Papp Miklós: az életközepi „válság” természetes útja az érésnek, a fejlődésnek

– Senki nem ússza meg? Előbb vagy utóbb mindenkit utolér a sokat emlegetett életközepi válság?
– A fejlődéslélektan szerint az ember élete kb. nyolc nagy szakaszból áll. Egy serdülőnek más az életfeladata, mint egy 40 éves embernek. Mások az örömei és keresztjei is. Az emberi élet folyása nem áll meg, erőszakkal, ideologikusan sem lehet feltartóztatni – így az életközepi nagy változások sem úszhatók meg.

Sajnos sokszor hívják ezt „válságnak”. Látni kell, hogy itt „normális” változásról van szó. Életünk minden szakaszának a vége krízis, hiszen kinőjük az addigi életstílusunkat, s az újba még nem nőttünk bele, de ez nem rossz: a növekedés, az érés, a fejlődés természetes útja.

Az érés krízisét jóra kellene használni: elhagyni a korábbi életszakaszból bizonyos dolgokat, elgyászolni, s érdeklődően nyitni az újra. A „válságot” fel lehetne használni tisztulásra, megbocsátásra, szortírozásra, de új energiák felfedezésére, nyitottságra, tanulásra is. Szóval egy jó „válság” lehet dobbantó – s ez különösen igaz Krisztus keresztje óta.

– Mindig valami nagy veszteség – párkapcsolati, anyagi, egészségügyi stb. – áll a háttérben, vagy negyvenéves kora körül az ember ösztönösen készít egyfajta számvetést?
– Jung úgy mondja, hogy az élet első fele a begyűjtésről szól: fiatalon „begyűjtjük” a szakmát, a végzettséget, a házastársunkat, a gyerekeinket, a kultúra elemeit, s bizonyos pénzt – az élet második felében nem lehet ugyanilyen „begyűjtő” program szerint élni. Ekkor következik az elmélyülés. Gyakran előfordul, hogy valaki nem akar, nem tud erre a szűkebb ösvényre lépni, hanem vissza akar térni a húszéves önmagához, s újra akarja kezdeni a „begyűjtő” programot. Új házastárs, másik vallás, kozmopolita életmód, ki nem próbált dolgok… Persze ezek egy darabig tudnak kábítani, de az életünk mélyén guruló vasgolyó nem engedi, hogy egy életen át hazudjunk önmagunknak.

Az életközép nagy kérdései elől nem lehet elmenekülni: sokkal inkább bátran meg kellene ragadni, s főleg azok után menni, akik jól léptek tovább.

Lelki dolgoknál én nem szeretem használni az „ösztönösen” kifejezést. Az ösztönösség testi, biológiai, állati síkon működik. A Lélek inkább „inspirál” mindenkit a nagy kérdésekre, a belátásokra, a mélyülésre. Bízhatunk benne, hogy a Lélek elvezet minket minden életszakaszban az adott korszakunk igaz boldogságára – de ez sohasem megy ösztönösen, mechanikusan, hanem csakis szabad, imádságos együttműködésben.

– A „Midlife crisis” intenzitása, hossza egyénenként eltérő. Mitől függ, hogy meddig tart, és hogyan éljük meg?
– Nagyon sok mindentől. Először is nem „ma született bárányként” csöppenünk az életközépbe: az a nagy kérdés, mit csináltunk korábban. Mennyire oldottuk meg korábbi életfeladatainkat, mennyi megoldatlan nagy ügyet odáztunk el, sőt, mennyi terhet, bűnt gyűjtöttünk be, amit nem olyan könnyű rendezni? Nagyon fontosak a jó modellek: ne fussunk hamis menekülések után, hanem találjuk meg az igazi „elitet”, akik jól mentek előbbre. Az ember társas lény: drágák nekünk a jó barátok, a tartós kapcsolatok, a család – aki ezekkel rendelkezik, annak van támasza a krízis idején. Kihagyhatatlan a spirituális érettség: a keresztények számára az imádság, a Biblia, a szertartások, a lelki vezető, a hittudás, az etikai képzettség. Jung szerint az élet második felében felbukkanó rendetlenségek mögött mindig a rendezetlen istenkapcsolat áll. Lehet, hogy családi, szakami, pszichés, kulturális köntösben jelentkeznek a problémák, de Jung szerint ezek gyökere sokszor a hanyag istenkapcsolatban, elégtelen spirituális életben van.

Az az okos, aki folyamatában okos – azaz megéli minden életszakasz örömét, búcsút tud venni az elmúlt életszakasztól, s nyitott tud lenni a következőre.

– A reklámok és a közösségi média sugallta hamis életideál is rátesz egy lapáttal, de alapvetően miért félünk annyira az idő múlásától?
– Az életközepi krízis egyik alkotóeleme az idő múlása. Olyan, mint amikor felér az ember egy hegycsúcsra, s már nem lesz többé fölfelé, csak lefelé. Már látja, hogy nem fog élni még egyszer annyit, mint eddig. Látja, hogy kb. milyen lehetőségei lehetnek még családalapításra. Megsejti, hogy a karrierjében milyen fokokat érhet még el, s mi lesz elérhetetlen. Elkezd hüledezni azon, mi mindent nem látott, nem élt át, nem próbált ki, hová nem jutott el. S kicsit látja a várható egészségügyi nehézségeit is. Az idő múlása valóban egy kemény prés.

