy a felfedezéseimet a szakma elfogadja és átültesse a gyakorlatba. Sok ellenérzéssel és nagy ellenállással kell megküzdenünk, hogy ezt a mikroszkópos vizsgálati módszert elfogadják. Ezért nagy jelentőségű, hogy elnyertünk egy uniós pályázatot, így modern eszközökkel rögzíthetjük a mikroszkópos vizsgálati eredményeket, tudományosan bizonyíthatjuk a módszeremet. Ennek a vége felé járunk. A mikroszkópos vizsgálatokat automatizáltuk, a biomatematikai kiértékelésük zajlik most.

– Ha rendelkezésükre állnak majd az eredmények, mire számítanak?

– Jó értelemben vett botrányra, mert ez a vizsgálati módszer annyira erőteljes, hogy képes olyan betegeknél is kimutatni a fertőzést, akiknél nincsenek tünetek, vagy antibiotikum-kezelés hatására átmenetileg jobban vannak.

És innen kellene továbblépnünk a helyes antibiotikus kezelési mód felé, amely – szemben a ma jellemző terápiás gyakorlattal – a kezelés hosszát a kórokozó generációs ciklusához igazítaná.

– Fia mellett más is támogatta a családjából a rögös szakmai útján? Úgy tudom, felesége belgyógyász.

– Igen, így családon belül is más-más nézőpontokat egyeztethettünk. Feleségemmel már az egyetem első évében találkoztam. Első látásra nagyon megtetszett. Aztán csak ötödévben találkoztunk újra, és sokat beszélgettünk. Egy vizsgaidőszakban véletlenül épp egyidőben mentünk misére a Fő utcai templomba. Ez a találkozás nem csak a földi síkon történt. Egészen véletlenül, a templom két ellenkező sarkából érkezve az oltár előtt pont egymás mellé térdeltünk áldozás közben. Mindketten éreztük, hogy ott eldőlt a sorsunk: megkaptuk az áldást. (Könnyes lett a szeme) Utána persze még hosszú futásunk volt egymás felé, mert az én családom nagyon ellenezte a házasságunkat, mivel Márta családja szegény volt, nekem pedig kijelöltek már mátkát, egy professzor lányát. De egymás mellett döntöttünk, és három fiunk van. Ma sem bánom, hogy ötvenegy éve így történt.

Támogatott tartalom.