Vita kint és bent: miért követjük el krízishelyzetben ugyanazt a hibát?

A konfliktushoz néha nem is kell a másik ember, elég vagyok problémának én, magam. Több pszichológiai és filozófiai irányzat szerint az ember egy rakás konfliktus. Sartre szerint Isten azzal indította el a lavinát, hogy szabad akaratot adott. Életünk során folyamatosan döntenünk, választanunk kell, s ez állandó konfliktushelyzetet teremt a személyiségen belül.

A fogyasztói társadalomból érkező ingermennyiség ma már olyan mértékű, hogy gyakran belefáradunk pusztán abba, hogy eldöntsük milyen mosóport vagy plazmatévét vegyünk, s kapcsolati döntéseinkre már nem jut energiánk. Ezért egyszerű, hétköznapi kérdések, vagy problémák napokig tartó vitát, veszekedést válthatnak ki, s hogy rövid úton eljutnunk a kommunikációs zsákutcáig.

A kapcsolati problémáink jó része abból adódik, hogy saját, belső konfliktusainkat sem rendeztük, így nem tudunk megfelelő empátiával fordulni a másik felé. Ahhoz, hogy a kollégáinkkal, vagy férjünkkel, fiunkkal beszélgetni tudjunk, akár csak hétköznapi dolgokról is, egymásra hangoltságra van szükség.

Nyitott kommunikációra, melyben próbáljuk megérteni a másikat, s reagálni arra, ami mondandójából számunkra fontos volt. Konfliktushelyzetben nagyon gyakori, hogy megszűnik a nyílt kommunikáció, az egymásra figyelés csatornái beszűkülnek, sokszor teljesen el is záródnak. Mindenki csak a magáét mondja, s a másik érvei előtt teljesen bezárja magát. Ezzel mintegy védi önmagát az újabb, számára befogadhatatlannak tűnő információ elől, ami, illetve aki, nem más, mint a másik ember.

Nagyapáink idejében majd’ minden faluban élt egy bölcs aggastyán, akit a tyúkpörökben békebírónak felkértek. A mediációs beszélgetések lényege is ilyesmi, fő célja az egyenrangú kommunikáció elindítása, hogy a vitatkozók kimozduljanak saját, megkövesedett álláspontjukból, megértsék egymás érveit, s rálássanak azok belső mozgatóira. Ehhez azonban először magunkat kell megismernünk, hiszen ha probléma adódik általában a „rosszabbik énünk” jön elő. A mediátorok négy alaptípust határoznak meg a konfliktuskezelés szempontjából. Koordinátarendszerük függőleges tengelyének csúcsán önmagunk elfogadása, legalsó pontján önmagunk elutasítása áll. A vízszintes tengely a világgal való viszonyunkat mutatja meg, elfogadjuk vagy elvetjük a környezetünkből érkező hatásokat. A koordinátarendszer négy tartománya határozza meg az alaptípusokat.

A manipulatív típus önmagát, és környezetét sem fogadja el. Zavarodottan áll a világban, nem érti, mi folyik benne és körülötte. Krízishelyzetben nincs önálló véleménye, sodródik a tömeggel, azt teszi, amit mindenki más, önálló véleményalkotásra képtelen.

A passzív ember a társadalmi konvenciókat elfogadja, de magát nem. Rendszerint negatívan ítéli meg önmagát, folyamatos lelkiismeret-furdalással küzd, saját megítélés szerint sohasem teljesít elég jól. Éppen ezért megpróbál kitérni a konfliktusok elől, inkább a munkájába, családjába menekül, s ha lehet, nem nyilvánít véleményt.

Az agresszív típus önmagát elfogadja, ám környezetét nem. Saját véleményét, és nézeteit tartja a legfontosabbnak, s ezt támadóan közvetíti, sokszor bántó vagy etikátlan eszközöket is bevetve. Véleményét tényként közli, ellenvetést nem tud, s nem is akar elképzelni.

A konfliktushelyzetek győztesei általában asszertív, kellő határozottságú emberek, akik önmagukat és környezetüket is képesek elfogadni, ám minden esetben mérlegelik a külső és belső tényezők egyensúlyát. Érdekli őket mások érzései, gondolatai, őszinték, egyenesek. Nyíltan kérdeznek, s meg is hallgatják a válaszokat. A megszerzett ismeretek birtokában döntenek, s a későbbiekben is felelősséget vállalnak döntéseik következményeiért.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>