Két ember él bennünk: a pásztor és a tudós – Beszélgetés Navratil Andrea énekes-ökológussal

– Nemcsak énekelsz, tanítod is az éneklést, felnőtteknek is, gyerekeknek is. Hogyan?
– „Mondd meg nekem, mit dalolsz, s megmondom, milyen ember vagy.” Kodály még néhány évtizeddel ezelőtt így fogalmazott. Ma már nem is az a kérdés, hogy mit éneklünk. Mert nem éneklünk, hanem zenét fogyasztunk. Ha úton vagyok, én semmilyen zenét nem hallgatok, mert nagyon fontos az életünkben a csend, és nagyon ritka. Három órányira lakom Budapesttől, és amikor elindulok, élvezem, hogy megtapasztalom a sötétet, a hajnalt, az utazást, a csendet. Hiszen ha csendben vagyok, megszólalhat bennem az ének.

Nagyon szép kihívás visszavinni az emberek életébe a mindennapi éneklést. Több mint tíz éve tartok Dúdoló alkalmakat – nem tűztem ki nagy, távlati célokat, csak annyit, hogy aki eljön, mint egy fonóban vagy guzsalyasban, ahogy együtt éneklünk, érezze jól magát. Ezeken az alkalmakon az énekekhez kapcsolódó néprajzi háttértudást is igyekszem átadni, mégis, ezek elsősorban oldott közösségi együttlétek. Rendszeresen találkozunk Gödön, Budapesten, Tihanyban, Keszthelyen, Tapolcán, Kiscsőszön és Dörgicsén, de tartottam dúdolókat Erdélyben, sőt, a diaszpórában élő magyaroknak Prágában és Buenos Airesben is. Nagyon fontosnak tartom a rendszerességet: hétről hétre vagy két hétről két hétre eljutni egymáshoz.  A „kemény mag” már közösséget alkot és ünnepel.

Kodály mondta, hogy az éneklést ajándékba kaptuk Istentől. Önmagunk megismerését, felvirágozását és kiteljesedését szolgálja. Terápia. Nagy lehetőség élni vele!

– Énekes is vagy, ökológus is. Melyik inkább? Hogyan érnek össze ezek a területek?
– Sokszor meg szokták kérdezni tőlem, hogy lehet mind e két területet egyszerre művelni. Pedig amikor még fénye és becsülete volt ennek a szónak, úgy hívták az ilyen embert a hagyományban: paraszt. A parasztember énekelt, táncolt, ismerte a körülötte lévő világot, használta és nem kihasználta a környezetét, égre nézve olvasott a csillagok járásában, embert és állatot gyógyított Isten patikájából. Én ennek a töredékét sem tudom, de nap mint nap tanítva tanulok. Ma például 30 kiló kukoricát raktam be az autóm csomagtartójába, mert száz gyerek vár délután, s kétszáz holnap. Gazdakalendáriumot tartunk, egy rendhagyó hagyomány és természetismeret-órát, ahol megpróbáljuk átadni a városi környezetben felnevelkedő gyerekek számára, hogy a parasztember által megőrzött tudás mennyire aktuális és hasznos ma is.

– Ugye azért nem térdepelteted kukoricára a gyerekeket?
– De, ehhez ragaszkodnak! Meg lehet kérdezni Gödön, Nagykovácsiban, Nagymaroson, Gazdagréten, Gödöllőn, Vecsésen és Újhatvanban a gyerekeket, miért is jó a „kakaspattogtató” varázsmondóka közben együtt kukoricán „térdepelnyi”. A foglalkozás elején megbeszéljük, honnan és kiknek a közvetítésével érkezett ez a növény, amire a tengeri vagy törökbúza elnevezése is utal, de ennek kapcsán lehet szólni arról, hogy ha a világ egyik részén megtermelünk valamit, amire a világ másik részén van igény, az milyen nagy terhet ró az adott ökoszisztémára, s innen ez már közös felelősségünk. A gyerekek a kukoricát leginkább csak popcorn formájában ismerik, és most megtapasztalják: ennek a növénynek minden részét használták a régiek. A kukoricaszárból bólogató madárkát, leveléből csuhéangyalt készítünk, kóstolunk málét és puliszkát, a lemorzsolt kukoricacsutkát bezsákoljuk, és megköszönve a segítséget jelzem nekik, hogy ennyi csutkával egy hónapig nincs gondom a tüzelő aprítására a főzéshez. Nincs felesleg, nincs hulladék.

