7 másodperc – Szubjektív jegyzetek egy szeretett országról

Mert Dél-Koreát magánemberként sem lehet csak úgy „félvállról venni”. Dél-Korea nyit, terjeszkedik, jelen van. Egy hozzávetőleg magyarországnyi területű ország – ötször annyi lakossal –, amelyik államilag, tudatosan felépített stratégia mentén, emberi energiát és pénzt nem kímélve dolgozik azon, hogy ismerjék, elfogadják és szeressék. Nemcsak diplomáciailag, hanem emberileg.

Korea alulról építkezik, voltaképpen rajongótábort épít. Sikeresen.

Bűvkörébe vonja az embert, megmutatja sokszínű, egzotikus arcát, megtanítja értékeit, hogy egyre többen értsék és érezzék, mit is jelent valójában ez a kis ázsiai félszigeten élő nemzet az őt körülvevő országóriások (Kína és Japán) között. Engem is beszippantott, amikor egy tudományos-kulturális program (Cultural Partnesrship Initiation) keretében öt hónapot tölthettem Szöulban, a Néprajzi Múzeum helyi testvérintézményében, a National Folk Museum of Korea falai között.

A National Folk Museum of Korea épülete az egyik királyi rezidencia területén –  Kép: D. Gebauer Hanga

Kevés olyan ország van, amelyik ennyire fejlett és innovatív. Kevés olyan ország van, amelyik ennyire tradicionális, hagyományaihoz, gyökereihez, szokásrendszereihez hű.

És kevés olyan ország van, ahol ez a feszítő kettősség – tradíció és innováció – ennyire jól megférne egymás mellett, sőt kiegészítené egymást, lényegét adná a helynek. Még érdekesebb mindez annak fényében, hogy óriási az ugrás az 1940-es, 1950-es évek Koreája és a ma Koreája között. Ennek eredményeként pedig óriási a szakadék a generációk élettapasztalata között. A nagyszülők szocializációs tere az évekig tartó háború, szegénység, éhezés, nélkülözés világa volt, míg az unokáké, dédunokáké az importált amerikai kultúra és az élet szinte minden területén jelen lévő okoseszközök, a technika világa.

Meghatározó identitásőrző elemek élnek a koreai tudatban, ezek egyike a színesen variálható tradicionális viselet – a hanbok –, amelyet a mindennapokban már nem hordanak, mégis alapvetően koreai és a világ felé tudatosan kommunikált jelkép. Nemzetközi ismertségét nem csupán a magyarországi TV-csatornákon is egyszerre két-három, párhuzamosan futó koreai történelmi filmsorozat biztosítja, hanem az üzletileg is prosperáló hanbok-kölcsönző hálózat Szöul belvárosában. Ugyanis a még teljesebb „Korea-élmény” elérése érdekében az arra utazó turista bérelhet hanbokot néhány órára, fél vagy egy teljes napra, hogy abban járva a kevés megmaradt történelmi városrészt vagy a modern fővárosi utcákat, még mélyebben átérezze, milyen lehetett itt az élet évszázadokkal ezelőtt. Ez már önmagában is jó játék, de a rendszer még ennél is ügyesebben lett kitalálva, ugyanis ha valaki ilyen kölcsönzött hanbokban jelenik meg bizonyos nemzeti műemlékeknél, múzeumoknál, akkor kedvezményesen vagy teljesen ingyenesen tekintheti meg azt.

Hanbokot viselő turisták a Gyeongbokgung királyi palotaegyüttes kertjében – Kép: D. Gebauer Hanga

Így naponta több ezer turista különböző közösségi oldalak segítségével, szelfik sokaságán szórja szét világszerte és ismerteti meg ezt a jellegzetes viseletet a külvilággal. A turisták akaratukon kívül maguk is terjesztőivé válnak a tradicionális koreai kultúra egy szeletének – és még fizetnek is érte.

A látható külső jegyek mellett élnek azok az elemek is, amelyek évszázadok folyamán a keleti ember viselkedéskultúrájába tudat alatt beivódtak és tovább öröklődnek generációról generációra. Hiába változnak az idők, hiába lesznek a fiatalok egyre modernebbek és trendibbek, ezek a viselkedésformák, kulturális kódok megmaradnak. Meglepődik az európai, amikor gondolataiba mélyedve, elbambulva álldogál másodmagával, némán egy egyetemi kollégium liftjében, majd az ismeretlen fiatalember kiszállás előtt hirtelen derékig hajol köszönésképpen.

