„Egy ember képes magát csupán egy gondolattal lerombolni, és ha szerencsés, újjáépíteni is”

Sokkal fiatalabbnak látszik, mint a tévében – ez az első gondolatom, amikor belép a kávézóba. Minden tekintet rászegeződik, de ez őt egy cseppet sem feszélyezi. Már a telefonban is kedves, közvetlen volt, most is mosolyog, hamar összetegeződünk. Igyekszem nem nagyon bámulni, miközben ott, az asztalnál még megigazítja a sminkjét, és fotós kollégámmal egyeztet a fényekről.

– Néhány hete felkértek, hogy állj kifutóra a Fashion Weeken. Gyakran jársz divatbemutatókra?
– Egyáltalán nem járok. Csak a saját növendékeimére, de ott is a színfalak mögött maradok. Az nem is a divatról szól, hanem elsősorban róluk. Úgy érzem, felelősséggel tartozom értük, azért, hogy ne váljanak a szereplés, a népszerűség vagy netán a népszerűtlenség áldozataivá. Az önbizalomépítés mellett ezért nagy hangsúlyt fektetünk a helyes önértékelés kialakítására is. Bár úgy gondolom, hogy a hiányosságainkat is reálisan kell látnunk, szerintem sokkal többet érhetünk el azzal, ha az erősségeinkre fókuszálunk.

– A pályád kezdetén hogyan élted meg a hirtelen jött népszerűséget?

– Amikor én lettem az év manökenje 1979-ben, nagyon ambivalens érzés volt ünnepelve ott állni: jól is esett, de közben végig az motoszkált a fejemben, hogy mit éljeneznek ezek itt, ilyennek születtem, és kész. Valamilyen belső hang azt súgta, hogy ezen nevetnem kell.

Az egyetemen meg kifejezetten féltem, mit szólnak hozzá, hogy én egy ilyen „alantasabb” tevékenységet is folytatok. Az elején tényleg nehéz volt, de mivel tanulós fajta voltam, hamar meggyőztem a kétkedőket. Összességében színesebben élhettem meg a világot, de boldogabb biztosan nem voltam a többieknél.

Emlékszem, gimnazistaként mindig néztem Pataki Ágit a plakátokon, és vágytam arra, hogy én is ott lehessek. Aztán 15 évesen Fenyő János elkészítette rólam azt a bizonyos „hátas képet”, amiből szerencsére csak évekkel később született plakát. A szocialista prüdéria biztosan nem engedte volna, hogy felvegyenek az egyetemre, ha az hamarabb nyilvánosságra kerül. A szüleimet végül Jánosnak sikerült meggyőznie, de persze bíztak bennem is.

– Mindig melletted álltak?
– Most is, szerencsére élnek mindketten. Egyedüli szerelemgyerekük vagyok, nagyon vágytak rám, mindig szoros és harmonikus volt a kapcsolatunk.

Az anyai nagymamám volt az én életem őrmestere. Perfekcionista volt, és bár imádott, belőlem is azt nevelt. Neki nem lehetett elmondani, ha négyest kaptam. Szerettem nagyon, és közben lázadtam is az ellen, ahogy egyébként őt is nevelték.

Annak ellenére, hogy elég öntörvényű kamasz voltam – kopaszra vágtam a hajam, lemásztam a zászlórúdon –, soha nem cigiztem, nem alkoholizáltam, erkölcsileg mindig tudtam, hogy mi a mérték.

A nagy csoda az én életemben, hogy bár teljesen máshogy éltem, mint a szüleim, ők soha nem törtek pálcát felettem, lehetőséget adtak arra, hogy úgy éljek, ahogy szeretnék. Azért persze ad ez egyfajta esendőséget is, mert akit így, burokban nevelnek, amikor kikerül a való életbe, csak ámul, hogy mik vannak.

Sütő Enikő – Kép: Páczai Tamás

– Egy ország megismerte a hátadat, és biztos, hogy sokan többre is kíváncsiak lettek volna belőled. Vetkőzős magazinban viszont nem szerepeltél. Milyen megfontolásból?
– Nem tudom elképzelni magam abban a helyzetben, az nem én vagyok. Tuti, hogy rossz is lennék benne, feszengenék. Vannak dolgok, amik csak rám tartoznak és arra, akivel én úgy döntök, hogy megosztom.

– Van most az életedben ilyen szerencsés férfi?
– Van. (mosolyog)

– Milyen tulajdonságok vonzanak leginkább egy férfiben?
– A külsőnél meg kell hogy dobbanjon a szívem, olyan, mintha a bőrfelületemmel érezném őt. Ez a villámütés ritkán fordul elő velem. A férfiakkal és a lakásokkal szoktam ezt érezni. (nevet) Fontos, hogy tisztelni tudjam. Legyen empatikus, merje használni az intuícióját és az érzékenységét, őszintén képes legyen a gyengeségeit felfedni önmaga előtt és előttem is.

– Mit gondolsz, nehezebb egy olyan nőnek párt találnia, aki szép és okos is, ráadásul perfekcionista?
– A tökéletességre törekvés nehezíti a dolgot, az biztos, de nem értek egyet azzal a sokat hangoztatott teóriával, hogy a szép és okos nőktől félnének a férfiak. Az erős nők sem feltétlenül riasztóak, ha az erejüket jól, jókor és jó helyen használják. Az a férfias erő, ami mondjuk a tárgyalóteremben sikerre visz, otthon nem működik. Egy férfi férfival nem akar élni, erre rá kellett jönnöm, és nehezen, de változtattam rajta.