Kép

Navratil Andrea 

Természetesen éneklünk, táncolunk, és mesélek is, mert ahogy azt a székelykevei mesemondó, Szőcs Boldizsár megfogalmazta: ami nincs benne a mesében, az egyszerűen nem létezik. A mese a szegény ember egyeteme.

Hoztam neked ajándékot: amikor beraktam a zsákba a kukoricát, kihullott néhány szem, és gondoltam, megleplek vele. Nézd, milyen gyönyörű! Egy ilyen apró dolog is az öröm érzetét tudja okozni, ha fogom, nézem, tapintom, megismerem!

– Tenyerembe tetted a kukoricaszemeket: lehetne velük akár a ma oly divatos mindfullness-meditációt is végezni, amit mazsolaszemekkel végeznek. Kukoricaszemmel is lehet gyakorolni a figyelem elmélyítését.
– Biztos vagyok benne. Kinyitott tenyeredben tartva, a pici súlyát érezve, a színárnyalatait megfigyelve, a nincs-két-egyforma magokat nézegetve már megtörténik a csoda. Szemlélődsz. Einstein szerint kétféleképpen élhetjük az életet: vagy úgy, mintha semmi sem lenne csoda, vagy úgy, mintha minden csoda lenne. Te döntöd el.

– Van olyan, amit most újdonságként felfedezünk, de az már ismert volt a hagyományban?
– Amikor elmentem Moldvába, a kertekben a permakultúra elvei szerint ültetett és nevelt növényeket láttam. Igaz, az az asszony nem tudta, hogy ahogyan ő a kertjét műveli, azt a világban a tudósok majd permakultúrának hívják, és azt sem tudta, hogy amit ő gyöntölésnek mond, azt babamasszázsnak fogják nevezni. Ő ezt a tudást a hagyományban örökül kapta és használja. A tudomány sok esetben kullog a hagyomány után. Olvastam valahol, hogy egy lelkiismeretes tudós, ha bejárja a tudomány összes ösvényét, kacskaringós utakon keresztül, zsákutcákat is megjárva egyszer csak visszajut oda, ahonnan a hagyomány eleve kiindult. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a tudományra nincs szükség. Sőt. Két ember él bennünk, egy pásztor és egy tudós. Ahogy van szívünk és van fejünk. És ha már advent időszakában beszélgetünk, nézzük meg, kik találták meg Jézust a jászolban, és hogyan.

Elindultak messze földről a háromkirályok, három bölcs ember három országból, és összetalálkoztak – ők a tudás útját követték, a fejük után mentek. Elsőként mégis a pásztorok érkeztek oda, akik meghallották az angyal szavát!

Én azt gondolom, hogy egy pásztor, egy tudós mindannyiunkban lakik. S ennek a kettőnek harmóniában kell lennie ahhoz, hogy teljes életet élhessünk. Karácsony közeledtével, mindenkit arra buzdítok, ne a boltokban, hanem inkább a téli ünnepkör hagyományaiban keresgéljen.

Kép

– Azt is mondtad: fenntartható fejlődés nincs. Miért?

– Mert ideje felébredni: a fejlődés nem tartható fenn! Van fenntartható gazdálkodás, fenntartható életmód – és ezen a téren nagyon sokat tanulhatunk a pásztoroktól, parasztemberektől, bennszülöttektől: mindazoktól, akik helyben használják azt a környezetet, amelyben élnek. A tudománynak ezekkel az emberekkel – kart karba öltve – együtt kell kitalálnia azt, hogy hogyan tovább.

