Szeretem magam: ez önszeretet vagy önimádat?

Az önszeretet csapdái

Az önbecsülés és önszeretet felértékelésének korát éljük: „Különleges vagy!” „Váljon szokásoddá, hogy szereted magad!” – hirdetik a szlogenek, miközben a felhajtással együtt számos kétely merül fel. A szeretet érzésének kergetése mintha még inkább eltávolítana a jó érzéstől, amit annyira keresünk. Néhány csapda, amibe könnyű beleszaladni:

A lájkgyűjtés (#selflove): a #followme (10. hely), a #me (13. hely), a #selfie (14. hely) a legnépszerűbb hasthagek közé tartoznak az Instagrammon. Új módszerről, de nem teljesen új jelenségről beszélünk, valószínűleg arról van szó, hogy a technológia fejlődésével, illetve a közösségi platformokon (Facebook, Instagram, Snapchat) lehetőséget kapnak azok, akik szeretnek előtérbe kerülni és megmutatni magukat.

Gyanakodhatunk túlzott önszeretetre, de sokkal valószínűbb, hogy a kóros szelfizőknek valójában igen alacsony és törékeny az önbecsülésük, és mivel a valóságban nem találják a válaszokat az ebből fakadó hiányérzetre, így próbálják meg a saját önbecsülésüket magasabbra tornászni.

 A túlzott elismerési igénnyel küzdők csak akkor érzik magukat elfogadhatónak, ha a környezetüktől megerősítést kapnak. Olyan ez, mint a drogfüggőség: a külső elismerés soha nem elegendő. Ráadásul önmagunk idealizált képének, a kitűnőség és különlegesség látszatának a fenntartása, valamint a tartalmak gyártása hihetetlen mennyiségű időt és energiát emészt fel, ezért a való élet dolgai és kapcsolatai egyre inkább a háttérbe szorulnak, ami nagyon sok fájdalmat okozhat a környezetünknek és végső soron egyre inkább elszakít bennünket a valóságtól, a családtól és a barátoktól.

Gondolkodás nélkül kizárni az életünkből, aki nem ért egyet velünk: „Élj úgy, ahogy akarsz!”, „Ne hagyd, hogy mások az utadba álljanak!”, „Azért kritizál, mert irigy rád!” – hirdeti sok önfejlesztő könyv és guru. A divatos filozófia szerint a kapcsolatok csupán addig érdekesek és értékesek, amíg növelik az önbizalmunkat, és alátámasztják a nagyszerűségünket, illetve amíg a másik véleménye nem mond ellent annak, amit mi gondolunk. Természetesen fontos felismerni és lépni, ha egy kapcsolat mérgezi az életünket: a másik uralkodik rajtunk, bábként rángat, folyamatosan a lelkünkbe gázol, esetleg a gúny és a becsmérlés a legfőbb kommunikációs eszköze. Ugyanakkor érdemes észrevenni, ha a kritika nem a személyünk ellen szól, csupán másképp látjuk a dolgokat, esetleg a másik fél segíteni szeretne nekünk. Ha képesek vagyunk a miénktől eltérő szempontokat is figyelembe venni, akkor szélesedhet a látókörünk, és felismerhetjük, hogy mely területeken lenne érdemes változtatnunk, fejlődnünk.

Azt gondolni, hogy minden „jár”: Mindenkinek joga van az elfogadásra, a tiszteletre, az érzései kifejezésére, de a javak habzsolása nem tartozik a „mert megérdemlem” kategóriába. Mielőtt valami új dolgot veszünk, érdemes feltenni a kérdést: „Biztos szükségem van erre?” A környezetvédelemért és a fenntarthatóságért tett lépéseink az öngondoskodásunk részei, valójában magunkkal teszünk jót, ha egy olyan világot teremtünk, ahol tisztább a levegő és a föld megtermeli a szükséges táplálékunkat.

Azt gondolni, hogy a többi ember a mi céljainknak van alárendelve: A valódi önszeretet nem használ ki másokat, mert mind a saját, mind a másik határait képes tiszteletben tartani. Jó, ha vannak nagyratörő terveink, de nem érdemes kizárólag ezek mentén szervezni az életünket és a kapcsolatainkat.

Azt gondolni, hogy akkor vagyunk szerethetőek, ha mi vagyunk a legjobbak: A funkciókon alapuló szeretet a feltétel nélküli szeretet és elfogadás ellentéte, és felcserélhetővé teszi az embereket. Talán a leginkább a gyermekeink iránt érzett szeretet mutatja ezt: nem azért szeretjük őket, mert mindig ötös dolgozatokat írnak, versenyt nyernek és szépek, hanem önmagukért. Az idők folyamán változhatnak a tulajdonságaik, a teljesítményük vagy a hozzáállásuk bizonyos dolgokhoz, de ugyanúgy szeretjük őket. Képesek vagyunk magunkhoz is hasonlóan viszonyulni?

A nárcisztikus önfelmentés: Amikor hibázás esetén, anélkül, hogy végiggondolnánk a felelősségünket a történtekben, könnyedén felmentjük magunkat a hibáink súlya alól, így a helyrehozatal, valamint a jóvátétel esélye is elvész.

Egészséges önszeretet

Önmagunk szeretete nem elválasztható a többi szeretettől, hogy képesek vagyunk-e Isten szeretetét és kegyelmét elfogadni, és a többi embert szeretni. Hatással van a pszichés jóllétünkre, és arra, hogy mennyire tudunk a munkánkban, hivatásunkban helytállni, a céljainkat megvalósítani. A valódi önszeretet épít: saját magunkat és a környezetünket is. Milyen fontos elemei vannak az egészséges önszeretetnek?

