Schäffer Erzsébet: A legelső…

Ő volt az első férfi az életemben.

Olajosan fénylő barnás bőre volt, tavasszal hamar megkapta a nap, barna szeme, dús szemöldöke. Egyenes szálú fekete haját hátrafésülte, szépen metszett szája fölött bajuszt hagyott. Nem emlékszem, hogy borotválatlanul láttam volna. De. Idősebb korában. Reggelente. Idegen volt arcán a szürke borosta. Karja, mellkasa nem volt csupasz, talán ezért volt furcsa, amikor később szőrtelen férfiakkal találkoztam.

Mindig meleg volt a keze. A kézfogása erős.

Tanított, lagymatag módon nem fog az ember kezet soha. Nézz szembe mindenkivel és legyen fogása a kezednek, mondta.

Emlékszem, a tenyere mindig puha meleg. Hogy szerettem kislány koromban kézen fogva menni vele.

Mennyire szerettem, hogy férfias, hogy mutatós férfi. Nem hiszem, hogy a kislány, aki voltam, ezt valaha is megfogalmazta. De a biztonságon túl, olyan jó, büszke érzés volt vele lenni.

És ha bicikliztünk! Szórakozásból, sportból, ahogy mostanában – soha. Mindig valami dolog szülte a bicikli-utakat.

Egy tizenhatos női kerékpárunk volt, egyszer elmesélte, hogyan szerezte vissza egy orosz katonától. Ő maga is meglepődött, hogy rá mert kiabálni, ez az enyém! Az meg visszaadta. Apu gyorsan felült rá és hazatekert.

Erre a biciklire a váz helyére faragott egy keskeny deszkát.

Maga elé emelt és arra ültetett. Mint valami fészekben, úgy utaztam az ölelésében.

Kép: Tony Alter Flickr

Egyszer, sose felejtem el, a falutól messzi biciklizett, anyanyulat venni ment. Elvitt magával.

Nyár volt, délután. Még nem jártam iskolába, elöl ültem a biciklin és olyan boldog voltam, amilyen csak egy nyitott szívű kislány tud lenni.

Izzadt kézzel szorongattam a kormányt. Apám beleszuszogott a hajamba, én néztem, hogy szaladnak mellettünk az eperfák. Hallgattam aput. Lassan beszélt, mintha csak magának mondaná. Milyen szép a kukorica. Látod, a Jakusék már kaszáltak. Hány boglyát raktak, meg tudod számolni? Nemsokára cséplés lesz, hallod-e. Jól ülsz, gyerekem…?

Az árnyékok már megnyúltak, és én soha nem ültem jobban.

Mohón szívtam magamba a ritka délutánt, benne apámat, a hangját, ismerős dohányszagát, a poros eperfákat, a bicikli kattogó küllőinek hangját, szinte el is felejtettem, amiért indultunk, a nyulat.

De ott volt, és kiválasztottuk. Én egy fehérnek jobban örültem, volna, de hát mindegy, apám azt mondta, kisnyulai lesznek és a vadasbarna az nem olyan kényes.

Már alkonyatba hajlott a délután, mire visszaindultunk. A lekaszált rét fölött finom nyáresti ködök ültek, egy gondosan összekötözött szatyorban lapult az anyanyúl, nemsokára gyerekei lesznek. Arra gondoltam, egyet oda kell majd adni a Magdi néniéknek, hallottam, amikor apu megígérte. Ha rajtam múlik, nem adok egyet sem. De elterelte a gondolataimat az utazás, apámnak jó kedve volt, dúdolgatott, amikor egyszer csak furcsa zötykölődést éreztem, mintha macskaköveken döcögnénk. Apám megállt, leszálltunk, megnézte a gumikat. Hát ez kilyukadt, mondta bosszúsan, szerelünk, gyerekem!

