Gera Marina: „Kétéves korom óta filmszínésznő akartam lenni”

Gera Marina hétfőn este nyerte el a legjobb színésznőnek járó Nemzetközi Emmy-díjat az „Örök tél” című tévéfilmben nyújtott alakításáért. A színésznőt másfél nappal később a New York-i Magyar Konzulátuson értük utol.

– Először is szeretnénk szívből gratulálni ehhez a gyönyörű Emmy-díjhoz! Hogy érzed most magad? 

– Kicsit olyan állapot ez, mintha részeg lennék, pedig nem is ittam semmit. Az elmúlt két hónap nagyon nehéz volt, fel kellett dolgoznom a jelölést, készülnöm kellett erre a négy napra, nem igazán tudtam, hogy el kellene-e kezdenem kampányolni, vagy semmi értelme, hiszen hogy is tudnám felvenni a versenyt egyszál magam nagy nemzetközi produkciós cégekkel. Sokat izgultam, hogy érkeznek-e megkeresések a jelölés miatt, vagy eltűnök majd a süllyesztőben, ha nem nyerek. Szerencsére minden rossz érzésem eloszlott, amikor megérkeztem New Yorkba, és megéreztem, hogy érdeklem az ittenieket, és hogy nagy szeretet áramlik felém. Alapvetően nem is a díjátadóra utaztam ki, hanem arra a négynapos Emmy-fesztiválra, amin a jelöltek rendezvényeken vesznek részt, ismerkednek, végig rivaldafényben vannak, ilyen szempontból is nagyon más ez, mint az Oscar-díj. A megnyitó ünnepség helyszínéül idén pont a Magyar Főkonzulátusra esett a szervezők választása, és nagyon jó érzés volt, hogy én itt magyarként kiemelt díszvendég voltam, és amikor a vörös szőnyegen bevonultam, a nevemen szólítottak az akadémiai tagok és a fesztivál igazgatói. A második és a harmadik nap nagyon sűrű volt, rengeteg interjút kellett adnom, kerekasztal-beszélgetéseken vettem részt, és próbáltam ismerkedni a kollégákkal, szakmatársakkal. 

– Mennyire volt benne a levegőben, hogy esetleg megnyered?

– Ha most azt mondanám, hogy „nagyon”, akkor biztos beképzeltnek tartanának, pedig így volt, ezt éreztették velem itt az akadémiai tagok. Az is „gyanús” volt, hogy a fesztiváligazgató meghívott az akadémiai tagok díjátadót megelőző ebédjére, ahol ott voltak a „Trónok harca” írói, és az egyik főszereplő, Peter Hayden Dinklage mondott beszédet arról, hogy mit jelent neki az Emmy. Este a díjkiosztón életemben először történt meg, hogy a vörös szőnyegen hatvan fotós üvöltötte folyamatosan, hogy „Marina! Marina!!!”.

Adtam ott legalább tizenöt interjút, és szinte mindegyikben elmondtam, hogy Magyarországon ezen a napon emlékezünk meg a kényszermunkatáborok áldozatairól, és ennél szebbet el sem lehet képzelni, hogy épp ezen a napon kerül reflektorfénybe a Gulág borzalmairól szóló film.

Nagyon meg voltam hatódva, amikor a jelölés után kiderült, hogy mikor adják át a díjat, és ez a nap éppen egybeesik a Szovjetunióba elhurcoltak emléknapjával – ez nyomás is volt rajtam: ezt a szép pillanatot nehogy elrontsam azzal, hogy nem nyerek. 

– De az este vége felé kimondták a nevedet, és ez tényleg megkoronázta ezt a napot!

– A pozitív előszeleknek hála, nem annyira izgultam, de amikor a borítékot bontották, végig lefelé néztem, és nagyokat sóhajtoztam. Talán még a medál átadásánál jobban remegett a lábam, mert akkor csöppentem bele ebbe az egészbe, viszont néhány nap alatt megérkeztem ebbe az új „szerepbe”, a díjért már magabiztos léptekkel mentem.

Örülök, hogy tényleg sikerült itt ezt a sok jót megélnem, és nem azt éreztem, hogy mindenki sajnálja ezt a kelet-európai színésznőt. 

– Folyamatosan kapod a nemzetközi megkereséseket, csörög a telefonod tegnapelőtt óta? 

– Szerencsére ez már hamarabb elindult, ezért is érzem néha úgy magam, mintha egy ideje felültettek volna egy fura vonatra, ami mindig valami új és izgalmas kaland felé robog. Még fél éve keresett meg egy angol producer, hogy szeretné rám bízni egy nemzetközi filmnek a főszerepét, és konkrétan rám akar keresni egy történetet. Örültem neki, de ettől nem állt meg az életem, gondoltam, majd jelentkezik, nem is néztem utána, hogy ki ez a figura, annyit persze tudtam róla, hogy a BBC vezető producereként is dolgozott. A kacérkodás a nemzetközi karrierrel azért hoz fel vegyes érzéseket bennem, mert nyilvánvalóan vannak olyan hátrányaim, amiket ledolgozni nem, csak javítani tudok. Akcentusom mindig lesz, de szerencsére kifejezetten szeretek angolul játszani, otthon fut is angol nyelvű előadásunk. Győzködtek itt az akadémiai tagok, hogy nemzetközi karriert kell csinálnom, de én erre most csak óvatosan gondolok. 

Néhány hét múlva elküldte az előbb említett BBC-s producer az első forgatókönyv-ötletet, és én akkor végre rákerestem, és megláttam, hogy kétszeres Emmy-díjas. Hirtelen nagyon megörültem, hogy hátha majd akkor így nekem is lesz lehetőségem eljutni ebbe az elérhetetlennek tűnő messzeségbe, úgy beleéltem magam, hogy alig bírtam elaludni. Időközben egy Oscar-díjas producer is mellé szegődött, most találkoztam volna velük, de mondták, hogy jöjjek ki ide előbb, mert úgyis meg fogom nyerni, beszéljünk majd utána. Ki gondolta volna, hogy tényleg így lesz?

A vetélytársak mögött a BBC, a Netflix álltak, mögöttem pedig a Gulág Emlékbizottság, akik nyilvánvalóan nem tudtak nagy összegekkel beszállni a film amerikai promotálásába. Szóval tényleg elképesztő, hogy így is ennyire észrevettek. És a fesztiváligazgató azt mondta, hogy igazából nem volt kérdés, hogy nekem kell-e megnyernem. 

Ettől persze nem lettem jobb színésznő, hogy megkaptam az Emmy-díjat. 

– A nevelőapukádnak köszönted meg legelőször a díjat. Miért vagy neki hálás? 

– Kétéves korom óta az az álmom, hogy filmszínésznő legyek. Vele legalább húsz évig dolgoztunk rajta, hogy ez valóra váljon, és az legyek, aki most vagyok. Tényleg mindennap tettünk ezért kicsi koromtól kezdve. Ő egyébként nem színész, mégis igazán tudott segíteni, és ezért mindig hálás leszek neki.