Persze feltételezhetnénk, hogy ez a férfitól szólt a nőnek, a helyitől az idegennek, a fiatalabbtól az idősebbnek – tehát mindez csupán udvariassági forma, magyarul formaság. De nem. Szertefoszlik ez a feltételezés, amikor néma szemtanúi leszünk a zsúfolt metróaluljáróban két vagány kiskamasz találkozásának, akik szemmel láthatóan a mai kor gyermekei hátracsapott baseball sapkában, rojtos, szaggatott farmerben, valamelyik K-pop együttes menő pólójában. Majd az elköszönéskor a két fiú kézfogás, pacsi vagy egyéb csoportidentitást jelző kézmozdulat helyett mélyen meghajol egymás előtt, és úgy indul tovább a maga útjára.

Apropó, lift. Sokáig azt hittem, hogy a kilencedik emeleten lakom, amíg rá nem ébredtem, hogy Koreában a számolás logikusan eggyel kezdődik, így az én kilencedik emeletem is csupán a nyolcadik.

De nemcsak az emeletek számánál van ez így, hanem az évek számánál is. Hiszen ki mondaná egy csecsemőre, hogy nullaéves? Így ha valaki életkora esik szóba, mindig elhangzik a koreai és a nemzetközi kora is, ami – lévén, hogy a váltás itt nem az illető születésnapján, hanem a naptári év fordulóján történik – akár két évvel is különbözhet egymástól.

Egy helyi muzeológus elmesélése szerint évekkel ezelőtt a szöuli Nemzeti Múzeum munkatársai felmérést végeztek koreai látogatóik körében, hogy mi fejezi ki számukra leginkább a „koreaiságukat”, nemzeti identitásukat, mire a legbüszkébbek, ha a nemzeti himnusz, zászló, térkép, emblematikus épületek stb. közül választhatnak. A nyertes egyértelműen a hangul, a koreai abc lett, amely egy nagyon tudatosan, átgondoltan megszerkesztett, tudományosan és szimbolikusan is többrétegű jelentéstartalommal bíró írásmód. Nagy Szedzsong király utasítására alkották meg koreai tudósok a 15. században. A kulturális vezetés egy önálló múzeum létrehozásával válaszolt a felmérés eredményére: 2014-ben nyitotta meg kapuit a koreai nyelv és írás tiszteletére a Nemzeti Hangul Múzeum, amely mind a hazai, mind a nemzetközi múzeumlátogató számára lebilincselően érdekes és látványos, emellett múzeumi szakmai szemmel is a főváros egyik legkiválóbb múzeuma.

Részlet a Nemzeti Hangul Múzeumból – Kép: D. Gebauer Hanga

Más ázsiai országokhoz hasonlóan Dél-Korea a születésszámok tekintetében is hasonult a nyugati mintához. Egy 2018-as statisztika szerint átlagban 1,33 gyermek jut egy koreai nőre (Magyarországon ez 1,4).

Talán ezzel is magyarázható, hogy az ország vezetése számos területen odafigyel a felnövekvő generációkra (pl. iskolán kívüli tanulás, oktatás, nevelés), valamint ezáltal a családokra, kellemes és hasznos programkínálatot tárva a gyerekes szülők elé.

Ennek egyik példája a gyerekmúzeumok gyakorisága és népszerűsége. Szinte minden múzeumnak van egy különálló, önálló szakembergárdával rendelkező, innovatív és meglehetősen interaktív gyerekmúzeuma, amely informál, oktat, nevel, érzékenyít az adott témakörben, és nem mellesleg – a szülők megkönnyebbülésére – órákig leköti a gyerekeket.

A koreai Nemzeti Múzeum gyerekmúzeumának egyik belső tere – Kép: D. Gebauer Hanga

Már a gyerekmúzeumok szintjén is megjelennek bizonyos – az ország vezetése által folyamatosan napirenden tartott – politikai témák, amelyek közül a legismertebb: Észak- és Dél-Korea egyesítésének kérdése.

Kormányzati szinten egyértelmű az ügy melletti elköteleződés: ezt mutatja az Egyesítési Minisztérium léte, vagy például Dél-Korea legészakibb vasútállomása is, amely – mintha Csipkerózsika-álmát aludná – éppen úgy ki van építve, felszerelve és folyamatosan karbantartva, mint az ország bármely más vasútállomása, készen arra, hogy egy remélt határnyitás esetén azonnal kifuthasson onnan az első vonat észak felé.

Dél-Korea legészakibb vasúti állomásépülete, amely Észak és Dél újraegyesítésére vár – Kép: D. Gebauer Hanga

Ha viszont a mindennapok emberét kérdezzük, már sokkalt differenciáltabb a kép. Vannak, akik emocionálisan vagy őszinte patriotizmussal közelítenek a témához, mások objektív, gazdasági szemlélettel. Akárhogyan is, valahogy mindenki állást foglal, mert ahogy az egész országot nem, úgy ezt a kérdést sem lehet félvállról venni.

Dél-Korea tehát folyamatosan nyit és terjeszkedik szellemi értelemben. Öt hónap nem elég Koreából, de hét másodperc elég, hogy beleszeressen bárki.