A piros kabátos lány így emlékszik a forradalomra: „Együtt lélegeztünk”

A találkozót Koszmovszky Edina pesti otthonába beszéltük meg. Amikor ajtót nyit, rögtön felismerem az arcát az életlen, fekete-fehér képről, amit több évtizede készítettek róla. A mosolyán nem hagyott nyomot az idő vasfoga, szemei ugyanúgy csillognak, mint amikor tizennyolc éves volt. Miközben előkészítem az interjút, megjegyzem, hogy milyen szépen süt a nap. „Éppen úgy, mint 1956 október 23-án” – feleli mosolyogva, miközben leül mellém az asztalhoz.

– Megvan még a piros kabát?

– Nincs. Az volt az első, amit hazaküldtem egy ezredes szegény feleségének Magyarországra, miután elmenekültem.

– Aznap, amikor leszállt az Astoriánál a villamosról, és a fiatal műszaki egyetemisták a kezébe nyomták a 14 pontot, mindössze 18 éves volt. Érezte a levegőben, hogy valami nagy dolog készül Budapesten?

– Nem tudatosult bennem, csak úgy éreztem, hogy ott kell lennem. A munkahelyemen egész nap hallgattuk a híreket, tudtunk a szolidaritási tüntetésről a Bem-szobornál, de akkor még senki nem gondolta, hogy aznap vér fog folyni.

– Hogyan került az első vonalba?

– A szemtelen fiam mindig azt mondja, hogy odatolakodtam (nevet). Az igazság az, hogy sorsszerű volt az egész. Amikor a Nemzeti Múzeumhoz érkeztem, már szavalták a Himnuszt, aztán egyszer csak valaki felkiáltott, hogy „szabadítsuk fel a Rádiót!” Ekkor a tömeggel együtt én is a Bródy Sándor utca felé indultam.

Amikor odaértünk, valaki megkérdezte, hogy kinél van a 14 pont, és én jelentkeztem. Így kerültem fel az épület előtt álló vágókocsira egy mikrofonnal a kezemben, és akkor olvastam fel először a követeléseket.

Tudtuk, hogy nem közvetítik az eseményeket, mert az ablakokba kitették az emberek a rádiókat, és hallottuk, hogy csak zene szól. Ekkor valaki felkiáltott, hogy „delegációt a Rádióba!” Lerángattak a kocsi tetejéről, aztán mellém állítottak kilenc véletlenszerűen kiválasztott fiút a tömegből, és megalakult a tízfős delegációnk. Olyan spontán és felemelő volt az egész: együtt lélegeztünk, ugyanazt akartuk, egy nemzet voltunk. Bementünk az épületbe, ott felírták a nevünket, és felkísértek az elnökhöz, Benke Valériához, aki mereven elzárkózott a pontok beolvasásától. Egy idő után az utcán várakozó tömeg izgulni kezdett értünk, és követelték, hogy jelenjünk meg a Rádió erkélyén. Ekkor kikísértek minket az erkélyre, ahol kaptam egy mikrofont, és másodszorra is felolvashattam a követeléseinket. Ez szintén nem ment le a rádióban, helyette Gerő Ernő beszédét közvetítették.

– „Elítéljük azokat, akik ifjúságunk körében a sovinizmus mételyét igyekeznek terjeszteni, s a demokratikus szabadságot, amelyet államunk a dolgozó népnek biztosít, nacionalista jellegű tüntetésre használják fel.”

– Szégyenletes beszéd volt! Provokátoroknak, csőcseléknek állított be minket, de ez volt az a szikra, amiből kirobbant a forradalom.

A pontok beolvasása után visszarántottak az erkélyről, két csoportra osztottak minket, és felvittek a legfelső emeleti dolgozószobákba. Az ávós a másik szobában volt, így fel tudtam hívni édesapámat.

– Hogyan reagált, amikor elmondta, mi történt?

– Az apám hazaszerető ember volt, kilenc évig volt politikai fogoly Magyarországon. Amikor elmeséltem, hogy mi történt, csak annyit mondott: „Edina, méltó vagy apádhoz.” Ez nagyon jólesett, főleg azért, mert tisztában volt azzal, hogy mi várhat rám.

– Nem sok jó várt önre. Gyorsan híre ment a piros kabátos lánynak…

– Édesapám akkoriban az indiai nagykövetnek dolgozott, aki a forradalom leverése után delegációt indított Bécsbe. Édesanyámat és az öcsémet már korábban vidékre kísértük, hogy biztonságban legyenek, én pedig apámmal a városban maradtam. Mindig is szerettem a vizet, november 13-án hajnalban is éppen a Duna-parton sétálgattam. Amikor onnan hazaértem, apám már a lépcsőnél várt rám. Láttam a tekintetén, hogy valami nincs rendben. Amikor mellé értem, azt mondta: „Edina, név szerint keresett az ÁVÓ. Fordulj meg, és irány nyugat!” És akkor megfordultam, és elindultam nyugat felé a delegációval. A nagykövet feleségének autójába ültettek, a saját lányuk mellé, így jutottam át a határon.

– Fájdalmas lehetett mindent hátrahagyni, amit ismert és szeretett…

– Amikor átmentünk a határon, kiszálltam a kocsiból, és sírva a sorompóra borultam. Egy életre búcsúztam el a hazámtól és a családomtól.

Nem hittem, hogy a forradalom leverése után lesz még szabad Magyarország. Utána visszasétáltam az autóhoz, beültem, és este már Bécsben ámultam-bámultam a csillogó kirakatokat.

– Aznap hol hajtotta álomra a fejét?

– Az utcán sétálva találkoztam egy hölggyel, aki ismert egy belga vöröskeresztest, és elintézte, hogy velük maradhassak egy hotelben.

– Hogyan került végül Franciaországba?

– Idealizmusból mentem Párizsba, mert szerelmes voltam az 1789-ben proklamált Emberi és polgári jogok nyilatkozatába, a 17 pont ma is a kint lóg a falamon. Ott megismertem egy marseille-i férfit, aki később feleségül vett, és négy gyermekünk született. A kikötővárost soha nem tudtam igazán megszokni, ezért is örültem annyira, amikor felajánlottak a férjemnek egy munkát Nizzában, ahol ma is élek.

Kép

Koszmovszky Edina

– Tizennégy évig nem jöhetett haza. Az én generációm ezt a fajta kínzó honvágyat szerencsére nem ismeri. Emlékszik, milyen érzés volt újra átlépni a magyar határt?

– Leírhatatlan volt ilyen sok idő után újra találkozni a családommal, és hazahozni a fiaimat Magyarországra.

Egyébként nemcsak a honvágy volt gyötrő, hanem az anyavágy is, hiszen ha egy asszony férjhez megy és gyerekeket szül, akkor hiányzik neki az édesanyja a legjobban.

– Milyennek látja most azt az országot, amely önnek is köszönhetően lett szabad?

– Sokat változott Magyarország. A 14 pont lényegében a rendszerváltáskor valósult meg, 1989-ben teljesedett be a szabadságharc győzelme. Sajnos nem minden fiatal érzi, hogy milyen gyönyörűséges dolog a szabadság. Talán azért, mert mindig kevésbé értékeljük azt, amit tálcán kínál az élet, csak ha küzdenünk kell valamiért, akkor ismerjük fel a fontosságát. Ezért is járok minden októberben haza, hogy elmeséljem a fiataloknak az iskolákban és az egyetemeken, hogy mi volt ’56-ban, és hogy milyen nagy dolog szabadság.