Egy német moralista, Klaus Demmer szerint, aki nem hozott meg maga jó döntéseket (jó társak, nevelők, józan ész, hittanóra, etika, kultúra stb.), azt majd az idő prése fogja rákényszeríteni nagy döntésekre. Az idő múlását komolyan kell venni. A keresztények nagy sansza, hogy Krisztus feltárta az idők teljességét, azt, hogy merre is halad a történelem, benne az én életem. Így minden életszakaszt ezen örök perspektívák szerint élhetünk, tudunk bánni a lehetőségekkel és a beteljesületlenségekkel is. Azt kell mondanunk, hogy a keresztény hit protektív: minden életszakaszban segít igaz módon élni, s védőfaktort jelent a krízisek, az életközepi „válság” idején is.

Kép: Papp Miklós

– Egy jól működő házastársi kapcsolat optimális esetben mentsvár lehet. De mi a helyzet, ha férjre és feleségre egyszerre tör rá az életközepi válság, és azt érzik, épp a másik tehető felelőssé a boldogtalanságukért?
– Házasságot optimális esetben jóra és rosszra is kötünk – azaz társak lehetünk a krízisben is. Lehet megterhelő is, ha egyszerre vannak „rossz csillagállások”, de látni kellene ebben a sanszot is. Empatikusabban megérthetik, hogy mi van a másikban. Kereshetnek közös lépéseket, amelyek mindkettejüknek segítenek. Mozgósíthatnak közös barátokat. Közösen vehetnek fel új szokásokat, mélyülhetnek el spirituálisan, járhatnak valamilyen képzésre együtt is.

Nagy csapda egymás vádolása.

Egyrészt biztosan van benne igazság: amikor házasságot kötöttünk, nem egy istent vettünk el, hanem egy véges embert – bármilyen csodás is a lénye. A magunk egyoldalúságaival eleve okoztunk a házastársunknak beteljesületlenségeket: miattam nem vált olyanná, nem jutott el oda, nem lett olyan az élete, ezt alázatosan be kell látni. Aki menetközben nem engesztelődött ki, abban valóban fel tud gyülemleni a sok elégedetlenség, s életközép idején robbanhat. Szóval az egyik tanácsom: alázatosan vegyük tudomásul, hogy hozzájárultunk egymás beteljesületlenségeihez. Bár nem szabad csak ezt nézni, látni kell azt is, hogyan fejlesztettük egymást, mennyi örömünk volt, hogyan vittük egymást az üdvösség felé – de azért a beteljesületlenségekre jó reflektálni. Egy részét elengedni, de talán van olyasmi, ami régi álma a másiknak, s most nagy húzás lenne azt beteljesíteni. Én így vittem el 20 év ígéret után a feleségem Velencébe.

– Szomorú adat, hogy a házasságok közel fele válással végződik. Amikor úgy tűnik, mindennek vége, miért éri meg mégis kitartani?
– A sok váláshoz, a kapcsolatok nagy bomlékonyságához csak két dolgot mondanék. Egyrészt borzasztóan hiányzik, hogy a teológia jobban az életvezetésünk közepében legyen. A teológiai igazságok nem lehetnek lapszéli jegyzetek életünk fő csapásirányában, hanem motornak, vezetőnek, inspirálónak kellene lenniük. Elszomorít, amikor nagy döntéseket ösztönök, vágyak, félelmek alapján hozunk meg, vagy akár csak „humanista szinten”, pszichológiai, szociológiai szempontok alapján. Olyan sok erőt, látóhorizontot, választási alternatívát, megküzdési modellt kínálnak fel a teológiai igazságok – segítenek élni.

Persze hogy kifárad az ember élete közepére, ha csak emberi erőből akar futni! Egy maratoni távot futó barátom mondta: a maratoni táv lefutásához csak annyi izom kell, amennyi a feléhez kell. A második feléhez lelki erő kell. Az élet ugyanilyen: csak emberi erőből nem lehet jól végig futni.

A teológia tud olyan szempontokat hozni, amit a pusztán evilági tudományok nem, így a „miért éri meg kitartani?” kérdésre is tágabb keretekben tud válaszolni. Egészen szárnyra tudnak kapni azok, akik előtt feltárul ez a látóhatár. A másik fontos szempont, hogy a nagy döntésekbe önmagunkat mondtuk bele: azaz nincs egy atomizált „én”, aki egy döntésbe belép, aztán veszteségek nélkül ki is léphet belőle. Ha egy nagy döntésbe belemondom az „énem”, azonosulok vele, akkor a döntés felrúgásával önmagamat is feladom. Azt kell mondanom: azért ragaszkodj a nagy döntéseidhez, mert az vagy te. Fontosnak tartom a „dinamikus hűség” fogalmát: a hűség nem lehet statikus (ugyanazt csináljuk, mint 20 éve…), hanem dinamikusnak kell lennie. Az egykor meghozott döntést egyre jobban ki kell bontani: a mustármagból nagy fa lehet, bő gyümölccsel. Életközép táján különösen élesen vetődik fel az istenkérdés, megkerülhetetlen válaszolni az idő múlása, az élet értelme, a halál utáni élet kérdéseire. Mindenkinek fontos éretten Isten szemébe nézni: levedleni a gyerekes-fiatalos vallásosságot és nemvallásosságot, s érett felnőttként viszonyulni Istenhez.