Mert nagyon nagy kihívások előtt állunk. Jó szívvel ajánlom Molnár Zsolt etnobotanikus (az MTA Ökológiai Intézetének kutatója) cikkeit, könyveit, tanulmányait. Ő már évek óta felhívja a figyelmet a hagyomány által megőrzött tudás fontosságára. Azt állítja, a pásztorok tudása elengedhetetlen a bolygónk megóvásához. Az is kiderül a kutatásaikból, hogy az ősi tudást követve, a gyimesi rétgazdálkodással nem hogy csökkenne a biológiai sokféleség, hanem néha úgy tűnik, hogy még növekszik is. Tényleg van egy olyan megoldás, amikor az ember, a természet részeként tekintve önmagára azt gazdagítja, és nem pusztítja? Messze földről odajárnak kutatók, és próbálják megérteni, hogy mi az, amit ott másképp csinálnak ezek az emberek. Fontos értenünk, mert soha ilyen mértékben a természet nem pusztult az emberiség történelmében, mint most. Tényleg a hatodik kihalási hullám előtt állunk. Nem gondolom, hogy ezt klímacsúcs-konferenciákkal felülről lehetne megváltoztatni, sokkal inkább egyéni döntésekkel. Mindenkinek magának kell egy más világszemlélettel, életmóddal radikálisan változtatnia. És hiszem, hogy ez megújulást tudna hozni. Van kiút.

– Igazán nem mondhatjuk, hogy vizet prédikálsz és bort iszol, hiszen ötödik éve élsz egy víz, villany és gáz nélküli házacskában…
– Ahogyan a párom mondja, mi csak „plüssparasztok” vagyunk, hiszen az autóba azért beülünk, és egy csomó olyan dolgot használunk a civilizáció áldásai közül, ami a régieknek nem adatott meg.

Nem is szeretném elhitetni, hogy én úgy élek, mint évszázadokkal ezelőtt a régiek, nem! De a gondolkodásmódot és ennek a tapasztalatát viszont nagyon jó megélni.

Hogy milyen örömet tud adni az, amikor az általad hozott forrásvízből iszol, amikor nem használsz feleslegesen áramot. Jó megtapasztalni a csendet, a gyertyafényt, azt, hogy milyen jó a természet ritmusával haladni. Itt, a városban a kollégák után oltogatom le a feleslegesen égve hagyott villanyt, mert arra gondolok, hogy ami most elég, az nekünk egy egész éves energiafogyasztásunk. Minden pillanatban döntést hozunk, és hiszem, hogy a sok apró döntés meg tudja változtatni először a kicsi környezetemet, aztán a nagyobbat s a még tágabbat. Persze, ez az életmód sok kihívással jár. Lemondásokkal. Nincs forró zuhany reggelente. De van helyette más.

– Van egy archaikus ima, amit találós kérdés formájában szoktál a gyerekeknek feltenni: „Kerek egy év alatt kerek egy istenfa, kerek istenfának szép tizenkét ága, szép tizenkét ágán ötvenkét virága, ötvenkét virágán három aranyalma – na, mi az?” A megfejtés nem is olyan egyszerű, mint gondolnánk.
– Az ötvenkét virágra nagyon gyorsan rávágják: ennyi a hét az évben. No, ilyenkor mondom: igazatok van – meg nem is. Mert az ötvenkét hétből nem nagyon lehet megfejteni, mi is az a három aranyalma. A tudós útján, analitikusan közelítve, keresve a megragadható pontokat, nem könnyen lehet a megfejtéshez eljutni. De egy jobb agyféltekét használó művészember érzi, hogy ebben szimbólum van és költészet. Nézzük csak, hogyan mondják ugyanezt a moldvai csángó magyarok: ők hatvanhat virágról beszélnek. De ha hozzáteszem, hogy a csángók a magyar nyelv egyik legrégibb változatát őrzik és nagyon vallásosak, már közelebb jutunk a megfejtéshez. Mert a virágok nem a hetek, hanem az ünnepnapok számát jelölik. E virágok közül három kiemelkedik s aranyalmát nevel, ez pedig a három nagy ünnepünk: karácsony, húsvét, pünkösd. A születés öröme, a megváltás misztériuma és a szentlélek eljövetelének ígérete olyannyira nem szétválasztható, hogy az énekeinkben és imáinkban is sokszor együtt szerepelnek. A három aranyalma közül az első épp most kezd felfényleni.