Tudatosan odafigyelni önmagunkra és az érzéseinkre: A pszichológussá válásom folyamatának fontos része volt az önismeret. A pályaszocializáció kurzuson gyakran elhangzott, hogy a személyiségünk az egyik legfontosabb munkaeszközünk, ezért a hivatásszemélyiség fejlesztése az egyik legfontosabb feladatunk. Az első klienseimmel való közös munka során rájöttem, a saját érzéseim megértése feltétele annak, hogy merre haladunk a közös munkánk során. A házasságom és a gyereknevelésem kihívásaiból kiindulva pedig azt értettem meg, hogy nem elég a munkámban tudatosnak lennem, az életem minden területén fontos, hogy először a saját érzéseimet, és indulataimat tegyem rendbe. A térdem fájt, de a hozzám legközlebb állók csak azt érzékelték, hogy ingerültebben reagálok; stresszes voltam egy munkahelyi ügy miatt, de ők csak annyit láttak, hogy semmihez nincs kedvem.

A saját lelki életemmel való törődés a feltétele volt annak, hogy igazán képes legyek a másik ember lelkével és szükségleteivel is foglalkozni. Megtanulni elcsendesedni, megpihenni, lelassulni az egyik legnagyobb dolog, amit tehetünk a lelki fejlődésünk érdekében. Márta és Mária közül Mária csak Jézus lábánál ült, míg Márta szolgált, Jézus mégis Mária döntését állította elénk példaként. Ő maga is gyakran vonult el tanítványaival, hogy megpihenjenek és taníthassa őket.

Tiszteletben tartani a határainkat: Személyes határaink abban segítenek, hogy eldöntsük, mi a mi felelősségünk és mi nem az. Határaink tiszteletben tartása egyben azt is jelenti, hogy tiszteletben tartjuk a határainkon belüli dolgokat, gondoskodunk önmagunkról: a megfelelő alvás, az egészséges táplálkozás, a mozgás és a kapcsolataink ápolása mind fontos tényezők.

Úgy viselkedni magunkkal, mint a legjobb barátunkkal: Sokszor észre sem vesszük, hogy milyen kifejezéseket használunk, amikor saját magunkat jellemezzük.

Vajon, ha a szerettünk beszélne úgy velünk, ahogy olykor mi szoktunk önmagunkkal („Jaj, de hülye vagyok!”, „Hogy lehettem ilyen szörnyű?”), még mindig jóban lennénk vele? Az, aki szeret minket, hogyan jellemezne bennünket abban a helyzetben, amikor mi utálattal fordulunk el önmagunktól és elítéljük saját magunkat? Tudunk-e önmagunkhoz is olyan elfogadással, pozitív hozzáállással, támogatással, együttérzéssel, gondoskodással és odafigyeléssel fordulni, mint amit a másiktól elvárunk?

Értékelni az erősségeinket és elfogadni a gyengeségeinket: Az erősségeink értékelése mellett az önszeretet egyben alázat is, hogy képesek vagyunk felismerni a gyengeségeinket. Ha csakis a tökéletes végeredmény az elfogadható cél, akkor gyakran jutunk arra a következtetésre, hogy belevágni sem érdemes a probléma megoldásába vagy a feladat elvégzésébe. Természetünk és érettségi szintünk elfogadása a fejlődésünk záloga. „Az ahhoz való ragaszkodás, hogy tökéletesen jó emberek legyünk, valójában megakadályozza, hogy jobb emberekké váljunk” – állítja Dolly Chugh. A tökéletesség ábrándképe ugyanis lehetetlenné teszi, hogy felismerjük, ha hibáztunk, mert kételyek esetén egyből védekező álláspontra helyezkedünk. A tévesen értelmezett önszeretet így kifogássá válik, hogy elkerüljük a felelősségvállalást és az elszámoltathatóság lehetőségét. A valódi önszeretet azt jelenti, hogy elfogadjuk, hogy mi is hibázhatunk, nekünk is lehetnek problémáink és nem ostorozzuk ezért magunkat.

Megbocsátani önmagunknak: A tökéletesség hajszolása, az elgondolás, hogy csak a tökéletes a szerethető, a harag és a szégyen érzésével jár kéz a kézben. Ha jobban végigondoljuk, valójában nem a mindig tökéletes megnyilvánulások, hanem az igazán emberi reakciók azok, amelyek megindítanak bennünket. Hibázás esetén a saját felelősségünk felimerése, a reális bűntudat feldolgozása és a jóvátétel fontos lépései annak, hogy képesek legyünk a valódi önmegbocsátásra. Számomra hívő emberként az egyik legfontosabb üzenet, hogy Isten személyesen ismer engem, soha nem feledkezik meg rólam („…én akkor sem feledkezem meg rólad. Nézd, a tenyeremre rajzoltalak.” Ésa 49:15-16). Ő nem elvárásokkal közelít felém, Ő megbocsát, ha kérem. Az élet így egy felfelé ívelő spirál: ha megtanulom szeretni magam, akkor képes leszek Isten szeretetét és kegyelmét is elfogadni. Isten szeretete pedig elkezdi begyógyítani a lelki sebeimet, és egyre inkább képes leszek önmagamat is szeretni.  

A cikk a Képmás magazin 2018. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>