Leckék kezdő feleségeknek: csak óvatosan a lakásfelújítással!

Esetünkben itt van mindjárt a leendő közös otthon kérdése. Rendes lányként, és mert nem lett előbb lakásunk, az összeköltözést a házasságkötés idejére datáltuk. Megállapodásunk értelmében én árulni kezdtem a kis leány-garzonomat, ami gyorsan el is kelt, emberem, pedig mérnökember lévén, nekiállt az erőteljes renoválást igénylő közös szerzemény felújítási terveinek. Nem állt meg azonban ezen a ponton, kitalálta, hogy a kivitelezést is egymaga fogja megoldani. Miután falak tűntek volna el, vizesblokkokat kellett áthelyezni, és a teljes burkolat is cserére várt, az én uram, pedig módszeres, lassú ember, próbáltam meggyőzni róla, hogy mesterembereket is vonjunk be a projektbe. Sajnos visszatérő problémánk, hogy amikor én a praktikum oldaláról közelítek, ő úgy érzi, a képességeit vonom kétségbe. Így kudarcba fulladt minden próbálkozásom, s míg azon morfondíroztam, melyikünk szüleinél húzzuk meg magunkat átmenetileg, ő csákánnyal nekiesett a válaszfalaknak.

Az esküvő után anyámhoz költöztünk, aki rendes anyós módjára igyekezett minél több időt vidéken tölteni a másik lányával és az unokájával. A férjem, pedig minden nap munka után szaladt a lakásba, és hol a haverokkal, hol családi segítséggel veselkedett neki a második műszaknak. Az idő persze telt, a munka, pedig lassan haladt. Én egyre türelmetlenebb lettem, ő egyre frusztráltabb, vidéken élő nővérem, pedig a nagyi iránti maximális rajongás ellenére is, egyre gyakrabban érdeklődött a költözés időpontja felől. Lelki szemeim előtt látni véltem amint még jövő nyáron is zsákokból szedem elő az idényruhákat, anyámmal már nem szólunk egymáshoz, a férjemből meg csak egy képet látok, meg reggelente a téglaporos ruháját.

Minden este megkérdeztem hogy állnak, de ezek a kérdések egyre inkább számonkéréssé váltak, a férjem, pedig egyre ingerültebb, kikerülő válaszokat adott. Egy este, amikor épp a betonba öntött szocreál konyha eltűntetésének módjáról és idejéről faggattam, az én szűkszavú és a drámai hangvételt egyébként kerülő férjem maga elé meredve így szólt: „Ma egy kicsit összeomlottam. Úgy érzem, a teljesítőképességem határán vagyok. Nem bírok el a munkával egyedül.” A megtört makacsságot látván az én bosszúságom is egy pillanat alatt elpárolgott. Felugrottam és összevissza csókoltam az emberemet. Örültem, hogy tehetetlen, zsörtölődő feleségből hirtelen lelki támasszá és szurkolócsapattá válhatok.

Ezután szakembereket fogadtunk fel, a férjem és az apósom, pedig felügyelte a munkálatokat. Pár hónap múlva boldogan hevertünk az új lakásban egy matracon, és néztük a frissen meszelt hálószobánk plafonját. Mérnököm büszkén magához húzott, és a fülembe suttogta: „Legközelebb házat építünk.”

Valaki egyszer úgy festette le nekem a házasságot, mint a vitorlázást: nagyon élvezetes tud lenni, feltéve, hogy mindig figyeled a széljárást, és irányban tartod a hajót. Én ugyan nem vitorlázom – mindössze egyszer volt szerencsém, akkor is csak a hasamat süttettem a fedélzeten – de a házassági tapasztalatok eme korai szakaszában elismerem, a példa jó.

A cikk a Képmás magazin 2012. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>