– A maximalizmusod ellen küzdöttél valaha? Milyen előnyét, milyen hátrányát tapasztaltad?
– Sokáig azt hittem, hogy hasznomra volt a munkában, de ma már kifejezetten úgy ítélem meg, hogy kárt tett bennem. Pánikbeteg is lettem. A válásom után volt egy hat éven át tartó periódusa az életemnek, amikor szinte ki se mozdultam otthonról. Dolgoztam, de nem szerettem emberek közé menni, csak olvastam. Ez felért egyfajta öngyógyítással, ennek az időszaknak a végére találtam igazán magamra.

A perfekcionista ember nemcsak magától, hanem a társától, a barátaitól is kőkeményen elvár, és ez biztos útja a boldogtalanságnak.

Amikor felfedeztem magamon a jeleket, kidobtam a hátizsákomból ezt a hatalmas követ. Ma már arra törekszem, hogy jól érezzem magam a bőrömben, sokkal lazább vagyok, és nem akarok mindenkinek megfelelni. Szakmailag úgy érzem, mindent elértem, amit szerettem volna. A magánélet az én igazi terepem a tanulásra. 27-től 41 éves koromig küzdöttem azért, hogy anya lehessek, sajnos nem sikerült, sok magzatot elveszítettem.

– Fel lehet ezt dolgozni?
– Nagyjából sikerült. Olyan szinten még megmaradt bennem, hogy ha bárhol egy fehér fény, mondjuk egy reklámtáblán villog, akkor – számomra is érthetetlen reakcióként – sírógörcsöm lesz, mert arra emlékeztet, hogy a műtőben is fehér fényű neoncsövek voltak.

– Említetted, hogy sokat olvastál. Ki vagy mi segített még a gyógyulásban?
– Nagyon érdekes, hogy a pánikbetegségem miatt évekig repülőre sem tudtam ülni. Ennek akkor lett vége, kvázi az gyógyított meg, amikor a Bátor Táborral elkezdtünk krónikus daganatos megbetegedéssel küzdő gyerekeket vinni Párizsba. Ott álltam a reptéren, potyogtak a könnyeim, hogy mindjárt fel kell szállni, és mi lesz, ha lezuhanok, és akkor elkezdtek rángatni a rám bízott gyerekek, hogy osszam ki a sapkákat, nézzem ezt, nézzem azt. Ott döbbentem rá, hogy nekik az egész életük arról szól, hogy farkasszemet néznek a halállal. Onnantól már nem okozott többé gondot a repülés.

Döbbenetes, ahogy egy ember képes magát csupán egy gondolattal lerombolni, és ha szerencsés, aztán újjáépíteni is.

– Boldog vagy most?
– Van, hogy igen, van, hogy nem. Alapvetően jól érzem magam. Az élet természete az, hogy hullámzik. Az szenved jobban, aki szemrehányást tesz a sorsának, hogy nem egy egyenes vonal, vagy nem egy folyamatos emelkedésben van. Annyi mindent mi természetesnek veszünk, és sokszor esünk abba a hibába, hogy a negatívumokra, vagyis arra fókuszálunk, hogy mink nincs, vagy mi rossz az életben. Én is hajlamos vagyok erre, de már hálás tudok lenni olyan, egyáltalán nem természetes dolgokért is, mint mondjuk az egészség. A sok félelem miatt rengeteg energiát dobtam ki, amit másra is használhattam volna. Szorongtam a haláltól, attól, hogy nem leszek jó anya, hogy a gyerekemnek nem lesz jó a sorsa, hogy nem fog tudni családban felnőni, hogy nem ő lesz a legboldogabb gyerek a világon. Rengeteget dolgoztam rajta, hogy ma úgy érezhessem, a helyemen vagyok a világban.

Sütő Enikő – Kép: Páczai Tamás

– Nem ragadtál meg az önsajnálatban, hanem bejártad ezt az önismereti utat, ami végül meggyógyított.
– Engem mindig az érdekelt, hogy mi a megfejtés. Magammal kapcsolatban is.

Elkerülhetetlen, hogy a mai világban ne gondoljuk újra az értékeket. Ha nem megy felismeréssel, majd megy drámával, ahogyan az én életemben is történt.

– Sokat csalódtál emberekben?
– Nagyon rossz emberismerő vagyok, többször vertek már át, mert mindenkiről jót feltételezek. Nem akarok azon változtatni, hogy alapvetően bizalommal álljak mindenkihez, még ha ennek az is az ára, hogy csalódnom kell. Sokkal jobban kezelem egyébként ma már ezt is.

– Rengetegen vesznek körül a munkád miatt. Igaz barátaid vannak?
– Persze, nélkülük nem élet az élet. Sok van, de legalább ennyit adjon az élet, ha már nincs gyerekem (nevet).

– Megosztó személyiségnek tartod magad?
– Igen. De sokan félreismernek, és ez az én hibám is. Volt egy korszakom, amikor igent mondtam olyan televíziós megkeresésekre, amelyekkel alapvetően nem tudtam azonosulni, de szórakoztatni akartam. Ezért vállalom a felelősséget. Ma már viszont nem akarok megfelelni mindenkinek, tudom, hogy kiknek a véleményére jó odafigyelnem, hisz nagy igazság van abban, hogy egy adott vélekedés részben arról is szól, aki mondja.