Zolika, a családi terrorista

Nevelési problémák esetén gyakran kapjuk azt a tanácsot, hogy legyünk a türelmesek a gyermeki gyengeséggel – mindig van remény, hogy kinövi és megtalálja a helyét a világban.

Na de mi van azokkal, akiknek muszáj elviselni egy apró zsarnokot?

A buszok utasairól, a bolti vásárlókról, a szomszédokról, rólunk beszélek. Nem oktathatjuk ki az anyukát, és nem ripakodhatunk rá a gyermekre. Ez még soha nem vált be. Tehetünk valamit, segíthetünk? Van hozzá közünk? Zolika esete a halogatás jó vagy rossz példája. Mindenki eldöntheti. Nekem fájó pont.

Zolika, aki csak négyéves, próbára teszi idegrendszerünket. Születése óta ismerjük és szenvedünk tőle. Elkerülhetetlenül találkozunk vele, például hétfőn a buszon. Anyuka fáradtan kapaszkodik fel a buszra szarvasként szökellő kisfia után. Csak egy megállót kell utazniuk, de az éppen elegendő, hogy a busz naiv utasainak a gyermeki ártatlanságba vetett hitét megtépázza.

– ÉN akarok először leszállni! – áll az ajtóhoz, és olyan utálattal néz rám, hogy beleborzongok. Felébred bennem a versenyszellem, nem tágítok. Régebben állok az ajtónál, mint ő. Idősebb is vagyok 46 évvel. Zolika miatt nem vonulok vissza. Oh, mily borzalmas dolog, már jeleztem is, emiatt elkésve ütögeti apró öklével a gombot. Tessék nekem elhinni, hogy nem volt a részemről szándékos provokáció.

A megállóban Zolika ordít, mert nem teljesült a vágya. Rajtam nem töltheti ki mérgét, már eltrappoltam, így a busz oldalát rugdossa. Anyuka tehetetlenül szemléli kisfiát, fáradtabb annál, hogy erélyesebb legyen.

– Zolika, kelj fel, kicsim, hideg a föld!

Zolikát ez nem érdekli, az arra járók nagy ámulatára fetreng a megállóban. Ingyencirkusz. Anyuka rángatja, húzza maga után, és hajtogatja a varázsmondatot:

– Nyugi, kicsim, gyere, kicsim, ha szépen jössz, kapsz egy kis jégkrémet!

Én is fáradt vagyok, és én is szeretnék jégkrémet kapni, de nem vállalom a hempergést érte. Sajnálom az anyukát, érzem, hogy tudja: elrontotta az egészet.

Zolika a csörgővel egyidőben ragadta magához a királyi pálcát, azóta diktál neki.

Nem termett ő rózsafán, apukája is van. Ő a Láthatatlan Ember. Reggel eloson gyermeke ébredése előtt, és késő délután vagy este ér haza. Gondolom, nyers tojáson és köhögős cukorkán él, hogy hangja edzésben legyen. Esténként látjuk elsuhanni a futópálya felé, mintha menekülne otthonról.

Kedvetlen és lehangolt anyukának a gyermeke sem mosolyog. Vajon miért ilyen nyúzott mindig Zolika anyukája? Van segítsége, vagy csak kritikusai vannak? Tudnék-e neki segíteni? Na és kicsit önző módon magunknak is. Zolika műsorszámai közös udvarunkon nagyon idegesítők. Én csak a nyitott ablakon át hallgatom, de a lent játszani vágyó kiskorúak és hozzátartozóik fülközelből.

A legbosszantóbbak az erkélyen rendezett hisztipartik. A negyedik emeletről sok érdekes tárgy repült már a kert gyepszőnyegére.

Néha előfordul, hogy Zolika szépen homokozik, hintázik, futóbiciklizik, mint a többi kisgyermek. Ritka és megbecsülendő órák ezek. Júliusban előfordult párszor. Ha jól emlékszem, decemberben is volt egy-két nap, amikor békésen játszott a többiekkel. Meg most, áprilisban, amikor olyan finom meleg volt. Ilyen napokon megegyezünk a szenvedő lakótársakkal, hogy nem valami testi probléma gyötri a gyermeket, hanem csak anyukája fejére nőtt. Ovis csoporttársak anyukái megerősítik: Zolika semmivel sem rosszabb az oviban az átlagosan elkényeztetett gyerekeknél. Ez egy új fogalom – „átlagosan elkényeztetett gyerek” –, megtanulom.