Kép

– Ma leginkább abból áll a karácsony, hogy fogyasztunk, veszünk, csomagolunk, eldobunk, halmozunk.
– Ki ne ismerné azt az érzést, hogy a gyerek kibontja az ajándékot, megkapja, amire vágyott – mégis marad benne egy hiányérzet. A tárgy soha nem teljesíti be azt, amire igazán vágyunk – a bőség gyakran hiányt szül. Az ajándékozási őrület helyett mi az, aminek helye van karácsonykor? Nem tudok olyat, amit ne tudnánk mindannyian: ez pedig a közösségi együttlét. A hagyomány mindent elmond, csak követnünk kell.

Szenteste régen a szűk családé volt, és mivel több generáció élt együtt, ezt azt jelentette, hogy talán még a dédszülő is ott volt. A rákövetkező napon már a nagyobb család is részt vett az ünneplésben, aztán pedig az egész falu – hiszen a falu egyik felét Istvánnak hívták, a másik felét pedig Jánosnak. Egyik napon az Istvánokat köszöntötték, másikon a Jánosokat – senki nem maradt egyedül!

Furcsa a mai városi lét, amikor azt hangsúlyozza, hogy akkor vagy valaki, ha karriert építesz, individuum vagy. Egy keleti rokon nép, a csuvasok viszont azt mondják: akkor vagy erős, ha le tudsz ülni egy asztalhoz a rokonaiddal. Sok minden került régen a karácsonyi asztalra– dió, méz, gyertya, Luca búza – és odatesznek egy almát is, amit annyi fele vágnak, ahányan csak ülnek az asztal körül. Ez emlékezteti őket arra a következő évben, hogy nincsenek egyedül, tartoznak valahová.  A kerek egész alma a család. A rokonság a legnagyobb megtartó erő, biztosítórendszer, erős sövénykerítés, hogy megint csak a csuvasokat idézzem.

– Sokan viszont úgy érzik – pláne így, ünnepek táján–, hogy épp ahhoz kell az erő, hogy kibírják, elviseljék a rokonságot.
– Hogy egyedül könnyebb, s egy begyakorolt mosollyal a Facebookon születik a boldogság. Ezt próbálja velünk elhitetni az individualizált világ. Pedig ez átverés!

Nem véletlenül születünk oda, ahol vagyunk, nem véletlenül kapjuk azokat a nehézségeket, amelyekkel szembetaláljuk magunkat. A vallásos ember tudja, hogy a hit nem az életet teszi könnyebbé, hanem minket tesz erősebbé.

– Épp most hallottam, hogy két testvér nem beszélt egymással hat évig, mert az egyik véletlenül egy fél ekenyomnyit beleszántott a másik földjébe. Ez valahol Erdélyben esett meg, ahol pedig még nem szakadtak el teljesen a hagyománytól.
– Nem arról van szó, hogy nehézség, feladat ne jönne! Sőt. Úgy mondják a régiek: ha minden kis súrlódás ingerel, hogyan lehet kifényesíteni a tükrödet? Egymás mellé rendelve, kerülve, ha bátran beleállunk az életünkbe, simára csiszolódhatunk. Az aranyalmák közül a második, a húsvét ünnepe tavaszra esik, amikor a természet is megújul, újjászületik. Ez az ünnep minket is felhív az újjászületésre, a megbocsátásra. A nagyböjt éppen arra szolgált, hogy az ember megtisztuljon kívül is, belül is. Jó alkalom arra, hogy elrendezzük a sérelmeket. Régen nem juthattál el úgy a feltámadás ünnepére, örömére, hogy ne békültél volna ki minden haragosoddal. Ezt is a hagyomány tanítja nekünk!