Szülői értekezlet, ahogy a tanító néni átéli

Eljön a nagy nap. Reggel negyed nyolckor a szülői értekezletre szánt fellépő jelmezemmel a kezemben érkezem. Vállfára teszem, és titokban reménykedem, hogy legalább öltözékem normális lesz. Délutánig ugyanis garantált a leizzadás.

Az első napok olyan kihívást jelentenek az alsó tagozaton, mintha egy hangyabolyt akarnánk egy gyufaskatulyába gyömöszölni.

A tanítás, ebédeltetés és udvari ügyelet közt élménybeszámolók meghallgatása, az új barátok és ádáz ellenségek szemmel tartása, a már most elveszett szandálok, vadiúj ceruzák, radírok vadászata. Lelki erősítés Balázskának, aki közli, hogy a szerelem ismét beköltözött szívébe. Krisztike nem emlékszik, jön-e anyukája a szülőire, lehet, hogy a mamája jön, de az is lehet, hogy Ilonka néni. Ki az az Ilonka néni? Megpróbálom ezt az információt valahová elraktározni. Egy apuka telefonál – vajon hol csilingel a sulimobil? –, dugóba került, a neje megy szülőire, ő majd elragadja Jóskát, addig csináljunk vele valamit, majd rajzolgat. Jóskát leszedjük a kerítésről, papírt tolunk elé színezővel.

Ekkor gondolatban rendelek egy hintaágyat (nem kapom meg), és a gyakorlatban egy működő fénymásolót (ezt viszont tíz percre megkapom).

Gyors mosoly a tükörben (juj, kávébajszom volt!), bányászat a táska mélyére vándorolt fésű után. Paff, szép tiszta ruhámról leugrott egy gomb, sebaj, majd takarásként megfelelő szögben tartom a papíromat. Mert puska/papír nélkül egy lépést sem teszek!

A tudatalattira alapozva a tábla felső szélére írom: 18 óra 15 perc, busz hazafelé. Hátha elérem.

Színpadi fellépésemet osztályom anyukái és apukái előtt lámpalázas állapot előzi meg.

Papírkupaccal a kezemben lépek a tanterembe, remélhetőleg nem ejtek le semmit. A kiskorúakhoz teljes mértékben hangolódott agyam most butaság-üzemmódra kapcsol, és számolni kezd, hányadik szülői értekezletem ez, miként éltem túl az eddigieket. Feldereng egy jégkrémes doboz képe a hűtőnkből, talán már most jutalmazom magam gondolatban.

Kép: Veres Gabriella

Helyesek az anyukák, régi ismerősök vagyunk. Negyedik tanévünket kezdjük együtt, szeretem őket. Apukák is jöttek, üdítő foltok a nézőtéren. Humorérzékükre számítok. Tudom, hogy mindenki munkából jön, és senkinek sem a szülői értekezlet a vágyai tárgya. Itt vannak, és ez jó. Úgy teszek, mintha kizárólag a szülői konferenciák tartása miatt végeztem volna el a főiskolát.

Rövid ima, és nekifogok. Igyekszem nem vinnyogva beszélni, és le sem teszem papíromat. Főleg a hiányzó ruhagomb miatt.

Az anyuk és apuk figyelnek, sokan jegyzetelnek. Remélem, nem nonfiguratív ábrákat, ennyi előkészület után fájna. Belendülök, jönnek a kényesebb témák: kirándulás, szakkörök, szabályok. Nem hagyom őket unatkozni, no és motivál a 18.15.

Mély lélegzet után a még kényesebb témák jönnek: kiskamaszos dolgok, mosdóhasználat, igazolások, ebédrend. Házi feladatot is adok a szülőknek, számonkéréssel fenyegetve: mi szervezzük a farsangot.

Ekkor az a nyavalyás zoknim vidoran legurul a bokámra, a kis aljas, remélem, senki sem veszi észre.

Éppen az uszodát reklámozom, mégsem igazgathatok egy vacak zoknit! Lehajolnék, na de a gomb. Hagyom az egészet, különben is, majdnem rokonok vagyunk, párás tekintettel nézek az anyukákra, felváltva nevelgetjük a gyerekeket, mit számít egy kis öltözködési hiba.

Lassan kifogyunk a témákból, úgy tűnik minden információt sikerült átadnom. Nincs több kérdés. Az anyuk és apuk távozása után legszívesebben elhelyezkednék két összetolt padon, és elaludnék. No, majd a buszon! Most veszem észre, hogy iskolai váltócipő volt rajtam, mamusz fazonú papucs – nesze neked, csini ruházat! Dacból ebben megyek haza. Olyan fáradt vagyok, hogy ilyen kicsinység nem érdekel.

A szülőit kipipálhatom a naptáramban. Viszlát januárban!