Csütörtökön késő délután a boltban találkozunk. Feltűnik Zolika különös nyelvhasználata: fejedelmi többesben, kijelentő módban beszél.

– Most megvesszük ezt a karamellát. Nem kell nekünk az a szalámi, az rossz. Másikat veszünk.

Amíg anyuka szolgai módon másik csomagolt szalámi után szalad, Zolika apró mutatóujjával döfködi a joghurtok fóliás fedelét. Már a harmadiknál tart. Nem bírom tovább a rongálást. A dorgálás semmit sem érne, mégsem az én Zolikám (de jó!), elkapom a kezét, és megpróbálok a figyelemelterelés ősi eszközével élni:

– Nézd, Zolika, egy aranyos kutya áll a bejáratnál!

Zolika szeme összeszűkül, apró fogacskáival vicsorít. Beavatkoztam az ő jól eltervezett munkájába. Ujjáról csöpög a joghurt, hadonászik.

– EZ meg mit akar? – ordít, és felém mutogat. Olyan az egész, mint egy jelenet a gyermekek bántalmazásáról szóló oktatófilmből, ahol persze én vagyok a gonosz.

Kép: Unsplash

Ha nem lennék megedződve az ifjúság kiszámíthatatlan viselkedésétől, még meg is rémülnék. A boltos is felbukkan, követeli a joghurtok árát. Zolika anyukája megijed, sarokba szorul, sírva fakad.

– Maguk a hibásak, miért teszik olyan alacsonyra ezeket a joghurtokat, véletlenül beszakadhat a tetejük!

Tudja, hogy butaságot mond, szemmel láthatóan nagy feszültség tombol benne, ezeknek sem tud már parancsolni, Zolikának sem. Zokogni kezd, szemfestéke lefolyik az arcán, pulóvere ujjával próbálja könnyeit felitatni. Fülbevalója kinyílik, ott lóg a pulóveren, sírva rángatja.

Zolika, a kis anarchista élvezi a helyzetet. Megvetően néz anyukájára, a boltosra, rám is (nem felejtette el a buszos dolgot), és kilép a konfliktushelyzetből.

– Most hazamegyünk! – jelenti ki ellentmondást nem tűrően.

Megsajnálom az anyukát. Nem először. Kislányos alkatú, vékonyka nő, szája úgy görbül le, mint a kisgyerekeknek, szeme könnyes. Kezében ridikül, macis hátizsák, fél fülbevaló és a kosár.

Elveszem a kosarát, amiben a szalámi van és a karamella.

– Ismerjük egymást, majd felcsengetek a szalámi meg a joghurtok áráért, menjen nyugodtan haza.

Anyuka szipogva bólogat, elfogadja a zsebkendőt. A karamellát tüntetően a kosárban hagyom, a szalámit az anyuka kezébe nyomom. Zolika szólószámot indít a „mi karamellánkért”, de a közért felbátorodott vásárlóiban nem talál pártfogót. Nem tépi ki a csemegét a kezemből, csak utálattal néz rám. Mert tudok ám én is csúnyán nézni! Tessék megkérdezni a tanítványaimat! Zolika nem is mer kiabálni velem. Megfogja az anyuka vállán lógó táska fülét, és morogva követi.

Míg fizetek, a lakótelep népe hosszasan kitárgyalja Zolika rémtetteit. Pszichológus, nevelési tanácsadó, nádpálca, makarenkói pofon szavak röppennek fel. Nem elegyedek velük beszélgetésbe, nem látom értelmét. Este felcsengetek, apuka jön le a pénzzel. Melegítőben van, homlokpántja nedves, valószínűleg mostanában jött meg az esti futóedzéséről. Nem siet, a kapuban áll. A blokkot hajtogatja.

– Köszönjük a segítséget! Nagyon kiborult a feleségem, tudja, a munkahelyén van valami, és hát gyengekezű Zolikával.

Mindent értek, elveszem a pénzt, és megkímélem apukát bölcs mondásaimtól, tanácsaimtól. Tudnék mit mondani, de nem a kapualjban, és nem most. Szombaton pedig jönnek a költöztetők, és Zolika a világnak egy másik helyén folytatja környezete idegeinek borzolását. Elkéstem, és őszintén sajnálom.