Nagymama, a család középpontja

A férjem nagymamája nálunk a család középpontja. Nála szelídebb, szeretettelibb embert nehezen tudok elképzelni. Pedig egy határozott, a világ dolgai iránt a legutóbbi időkig érdeklődő 93 éves (!) hölgyről beszélünk!

Nyugodtan képzeljen az Olvasó maga elé egy elegáns frizurájú, fehér hajú, gyöngyházfényű körömlakkot viselő, mosolygós idős hölgyet. Valakit, aki mindig tud a körülötte lévőkre figyelni, aki igyekszik mindig a legjobbat feltételezni, aki meghallgat, aki pogácsát süt a dédunokákkal, máktortát a családi ünnepekre. Valakit, aki 90 évesen még képes volt arra, hogy végigzötyögje velünk fél Európát a night jeten, hogy még egyszer meglátogathassa a svájci barátnőjét, akivel sok évtized óta tart a barátságuk.

A csodanagyink pár hete beteg lett. Ingadozó vérnyomással kezdődött, mára pedig nem tudja elhagyni a lakását. Ő, akivel nemrég még nagy sétákat tettünk, templomba, színházba mentünk, most egy-két lépést is csak nagy erőfeszítéssel tud megtenni. De a gondolatai változatlanul tiszták!

Amikor a fájdalomcsillapítótól elhalkulnak a fájdalmak, és könnyebb órák jönnek, akkor megint csillog a szeme, és mesél, rengeteget: egy élet történetei jönnek elő 1926-tól máig.

Kronológiai sorrend nélkül, az érzelmektől fűtve, néha csapongva. Személyes történelem. A II. világháború idején az orosz tisztekről, akik az ő szülőfalujába, Szigetbecsére is betelepedtek. A férje börtönéveiről, akit koholt vádak alapján öt évig tartottak bebörtönözve a kommunisták, és azt sem lehetett tudni a szabadulásáig, hogy életben van-e.  A munkahelyi angoltanfolyamról, amely a szocializmusban egy különleges sziget volt, és ahol megismerte élete nagy szerelmét. Fekete Istvánról, a Tüskevár, a Vuk és megannyi más sikerkönyv írójáról, aki a család barátja volt.

Egymás után bukkannak fel a történetek, a Nagyit láthatóan felkavarja a felidézésük, de ugyanakkor látszik a szemében, hogy nagyon jó neki újraélni – legalább a szavak által – a sok megélt évtizedet. Nekem pedig különleges ajándék hallgatni őt. A történeteiből érzékenységet, figyelmet, bölcsességet, nőiességet tanulok. Igen, a 93 éves Nagyitól nőiességet is! Miközben lakkozom a körmét (most is gyöngyházfényűre), azon gondolkodom, ő tudja a helyét a világban.

Számára a női identitás nem elemezni való bonyolultság, hanem maga a megélt élet. Amikor a hajába csavarókat teszek, a dédunokákról mesél.

Nagyi nem használ internetet, nem követi a közösségi médiát, nem igazodik el a számítógépes játékok világában, mégis az öt unoka és tizenegy dédunoka mindegyike rajong érte. Mert az, amit ő adni tud, nem korszerűség kérdése. A szeretni tudás és az, ahogyan odaszentelte magát az életfeladatainak, egyszerűen vonzó. Jó vele lenni, jó a közelében lenni: most is, amikor már nincs ereje pogácsát sütni, sőt, a poharába is mi töltjük ki az ásványvizet. Mégis. A történeteivel, a kitartásával ő ad erőt nekünk. Hallgatjuk őt – amíg lehet. Minden nap ajándék.

Kép: Maxpixel

Régóta vezetett egy naplót, pontosabban egy páros naplót vezettek a Nagypapával, amit a megismerkedésüktől írtak egymásnak. A Nagypapa 1910-ben született, és gyerekkorától írta a naplóját. Angolul, németül, spanyolul, franciául, portugálul beszélt a magyar mellett. 2005-ben halt meg, naplója őrizte a 20. század személyes történelmét. Nagyi tegnap könnyek között mesélte el nekem, hogy a Nagypapa a halála előtt megígértette vele, hogy a naplókat nem adja oda senkinek, csak ők ketten olvashatják, és ha eljön az idő, időben megsemmisíti. Nagyi számára a Napló erőforrás volt; ha elgyengült, vagy valami nehéz volt, belelapozott, és onnan merített új erőt. De a fogadalom kötötte. Szilveszterkor úgy döntött, itt az idő. A lapokat, rajtuk a kincset érő mondatokkal megsemmisítette. Ahogy ezt kimondta, én is nehezen tudtam visszatartani a könnyeimet.

Sok történet van, amelyekből a Nagypapát is (akivel személyesen már nem találkozhattam) megismerhettem. Minden elmesélt történet után úgy érzem: még és még jó lenne újabb történeteket hallani.

Ezek a történetek élni tanítanak. A családunk történetei. Semmilyen tudomány nem tudja a hatásukat pótolni.

Eddig is tudtam, hogy az idős emberek mellé oda kell ülni, mert olyat tudnak, ami pótolhatatlan. Az elvesztett naplók azonban arra ösztönöznek, hogy le is írjam: legyetek addig a család idős tagjaival, amíg lehet. Hallgassátok őket nagy figyelemmel és szeretettel, a jutalom ott lesz a meghallgatásban!