Születésnapi üdvözlet Ottlik Gézának

Katonaként érettségiztél, de nem lettél hivatásos katona, matek-fizika szakra mentél, de nem lettél tanár. Amikor pedig már beköszöntött volna a jól menő íróság, inkább elmentél bridzsbajnoknak. Bridzskönyved egy amerikai lista szerint a világ harmadik legjobb bridzskönyve. Öt évig vadásztam rá, hogy ezzel legyen teljes az Ottlik-gyűjteményem. Amikor végre a kezemben tarthattam, rájöttem, hogy soha egy szót nem fogok megérteni belőle, mert közöm sincs a bridzshez.

Egyszer egy interjúban azt mondtad, hogy már zölden, éretlenül, törik-szakad a Nyugathoz akartál tartozni, közben jól tudtad, micsoda romantikus, gyerekes vágyálom ez, se műveltséged, se különös tehetséged, se témád, mondanivalód, semmid nincs hozzá. „Hogy végül ez teljesült, az volt a csoda.” Nem említed, de tudjuk, hogy kellett hozzá egy katonaiskola, kellett hozzá az ott eltöltött végtelenül hosszúnak tűnő három év. Minden ember egy sajátos prizma, és soha nem tudhatja, hogy a nehézségek, amiken keresztül megy, csodaként vagy tragédiaként vetődnek-e le benne.

Az Iskola a határon azért egy csoda, mert a katonaiskolai mindennapi terrorral szemben ott mutatkozik a létezés minden fokán elérhető csoda lehetősége.

Néha ez egy tál lencse bevagdalt kolbásszal, szabad kézirajz szerda délután vagy a szabadság eszelős érzése, amikor az ember kilép a zárt rendből vizelni a szombathelyi országúton, és felnéz az ólomszürke égre. Ez a legfontosabb tulajdonsága az embernek: a képzelet szabad, nem lehet elvenni tőle. Hiába él lelkileg vagy fizikailag bezárva, a csillagos ég akkor is ott ragyog felette: „…az ember lelkét a legteljesebb elnyomásban sem lehet elpusztítani, mert teremt magának egy könyökteret, mozgáslehetőséget, mintegy a létezés új dimenzióját, ahol örökre szabad lesz”. Ez a te morálod, belső tartásod, nem lehet vitatkozni vele, nyertél ebben is.

De ne is az Iskoláról beszéljünk, hanem Budáról. A kőszegi évek leteltek, és visszakerültél Budára! Személyes történelmünk Budával összeér, én is a Fehérvári úton voltam gyerek, sőt, mi több, a Lágymányos lecsapolt mocsarán, a BEAC sportpályán is versenyeztem, csak nem 1926-ban, hanem 1990-ben. Kerületi verseny volt vagy belső házi, nem érdekes. De emlékszem, halálfélelmem volt, utáltam futni. Alig kaptam levegőt. Azóta megtanultam lélegezni, sőt, futni is. De igazad van, az ember őrzi a jó és a rossz sportteljesítményeit, a vereségeket talán jobban, mint a győzelmeket. Később, évekig napi kétszer húzott el a villamosom az Akadémia előtt. Sokszor gondoltam rád, a 8-as hálóteremre, a nagy szerencsédre, hogy egy szobába kerültetek újra Medvével és Szeredyvel. Képzeld, még az Egyetem téren is laktam, három kapualjjal arrébb, mint édesanyád, Éva. Most meg az Attila úton lennénk szomszédok. Tudom, hogy nincsenek véletlenek.

Ottlik Géza – Kép: Wikipédia

A gyerek felnő, befejezi az iskolát és felnőtt életet kezd. De a belső gyerek tovább él, kommentálja és gyűjti az emlékeket mint kacatokat. A felnőtt ezen próbál úrrá lenni, rendszerezi őket. Mivel író, újra írni kezd. Próbálja számba venni élete eseményeit, de rájön, hogy a múlt – hiába múlt – sosincs lezárva, emlékeink folyton alakulnak hangulatunktól függően. A múlt csak akkor záródik le, amikor meghalunk, amíg élünk, semmi sem végleges. Ezért nehéz az életről írni, mert kell hozzá az ember halála.

Saját halálunkat nem tudjuk megírni, hiszen, akkor már nincs, aki megírja. Nehéz így regényt írni. Te mégis megpróbáltad. Erről szól a Buda. 

Az ember egész életében küzd az idővel. Ha nincs idő, nincs halál. A Buda mégis megugrotta ezt a transzformációt. A mű a haláloddal fizikailag lezárult, több betű nem kerül bele. Mégis, folyamatosan alakul bennünk, olvasókban. Nem lehet kétszer ugyanúgy olvasni, mindig másról szól. Éppen úgy, mint az élet. Hogy csináltad Cipi bácsi? Egyszer el kell meséljed nekem!

Isten éltessen, szeretettel gondolunk rád.

Ivády Nóra