Szentek a pokol bugyraiban – A muszlim többségű Albániában Teréz anya mellett 38 katolikus mártírt is tisztelnek

1944 és 1992 között Albánia történelmének talán legsötétebb korszakát élte Enver Hoxha (Enver Hodzsa) sztálinista diktatúrája alatt. Hoxha teljesen elszigetelte országát mind a keleti, mind a nyugati blokk elől, és ugyanúgy elzárkózott Tito nagyobb szabadságot engedő Jugoszláviájától, mint a Szovjetuniótól. A hajdan virágzó Albánia fényévekkel maradt le még szomszédai mögött is, gazdasági szempontból ugyanúgy, mint kulturális tekintetben.

1967-ben, alig egy évvel a kínai kulturális forradalom után, Hoxha is meghirdette saját kulturális forradalmát, különös figyelmet szentelve a vallások üldözésére. Pedig Albániában korábban békésen megfértek a muszlimok és a katolikusok.

Gjergj Fishta ferences szerzetes a XX. század elején élt, ő volt az egyik legnagyobb albán költő és egyben politikus is, aki részt vett a párizsi békekonferencián. A kommunista terrorral egyidőben pedig világhírűvé vált az albán származású Teréz anya.

Hoxha azonban úgy vélte, a vallások csak megosztják a társadalmat, és elszántan üldözött minden egyházat. 1967 februárjában elmondott egyházellenes programbeszéde után fiatalokból álló csoportok indultak el országszerte, hogy faluról falura járva kényszerítsék a lakosságot hitük, vallásuk megtagadására, legyenek bármilyen felekezetűek.

Csaknem egy év leforgása alatt bezárták vagy lerombolták az ország minden templomát, szerzetesi rendházát és mecsetjét – összesen 2169 intézményt. Még ugyanebben az évben – a világon elsőként – Albánia ateista állammá nyilvánította magát.

Az egyházak vezetői már a kommunizmus kezdetétől célponttá váltak, életveszélyben éltek. Papokat, szerzeteseket, apácákat vetettek börtönbe, kínoztak meg, végeztek ki, és nem kímélték a muszlim vezetőket sem, számos imám is áldozatul esett az egyházi tisztogatásnak. A muszlim vallás követéséért, a Korán olvasásáért ugyanúgy börtön járt, mint a Szentírás ismeretéért. A rezsimnek országszerte csaknem 80 hivatalos, egyházi hátterű áldozata van, többük éppen a mai múzeum épületében raboskodott vagy lelte halálát – abban az épületben, amelyet egyébként a ferences szerzetesektől foglalt le az állam, még 1946-ban. A megtekinthető cellák egy részét az ő emlékükre rendezték be, egy-egy feszülettel, fényképpel és sok-sok felajánlott rózsafüzérrel.

Zef Pllumi cellája

Zef Pllumi atya a veterán elítéltek közé tartozott. A kommunista hatóságok először 1946-ban, 22 éves fiatal ferencesként tartóztatták le amiatt, hogy a tengelyhatalmakkal együttműködő politikus (és ferences pap), Anton Harapi titkára volt. Három évet töltött a shkodrai börtönben, valamint különböző munkatáborokban. Szabadulása után visszament a szerzetesközösségébe, 1956-ban pedig pappá szentelték. Eközben a shkodrai múzeum érmetárában dolgozott technikusként. Az 1967-es egyházi tisztogatás sem kímélte őt, akkor már 23 évre ítélték, amit több különböző börtönben töltött le, 1989-es szabadulásáig. Ettől kezdve 1997-ig Tiranában élt, és a többi közt az albán ferencesség műveit katalogizálta. 2007-ben, Rómában halt meg.

Pllumi atyát többször is megkínozták, de – visszaemlékezései alapján – elszántan túl akarta élni a szörnyűségeket, hogy egyszer mindent elmondhasson – ez pedig sikerült isneki. Nem úgy, mint másoknak, akik nem élték túl a fizikai és lelki bántalmazást.

Maria Tuci apácának készült, és hittant tanított egy általános iskolában. 21 éves korában, egy 300 fős csoporttal együtt tartóztatták le, akiket azzal vádoltak, hogy részt vettek a mirditai kommunista párttitkár meggyilkolásában. Maria szépsége és fiatalsága felkeltette a helyi belügyi osztályvezető figyelmét, de miután a lány határozottan visszautasította közeledését, kegyetlenül megkínoztatta. Egy alkalommal egy zsákba varratta Mariát egy vadmacskával együtt, majd bottal kezdték ütni a zsákot. A macska a felismerhetetlenségig szétmarta Maria testét. Többszöri, hasonlóan kegyetlen kínzás után Mariát 1950. szeptemberében a helyi kórházba szállították, de életét már nem tudták megmenteni. Haláláig megőrzött hitét és méltóságát a mai napig tisztelet övezi Albániában.

Mikel Beltoja atya már a kulturális forradalom idején lett mártír. Papsága alatt fáradhatatlanul látta el a híveket a falvakban, ismert volt arról, hogy sem eső, sem hó nem tántorította el attól, hogy a hegyi településekre elvigye az Oltáriszentséget. 38 évesen, 1973. áprilisában tartóztatták le Beltojában, és az első hetekben éjjel-nappal vallatták. A kínzásoknak végig ellenállt, kínzóival pedig kedves volt. Nem tudott haragudni azokra a civilekre sem, akiket a rendőrség kényszerített, hogy égő cigarettákat nyomjanak el a homlokán. Végül 1974. február 10-én kivégezték.

Zef Pllumi, Maria Tuci és Mikel Beltoja csak egy-egy példa arra, hogyan bántak az albán kommunista hatóságok az egyházak képviselőivel. A katolikus egyház 38 esetben igazolta, hogy az áldozat hite védelmében és a vallása iránti gyűlölet miatt szenvedett mártíromságot. Őket 2016-ban a „38 albán mártír” együttes néven avatták boldoggá. Köztük van Shkodra – egykor szintén ferences – érseke, egy püspök, több ferences és jezsuita szerzetes és egyházmegyés pap, valamint világiak is, albán, német, olasz és horvát nemzetiségűek egyaránt.

Az országban a történelem évszázadai során, és a kommunizmus óta is a többségben lévő muszlimok békésen megférnek a keresztény közösségekkel, a vallási tolerancia egyfajta nemzeti büszkeség tárgya is.

Albánia ma már nem ateista, inkább világi állam, szabad vallásgyakorlással, de Kalkuttai Szent Teréz mellett vértanúikat a mai napig köztisztelet övezi mind Albániában, mind a szomszédos, szintén többségében muszlim albánok lakta Koszovóban.