Jaj de jó, mondtam, ennyi váratlan kalandról nem is álmodtam. Mi ebben a jó, dörmögött apu, a nyergére fordította a biciklit, fogtam a csavarokat, tartottam a belsőt, ő meggyújtotta a sallert, a folt megragadt, visszarakta a kereket, rendben volt minden.

Amikor készen lettünk, törölte a kezét, én másztam az árokba, ahová a szatyrot tettem a nyúllal. Jaj, a vadasbarna anya, jaj!

Belereszkettem az ijedtsége. Üres volt a szatyor. Kucorogtam az árok mélyén, nem volt erőm visszamászni. Jó sokára apám hangját hallom. Ne sirasd már, mondta. A vadasbarna elél a mezőn, a kisnyulai meg vadnyulak lesznek. Szabadok. Látod, mégiscsak jó, hogy nem fehéret hoztunk…

Fölemelt a deszkára, fölém hajolt megint, úgy tekerte a kilométereket.

Kép: Fortepan

Emlékszem, mintha ma lett volna. Arcomon a könnyeket hűvösre szárította a sebesség, szorítottam a kormányt, kezemmel hozzáértem a szép férfikézhez, a fejemet finoman odanyomtam apám erős mellkasának. Egyetlen vágyam volt. Hogy soha ne érjen véget a poros úton az utazásunk.

Ez volt a mi szerelmes időnk. Felnéztem apura, minden férfiembert hozzá viszonyítottam, tökéletes volt előttem, hiba nélkül való.

Esténként a közös szobában hallgattam a szuszogását, követtem lélegzetvételének ritmusát, míg el nem aludtam.

Tragédiákkal, gondokkal, ritka, halk örömökkel vágtattak az évek. Apuval már nem bicikliztünk, a hozzám intézett beszédeit prédikációnak éreztem.

A figyelő, rajongó kislány szótlan, kritikus kamasz lett. Ekkoriban egy átíró tömböt adott, indigóval. Arra kért, írjak egy naplót, melynek első oldalát kitépi, az az övé lesz, így ismerni fogja a gondolataimat, és szavak nélkül is tudunk majd beszélgetni. Két oldalt írtam, csupa érdektelen történést. Utána üres maradt az átíró tömb.

Elveszítettük egymást.

Hosszú-hosszú évekig minden férfiben őt kerestem. Az elsőt, az igazit, az életre szólót… Azt mondják, minden lány így van az édesapjával. Nem tudom… Amikor újra megtaláltam, fájt minden. A hiány, az emlék, a sáncaim, amiket építettem.

Miért mentél el olyan hamar apu…? Olyan váratlanul? Miért nem vártad meg, hogy benőjön a fejem lágya, és beszélgetni tudjunk. Senkivel sem vágytam beszélgetni, csak veled. Ültünk volna a fehér padon a konyhában, emlékszel? Föl lehetett hajtani a fedelét, a szennyest tartottuk benne. Amikor szombatonként megjöttél a vasútállomásról, leültél a fehér padra, én fölmásztam az öledbe, aztán mögéd álltam, és elkezdtem fésülni a hajadat. Beleszagoltam a Kossuth cigaretta, a vonatszag, és a bőröd kipárolgásának elegyébe, és tudtam, egyszer újra megtalállak. És kérni foglak, hadd üljek melléd…

Már nem kérdezem, miért nem vártad meg, hogy beszélgethessünk. Jó lett volna, elég, csak hogy hallgathassalak.

Már nem csökönyös szótlanságban, hanem újra a kinyílt szívemmel. Nem, mint egy gyerek, hanem mint egy felnőtt. Egy nő, aki egyáltalán nem véletlenül, a te lányod…

Volt nemrég egy álmom. Boldog ébredést hozott. Soha nem álmodtam még veled, soha. De most ott álltál napsütötte barnán, fehér ingben. Néztél melegen és azt mondtad: Visszajöttem…

Az interjú a Képmás magazin 2013. májusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt>>